Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Zsuzsika

2012.11.14

Nyugodtan várt főnökére, aki nemsokára az enyém is lesz, mikor az letette a telefont, kérdezett tőle valamit a kezében tartott gépeléssel kapcsolatban, aztán kijött. A mosolygós főnökre vártam én is, be is tessékelt e szép augusztus elsején. Igaz, nem épp gépírónak jelentkeztem a "nagy" céghez, gyorsíró tanárnőm távirata szerint gyors-gépírót keresnek azonnalra, hagyjak ott csapot-papot, fodrász-kozmetikus szakiskolát, ennél a cégnél kell dolgozni, innen jutok előbbre, nehogy azt higgyem, hogy ha olyan jó voltam a gyorsban négy évig, gyakorlati próbák előtt már homlokegyenest váltanom kell, s életemet a nők háta mögött állva töltsem, lábamat kismamacipőbe dagasztva.

A célt, amiért ide jöttem, ugyan később sem értem el, de most Zsuzsiról akarok ódákat zengeni, aki kellemes, csinos, kulturált volt, nagyon divatos, nagyon kedves, nagyon minden. És mindenki szerette, nagyon. Én akkoriban egy telefonba se tudtam beleszólni, ő minden téren jól kommunikált, mosolygott, hízelgett, udvariasan, bájosan. Soha nem lehetett rámondani semmi rosszat később sem, amit csinált, ahogy élt, azzal senkinek nem ártott, sőt inkább használt, bár ahogy később kiderül, elsőképpen saját magának, no de a más hasznára tétel is onnan indul ki, mint tudnivaló. 

Volt még egy gépírólányka a szobában, Gabi, ő hat évvel volt idősebb nálam, a titkárnő pedig két évtizeddel. Zsuzsi négy évvel korábban született, mint én, érettségi után rögtön a céghez került, nemsokára meg az akkori főnök fiának a jegygyűrűs menyasszonya lett. De hisz fiúzunk már ebben a korban, és nincs megszabva, honnan akasztjuk le életünk párját, nekem is megvolt akkor már későbbi férjem, s ahogy illik, suba subához, guba gubához, családjaink életszínvonalát mérlegre tehettük volna üres óráinkban, melyikünké alacsonyabb.

A főnök személye azóta változott, de Zsuzsinak a fiú s a hozzá fűzött remény megmaradt. Otthonról sem egyszál pendelyben küldték világot látni, munkájában egyre stabilabbá vált, ügyes, szorgalmas lévén jó fizetése mellé megszerezte a legjobban fizető maszek gépeléseket.

A főnökfi mégis, persze egészen más okok miatt, egyszercsak odébb állt. Egyszer kintről nyitok be a titkárságra, s megdöbbenve látom, Zsuzsi hangosan zokogva borul az írógépére, majd kitör belőle: és már négyszer volt abortuszom! A lányok kötelességszerűen jajongtak, én hallgatok, mit is mondhatnék, egy hasonlót se tudok felmutatni, a szüzességemet érettségi után veszítettem el. De a négy sok egy kissé, gondolkoztam el.

Bár nem kerestem soha pletykának való anyagot magamnak, általában mindent én tudtam meg utoljára, ami a világban történt, most mégis kicsit élveztem, hogy kolléganőm így megjárta. Kis elégtételt éreztem, bár félteni nem kellett őt, sajnálni sem. Csakhamar egy újságíróval kezdték emlegetni, igaz, az két évtizeddel volt nála idősebb, és örök agglegénységét nem kívánta feladni. "A karrierjét egyengettem", mondta nekem (pont nekem!) így a fekete szépfiú. Sok évvel utána, mikor ez véletlenül eszembe jutott, gondolkoztam el, miféle karrierben segíthette kolléganőmet, merthogy az a gépelésnél maradt, némi munkaszervezési posztján kívül, amit bárki más el tudta végezni. Hogy az újságíró tíz évvel később, nyilván valami kapupánik miatt mégis föladta a magányt, azt egy egérszín hajú diplomás kedvéért tette. Zsuzsinak nem volt diplomája.

Ennek a kapcsolatnak is vége szakadt, nyilván mikor a férfiú nemet mondott Zsuzsi otthonteremtési kísérleteire, így aztán körülnézett máshol, s nemsokára be is szerzett magának egy férjjelöltet. A pincérfiú már fiatalon sem volt az a szép fajta, Zsuzsihoz kevésbé illett az eddigieknél, kelttészta-fazonját örökölhette, ahogy csecsemőarcát, golyószemeit is.

Zsuzsi sietősre fogta. Nehezen viselte, hogy én őelőtte férjhez mentem. Meghívta az osztály lányait szülei hatalmas kertes házába, végigmutogatta szép hófehér szekrénysorát, bútorgarnitúráját. Anyukája sugárzott, úgy nézzük meg, hogy Zsuzsi ezeket a saját pénzéből vette. Mindenki elcsépelt dicséreteket nyögdösött, tudván, hogy Zsuzsi az összes keresetét magára költheti, nem volt hát nehéz bebútoroznia. Engem azonban nem tudott lekörözni, ezt is mindenki érezte, nekem a hasamban volt már a kincsem, otthon meg várt az uram.

Aztán négy évig hiányoztam a cégnek, csak második gyerekem nyolc hónapos korában mentem vissza. Gyesem alatt ment végül férjhez Zsuzsi, aztán szült ő is kettőt, az újságíró akkor már régen nem volt nálunk, főnökváltás is történt.

Az új főnök, bár ő is családos volt, szerette beosztott lánykáit, és előbb Gabit szerencséltette, majd a gyes-éveim alatt a helyemre fölvett kolléganőt szabadította meg lányságától. Zsuzsi akkor már stabilan ült a csecsemőarcú férj épülő svábhegyi házában, és csak kicsit csodálkoztam, hogy Zsuzsinak ő is megfelel, de megtanultam, hogy a külcsín sose számít, ráadásul a pincér gyorsabb ütemben jutott előre, nemsokára üzletvezető lett. Nekem meg hiába szép a férjem, ha szorgalma csak dohányzásban és ivásban mutatkozik, a családi élethez én próbáltam megkeresni a betevőt.

Már megvolt Zsuzsi két lánya, Gabinak is sikerült egy férjet beszereznie, nemsokára szült is egy kislányt. Azt mesélik egyszer a titkárságon, hogy a gépírók és a titkárnő heti fél nap szabadságot kap, csak úgy tilosban, nem kell senkinek szólni. Örültem nagyon az ajándék félnapnak, mindig péntek délelőtt vettem ki, az amúgy is zsúfolt hétvégém előtt legalább ki is tudtam takarítani, bevásárlást intézni.

Jóval később tudtam meg, miért kaptuk a főnöktől ezt az ajándékot, hogy Zsuzsi hetente zavartalanul eltűnhessen, miközben véletlenül a főnök is házon kívül van. Mikor ezt megtudtam, persze mindenki után, csak kicsit csodálkoztam, pontosabban inkább csodáltam Zsuzsit, mennyi mindent tud egymással párhuzamosan elintézni.

A Svábhegyen épített hatalmas házba idős szülei is beleadtak, mert hogy betegséges öregségüket együtt töltsék, hozzájuk költöztek, ugyan az alagsorba. Zsuzsi pedig, mikor elkészült teljesen a ház, az egész társulatot meghívta, későbbi gyerekzsúrjain lányaim is ott szaladgáltak a kétszintes ház lépcsőin föl-s-alá. Férje előkelő éttermében is vendégek lettünk vagy kétszer, degeszre ehettük-ihattuk magunkat akármivel, ingyen, amellett Zsuzsi néha hatalmas fazekakat hozott a vendéglő maradványaival. De nagyon gondosan, kis cserépkaspókról is gondoskodott, így ettük a Jókai-bablevest, gulyást, s az osztálybulikra is ő hozott bekevert tatárbifszteket, süteményeket. 

A szerkesztőség évente rendezett nagy bulikat, melyekről Zsuzsi időnként nagyon korán eltűnt, később észrevettük, hogy egy később odakerült riporter is. Az én lakásavató bulimra is hivatalosak voltak, Zsuzsi előre be is hozta a nagy tál tatárbifszteket, vigyem haza, mert neki közbejött valami. A riporternek is közbejött valami, gyesen lévő kolléganőm meg nevetett, mikor kicsit megsértve panaszkodtam, hogy nem jönnek el. Hát te semmit nem tudsz? jó ürügy a te bulid, hogy otthonról mindketten eljöjjenek, de miért mennének hozzád? évek óta idejárnak a kis hotelba a hegy lábánál.

Kicsit felháborodtam, vagy valami hasonlót éreztem. Ennek az aranyos Zsuzsikának mindene van, gazdag férje, nagy háza. Mindettől függetlenül kénytelen voltam néha csak csöndben utálni, mert szívélyes és kedves volt továbbra is mindenkivel, és továbbra sem ártott. Mikor egy titkársági dumadélutánon intim dolgok is szóba kerültek az asszonnyá vált lányok között, ő azt mondta: ó, mi gyorsan elintézzük! és harsányan, ugyanakkor édesdeden, nem bántón, kacagott. Elképzeltem a szituációt, ahogy a hájfej csecsemőarcúval lezavarják a dolgot, és megértettem. Ilyen férj mellett én is tartanék szeretőt. Sőt, a férj is tartott Zsuzsi mellett, ami azonban senkinek nem ártott. Zsuzsi a munkáját ezután is gyorsan és szépen végezte, és bár azt onnan nem láthattuk, otthon is csodálatos anyuka és feleség lehetett.

*

Nem mondhatnám, hogy semmit nem tanultam Zsuzsitól, de fent említett kiváló képességeit sose sikerült elsajátítanom. Hogy mégis valami negatív közjátékot felmutassak vele kapcsolatban, valami picikét azért találtam.

Eleinte szinte unatkoztam, de valami külső vállalás után egyre több lett a munka, a többletet azonban rendesen ki is fizették, a feketemunkákat is alig győztük. Én az itt dolgozókhoz képest szinte a semmiből jöttem, mégsem a késsel-villával evéssel, dezodorálással volt a probléma. De azt évekkel később mesélte egy, pletykálni nagyon imádó, de rendkívül aranyos idősebb kolléganőm, hogy Zsuzsi és Gabi kényes orrúak voltak a szagomra, ezért is kerültem nemsokára más szobába, névnapomra pedig szappant és dezodort kaptam, legközelebbire kombiné-bugyi készletet, gyönyörű nagy dobozban.

Még a titkársági létem alatt történt. Egy nap délidőben Zsuzsi és Gabi, aki egy idős férfikolléga későbbi megjegyzése szerint azért is hálás volt, hogy él, az éttermi közös étkezésnél a főzeléket késsel-villával ette, lementek ebédelni. Engem is kérdeztek, de nemet intettem, erre megkönnyebbültek, én is fellélegezve egyedül maradhattam a titkárnővel, aki elejétől kedves volt hozzám, de ebédelni sose járt le.

A történet elején említett agglegény újságíró jött be egyszerre, Zsuzsi asztalánál keresgélt. Én épp szemben ültem, de egy fordításra szögeztem a szememet, amit jobb híján csináltam, ne üljek ölbe tett kézzel, nem volt munka. Az újságíró akkor odalépett hozzám, kezében egy magnókazettával, hogy legépelném-e. De nagyon gyorsan kellene! 

A titkárnőre néztem, aki az első napon kioktatott, hogy maszek munkát lehet ugyan vállalni, de csak munkaidő után. Így, mikor az első ilyesmire megkértek, egész nap tűkön ültem, csak négy órakor fogtam hozzá. De most a mindig csinosra fodrászolt negyven év körüli nő bólintott: csak írjam, a főnök távol van. Az újságírókat ő is uraknak tartotta.

Nekifogtam a gépelésnek, s mire a lányok visszajöttek az ebédből, szinte készen voltam a tizenhárom oldallal. Zsuzsi futólag látta, ahogy lázasan gépelek, de nem szólt. Jött az újságíró, a munka felől érdeklődvén, s mivel épp végeztem, átadtam az anyagot. Zsuzsi közben körülnézhetett az asztalán, csak bizonytalan mozdulatait láttam fél szemmel. Aztán felállt, odajött, szinte vigyázzállásba: légy szíves, máskor ne vedd el a munkámat, ezt én szoktam leírni.

Szólni sem tudtam, csak épp fölpillantottam, nem rám, hanem valahová fölém nézett. A titkárnő könnyedén megvédhetett volna: föl se álltam egész ebédidejük alatt, nemhogy elvettem volna bármit az ő asztaláról. Hát, rajtam volt a sor. Zsuzsi befejezte a mondókáját, és csak állt, nekem meg ennyire futotta a bátorságomból: köszönöm a kioktatást. Zsuzsi meglepetten állt egy darabig, egy ideig toporgott, majd a helyére ment, leült.

Bejött az újságíró, kifizette a munkámat, három forint volt akkor egy flekk, azaz egy 1250 leütéses oldal gépelési átlagára. Örültem, hogy két óra alatt kerestem harminckilenc forintot, munkaidőben. Némán ültünk aztán, csak a feszültség vibrált a levegőben. Zsuzsi fölpattant, kiment, nyilván az újságíróhoz panaszra, de hamar visszajött, és megint az asztalom elé állt: szeretnélek megpuszilni és bocsánatot kérni, nem tudtam, hogy ő adta oda neked a kazettát, mivel én két napig hozzá se fogtam.

Azt hiszem, a bocsánatkérésen még jobban meglepődtem, képtelen voltam megszólalni, nem is néztem rá. Így Zsuzsi csak állt, majd megszégyenülten leült a gépe elé, és csak rázkódó hátán láttam, hogy hüppög. A szemben ülő Gabinak is meg-megrebbent a szeme, de szólni ő se tudott mit.

Új volt nekem nemcsak a bocsánatkérésnek ez a formája, maga a gesztus is meglepett. Otthon nem volt szokás ez, néha anyám másoknak derűsen mondta, hogy a lánya sose kér bocsánatot, de sose tette hozzá, hogy ő sem szokott ilyet tenni, és senki a családból. Persze, ő csak a gyerekek bocsánatkérését várta volna el, a sajátja mellőzését természetesnek tartotta, felnőtt ne kérjen elnézést, se bocsánatot, pláne a saját gyerekeitől. Hol marad a tekintély? Én már közben elkönyveltem magamban, hogy ismét egy igazságtalanság történik velem, ahhoz pedig már jócskán hozzá voltam edződve. Hát ilyesmi létezik? az emberek belátják saját hibájukat és megkérlelik azt, akit igaztalanul megbántottak?

A magam részéről a bocsánatot nem kérés tulajdonságát tehát inkább erénynek hittem, és mivel otthon az ölelkezés-puszilkodás sem volt szokásos, Zsuzsi mindenre fátylat borító pusziját sem tudtam elképzelni. A titkárnő ekkor szólt közbe, de nem azért, hogy megvédjen: a Zsuzsinak most rossz, hogy nem bocsátasz meg.

Na ez már inkább az én utam! ismét egy nyilvánvalóan gonosz megjegyzés, én az ilyenekben voltam jobban otthon, nem a rinyálós, kibéküléses szituációkban: „nekem meg a vád volt a rossz, hogy a Zsuzsi egyáltalán feltételezte rólam, elveszem a munkáját”. Többet nem szóltam, magamban pedig nem sajnáltam. Megkapta a magáét, és éppen tőlem. Úgy kell neki! egy percig nem volt lelkifurdalásom.

A napok múltak, a történetre soha nem tértünk vissza. De Zsuzsi nem volt haragtartó, és ezt a tulajdonságát tudat alatt is kezdtem becsülni, az elégtételem megvolt. Ahogy az életben először, végre igazán megvédtem magamat, nem úgy, mint kisebb koromban, ha nem is hasonló, de galád igazságtalanságokkal szemben. Ő pedig túltette magát rajtam, később úgy is megbeszélték egymás között, hogy vad, közönséges, kommunikálni nem tudó vagyok, de meg lehet nekem bocsátani, mert nagyon jól gépelek, még nála is jobban.

Ritkán, ha nem volt munkám, összegyűltünk a titkárságon, sokszor intim dolgok is előkerültek. Zsuzsi azt mondta a családi szexre: ó, mi nagyon gyorsan elintézzük! ismét nem szóltam, én a romantikát kedveltem.

Zsuzsi két gyereke már megvolt, kivették a méhét egy jóindulatú daganat miatt, majd fizetés nélküli szabadságra ment, jogilag két évre, aztán több időre nem lehetett így megoldani, férje végleg kivette a munkából. Zsuzsi ugyanis szüleinek halálukig gondját viselte. Nem hallottam arról, hogy más karriert kiépített volna a háziasszonyi poszton kívül. Ami nem lehet túl nehéz, gondoltam én, a gyönyörű nagy házat látva, férje jövedelmét tudva. Zsuzsit aztán sem nem irigyeltem, sem nem sajnáltam, sőt, még a segítségét is igénybe vettem egyszer.

Érettségi találkozót szerveztem két évtizeddel később, de szervezésekben nem voltam otthon. Zsuzsi szólt a férjének, hogy két hosszú asztalt kérünk, melyeket mi, kirittyentett negyven körüliek szépen körül is ültünk.

A vacsora természetesen nem volt most ingyen, még nekem sem, de mikor lezajlott és már rekedtre beszéltük magunkat a lányokkal, a férj kijött az irodájából. Udvariasságból odamentem és megköszöntem, bár igazán csak azt lehetett megköszönni, hogy elfoglaltuk a helyet feltehetően jobban fizető külföldiek elől. Az idők során még jobban elhízott, gombszemű, csecsemőarcú férjjel váltottunk a pultnál néhány szót, egy konyakra is meginvitált. Néhány mondat után elmondta, hogy nem szereti a nyúzott, agyonfáradt asszonyokat, ezért is vette ki inkább a feleségét a munkából, van elég dolga a szülőkkel meg a nagy házzal. Erre mindjárt beugrott nálam a gondolat, amit persze két évtizedes átnevelésem már nem mondatott ki velem: bezzeg ti elhízhattok akármekkorára, de az asszony legyen nett és friss… és máris visszatért volna a férfiakról alkotott, immár megszokott gondolatsorom, nekik mindent lehet, talán mert ők hozzák a több pénzt, vagy egyáltalán. De nem tudtam belemélyedni, mert a csecsemőarcú megszólalt, hogy ne költsek taxira, majd ő hazavisz. Meglepődtem és meg is örültem, még büszke is voltam.

Az osztálytársak kissé csodálkoztak, mikor beszálltam a hófehér Mercedesbe, én még büszke is voltam a saját szintemen. Na látjátok, ismeretségi körömbe tartozik az étteremtulajdonos, aki hazavisz a kocsiján, ha azt gondoljátok, hogy „azért”, hát gondoljátok. Én ugyan erre többet nem is gondoltam, csak vidáman cseverésztem, aztán élveztem az autóban ülés gördülékenységét, sima kényelmét.

Ezért volt meglepő a csecsemőfejű barbár támadása, mikor otthonom elé érkezve, leparkolt. Épp meg akartam köszönni a fuvart, mikor hirtelen átölelt, de úgy, hogy bikaerejéből, undorító nyálasságából alig tudtam szabadulni. Uramisten, hát ezt lehet? ez a hájfej azt hitte, egy konyakot, egy hazaszállítást ki kell fizetni. Lehet, hogy ez szokás is bizonyos körökben, csak én nem tudok róla… hát hiszen Zsuzsi is, ezek közös megegyezéssel, vagy hallgatólagosan.

Fölháborodott tiltakozásomra tán rájött, hogy kicsit elvetette a sulykot, így bocsánatkéréssel gondolta ellensúlyozni. De, nyilván még mindig azt hivén, ellenállásom csak afféle asszonyi praktika, kiszállásom előtt megkérdezte, feljöhetne-e. Ész nélkül menekültem, miközben még odavágtam, hogy dehogy, és mintha semmit nem hallott volna, még rákérdezett: ha most nem, akkor mikor találkozunk? Persze, én marha, gyanútlanul elcsevegtem, hogy családomat előreküldtem a balatoni hétvégére, reggel utazom utánuk.

Feltéptem az autó ajtaját és elrobogtam. Mikor dühöngve-bőgve vetkőzök, veszem észre, hogy a bal fülemből hiányzik nemrég vett arany fülbevaló karikám. Biztosan a kocsiban dulakodásnál kapcsolódott és esett ki, a csecsemőfej biztosan megtalálja, de mi van, ha mégse veszi észre, beszívja majd a porszívó…

Szólnom kell, elég sokba került a karika ahhoz, hogy csak legyintsek rá. Hétfőn reggel vettem egy nagy levegőt és fölhívtam Zsuzsiék lakását, a férje ilyenkor még biztosan otthon van, a vendéglős főnökök biztos nem hajnalban járnak dolgozni.

Zsuzsi vette föl a kagylót. Próbáltam elferdíteni a hangom, bízva, hogy nem ismeri meg, s kértem a férjét. Ő, ha fel is ismert, nem mutatta, csak ennyit mondott: szólok neki. Mondom aztán a problémát a lehető legsíribb és legutálatosabb hangon, a csecsemő meg ráfeleli: jó, utánanéz, ha nem találja meg a Merciben, az étteremben is körbekérdez a takarítóknál.

 

Egy-két nap múlva újra telefonáltam, akkor sajnálkozva jelentette ki, hogy nem találták sehol, de „én kifizetem neked az árát” – mondta a beszélgetés végén méltóságteljesen, de legalábbis olyan öntelt hangon, mint aki mindent elér a sok pénzével. Hát igaz, nekem ez félhavi fizetésem, neki meg se kottyan. No és ha a fülbevaló meglenne, akkor is találkoznom kellene vele. Már a hideg is kirázott a gondolattól.

Hagytam tehát mindent a fenébe, de leszűrtem a következtetéseket. Először is, negyvenévesen se vagy biztonságban még a barátnőd férje kocsijában sem. Más oldalról, nem úgy kellene élni, ahogyan én élek, ahogy jó anyám tanította. Az élet minden jóságát, adandó alkalmát ki kell használnom, az élet minden percét élveznem kellene. Finoman, gusztusosan, ügyesen, hogy mindig minden nekik jusson. Én meg itt rinyálok a problémás házasságomban, merthogy gyönge a gyomrom. Pedig most kereshetnék egy kis pénzt, tán azon kívül is, amennyit az elvesztett fülbevalóért fizetne. Vagy, meg lennék híva konyakra, lehet, hogy még vacsorára is... ami egyébként neki amúgy is ingyen van. 

Inkább a halál.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.