Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Szilveszteri mulatság

Anyámat biztattuk, karácsonyozzon Mariéknál, végre ne a fűtéssel kelljen foglalkoznia, és maradjon ott szilveszterre is, húgommal vállaljuk az állatok etetését. Hozzám is jöhetett volna, de Siófok mégis más, ott lehet sétálni a Balaton-parton. Persze több napos távolléte azt jelentette, hogy mindennap ki kell menni valamelyikünknek, a kutyák, macskák ellátásán túl legalább kétnaponta be is kell fűteni a kemencébe, különben teljesen lehűl a ház, a virágok tönkremennek, a vízcsövek elfagynak. Ezt legfeljebb én tudom, pontosan szoktam bevállalni, de most, mikor ezer más van, és Jóska is közös szilveszterezést ígért, már passzoltam volna, ha lett volna, aki elvállalja.

31-én húgom a soros az állatok etetésével, én még utolsó napon is dolgoztam. Kora délután csörög a telefon, húgom hív a házból, hogy a vízvezetékek befagytak, Laci, a barátja elzárta a vízaknában a csapot, hogy a fagy ne repessze szét a csöveket, de a lakásban jéghideg van. Ha be is gyújtanak, nincs idejük kivárni, hogy a kemencében parázsig égjen a tűz, mert csak úgy lehet ott hagyni. Nem értettem, a húgomnak miért nincs erre ideje, s miért ne jöhetne haza később egyedül, ha a Lacijának el is kell jönnie. Ezek a mások kényelmi szempontjai mindig kinyitották a bicskát a zsebemben: amit én vállalhatok, azt miért nem tudja más is vállalni. És mi van, ha én se megyek ki?

Ekkora feladat meghaladja a húgom erejét, bezzeg máskor szívesen mentek anyám távollétében, hogy kihasználják az üres lakást. Ezt maga a húgom mesélte, s mikor én elmondtam ezt anyámnak, föl volt háborodva. Mert kára ugyan senkinek nincs abból, hogy ott szexelnek, de ennek a tudata őt irritálja, és engem is, valljuk be őszintén. Nekem miért nincs erre lehetőségem? Persze én sose tudtam elfogadni, amit ő, hogy családos ember hétköznapi szeretője legyek, mert akkor Matyit is felvállaltam volna, eleget nyüstölt. Mit tegyek, ha őt meg nem szeretem? Persze kérdés, Matyi vállalná-e pont Szilveszter délután az én kedvemért azt, amit a húgom se és a barátja se vállalt? idegen helyen kemencével bajlódni?

Tehát most mi legyen? máris megfagyott a víz a csövekben, szét is repedhetnek, a virágok is tönkremehetnek. Ha anyám újév napján visszajön, egy-két nap is beletelik, mire kifűti a házat, hiszen állandó fűtés mellett sem emelkedett 17 foknál magasabbra a hőmérséklet. A mamához ezért sem igen jöttek ki a gyerekek se hideg időkben, mert szinte kabátban kellett ülni nála, csak a kemencepadon ülve, hátat neki támasztva volt kellemes.

Nincs mese, mégis nekem kell kimennem, legfeljebb Jóskával csak estére beszélek meg randevút. Hazatelefonálok a lányoknak, hogy már csak jövőre leszek otthon, ők úgyis szanaszéjjel mennek. Judit Péteréknél tölti az év végét, Anikó a barátaival.

Néhány perc döntött aztán. Nem sokkal később Jóska odajön az íróasztalomhoz, háttal a többieknek, ne hallják, mit sutyorog. Bár direktben senki nem figyelt rám, LA már nem volt akkor bent, a többieket nem érdekelte az én dolgom. Először nem is értem, Jóska mit mond, aztán észlelek föl, hogy megint lemegy az anyjához, majd csak újév után beszélünk. Karácsonykor is ezt csinálta, előtte azt tervezgette, hogy levisz bemutatni Tapolcára az anyjához, másnap már jött is, hogy "az nem jó mégse, mégis a karácsony családi ünnep". Nem esett jól a visszamondás, de beláttam, igaza van. Most is felelősségre vonhatnám, miért nem gondolkozik előbb, mint ahogy beígér valamit. Tudtam, hogy ennek is vége.

Nagyobb baj, hogy gyalog kell kicaplatnom, az út csupa jég. Haza se mentem már, biciklire úgyse tudok ülni. Miközben csúszkálok kifelé, hagyom folyni és ráfagyni a könnyeimet az arcomra: nem elég, hogy az új szerelemnek annyi, az évváltást is így kell megélnem. Egy üveg likőrt vettem, majd koccintok éjfélkor saját magammal.

Mire kiértem a házhoz, már meg is nyugodtam, sőt felemelővé változtattam eddig áldozatnak érzett akciómat. Most már csak a feladat érdekelt, s az, hogy megint én vagyok az, aki megteszi, amit mások nem tesznek meg. Mindig könnyen kreáltam a rosszból a jót.

A házban mínuszok fogadnak, a kutya az egekig ugrál rövidre szabott láncáról, a másik is elém szédeleg, szegénynek már nemcsak a füle rossz, a szeme is. Kabátot válogatok a tömérdek, általunk kihozott ócskából, cipőt is váltanék, ha lenne megfelelő meleg, de azok is inkább kukába valók, amiben meg anyám szokott kimenni, abban én hasra esnék. Egy párszor neki is sikerült.

Víz ugye nincs. Havat olvasztok hát a gázon, teára, mosakodni. Rögtön az eszembe jut Jack London egyik regénye, persze az én helyzetem azért nem annyira tragikus. Nincs gyújtós, tehát először azt kell vágni, akkor végre begyújtok. Közben kinyitom a tévét, nem mintha oda tudnék figyelni, csak ne legyen olyan síri csend. Keresem, mit lehet a kutyáknak, macskáknak adni, megetetem őket, persze az ételeket nekik is föl kell melegítenem. Még jó, hogy gáz van! A kabát mozgás közben zavar, le kell vennem, nem olyan, mintha csak kinn az utcán mennék valahová, de ha több percre ülök le, megint föl kell venni.

A kemence több órás fűtés után is hideg, mint kezdetben, pedig már éjfél felé jár. Eszembe jut a hősugárzó, bekapcsolom - mint halottnak a csók, annyit ér. József Attila verse jut eszembe: „valami nagy-nagy tüzet rakni”, ezen szinte földerülök, és megint azzal vigasztalódom, hogy kettőnk sorsa azért mégis más. Éjfélre már jól ég a sok vastag fa, de a többszörös téglafalak nehezen veszik át a hőt. Enni sem tudok, kényelmetlen annyi cuccban, inkább folyton ki-be rohangálok, még mindig vágom föl és hordom be a fát, hiszen egész éjjel fűteni kell.

Lassan lesz nulla fok a mínuszból. Nem ágyazok, csak minden ruhaneműt és takarót magamra, alám-fölém szedek, ha lefekszem, majd átmelegszem. Gondoltam én, de nem így lett - ezekkel együtt is mintha a szabadban, a hóban feküdnék. Nem lennék jó aranymosó Alaszkában! a vidám tévéműsor is groteszknek tűnik most nekem. Előbb szinte jókedvem lett a feladat elvégzésétől, az áldozat fölvállalása éltetett eddig, ezt most felváltja agyam elborulása: megint itt kell töltenem az éjszakát, ahelyett hogy egy randevún lennék királynő, de legalábbis meleg panellakásomban nézném a tévét. De azt is tudom, hogy ha a problémák tudatában otthon lennék, sem lennék nyugodt.

Az átlépés az új évbe se hoz derűt, hiszen semmi nem változik. Iszom egy pohár likőrt, és bosszankodom, miért nem valami nemesebb italt vettem, konyakot vagy rumot, nagyon megérdemelném. Már bevackoltam magamat, akkor jutnak eszembe a lányok. Ha mégis hívna valaki köszönteni, szinte fájna kikecmeregni a testem melegítette rongyhalmaz közül. De nem hívnak.

Hiába várom a siófoki hívást is, nem is tudom, tudják-e, mi itt a helyzet. Azért lefekvés előtt mégis odacsörgök. A nővérem veszi föl, hogy anyánk már lefeküdt. Ez rosszul esik, de nincs mit tenni. Csodálkozik, hogy miért anyánk házából telefonálok, elmondom neki röviden.

Aztán visszabújok silány menedékembe. Már nem kelek föl akkor se, ha a lányaim mégis telefonálnának, és míg el nem alszom - jó sokára, várom is meg nem is jelentkezésüket. A likőr pocsék, nem is iszom többet, csak a gyomrom ég tőle. Három óra. Még mindig didergek, fölkelek, ugrálok, hogy kimelegedjek, keresek még egy takarót, közben újra megpakolom a tüzet. Hajnal felé sikerül aludnom egy keveset, mire reggel ébredek, már 5 fok van.

Délelőtt anyám telefonál végre, mert Mari elmesélte neki, mi van itthon, jön hát haza délután. Örülök, hogy végre a hangját hallom, és van ismét feladatom: rendbe rakni a lakást, keresni valami ebédre valót a spájzban, főzni, ötkor kimegyek anyám elé a buszmegállóba. Eszünk, kártyázunk pár órát, lassan, de biztosan kúszik föl a higany a hőmérőben.

Este hazajövök, kisebb lányom sehol, a nagy álmosan unatkozik. Nem voltunk itthon tegnap, tehát nem tudom meg, hívott-e a „herceg”. Ez nem a Jóska, hanem egy nyári ismerősöm, egy jászszentandrási nap terméke, egyszer budai lakásán is találkoztunk, egyébként sose ért rá. Viszont annál többször ígérte, hogy a szilvesztert majd együtt töltjük, őszintén szólva nem nagyon hittem, és nem is nagyon kellett. Amúgy meg jött Jóska, aki szintén megbízhatatlan, de valamivel érdekesebb ennél a nyápic, sótlan fickónál. Ha már a lovagoknál tartok, a volt férjemmel is összebékültem, hogy a lakásrészét végre eladta nekem. Már nincs miért haragudnunk egymásra. A szerződés aláírását követően haza is hoztam, aztán mondta, majd hív maximum szilveszterkor. Úgyhogy szimultán három potenciális férfivel szenvedtem egyszerre, egyik reménytelenebb volt a másiknál.

Még aznap nekiálltam szétkapni a férjem által végre felszabadult kisszobát, festés, tapétázás, padlózás, minden ráfért. Csöng a telefon a másik szobában, Anikó fölveszi. Már csak a szobával szeretnék foglalkozni, a tegnapomért mindháromra dühös vagyok, akármelyik az a három "lovag" közül, egyikkel sem akarok társalogni. Átkiabálok, hogy ha engem keresnek, tagadjon le, de már jön is, nem hallotta, én mit kiabáltam, és bejelentett. Na jó, belátom, hogy ezt nekem kell intéznem. Megtörlöm a kezem, morgok valami gorombaságot, átmegyek, fölemelem a  kagylót. Egy pillanatig hallgatom a herceg lélegzetét, aztán beleszólok: nem vagyok itthon. Nem is hallgatom tovább a döbbent csendet, leteszem. A volt férjem is csak másnap, már a munkahelyemen hív azzal a hihetetlenül olcsó kifogással, hogy én rossz számot adtam meg, és ő hiába hívott. Nagyon átlátszó, hiszen tudnia kell a lakásunk telefonszámát, itt lakott évtizedekig. Jóska is a legolcsóbb üdvözlést választja, az első munkanapon odaköszön. Matyi is hív, ő legalább nem ígért semmit, de azt betartotta. Őt egyébként ki is hagytam az iménti felsorolásból, vele ugyanis elég egyoldalú volt a kapcsolatom: csak ő szerette volna, én nem. Szórakozzon a négy gyerekével meg a feleségével.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.