Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Shitoryu edzőtábor

 

Miért kezdtem negyvenvalahány évesen karatézni? akkor váltam, gyűltek bennem az indulatok férjem iránt. A lányom hozott egy szórólapot karateedzésről, rohantunk beiratkozni. Kitanulom a sportág csínját-bínját, és lepofozom az uramat a lépcsőről! Megérdemli, amennyit  szenvedtem már mellette. Aztán, mire letelt a három év, a karate olyasmire tanított, amitől többé nem akartam pofozkodni.

 

 

Karate edzőtábor 

1995. június 26-tól július 1-jéig tartott, személyenként kb. 8 ezer forintért. A hat nap részletes naplója:

Hétfőn Sz Laci az ügyeletes edző. Tízkor ér be a vonat, várnak kocsival. A tábor nagy, az idő rossz, de még nem esik. Egy komfortos faházat foglalunk el négyen: én, Edus, a húga Édus, a barnaöves Gili. Edus lábán gipsz, mert nemrég az edzésen valaki úgy rálépett, hogy eltört. A tábordíjat nem kaphatta vissza, ezért eljött, hogy majd elsántikál valahogy, nézi az edzést vagy kiül a Balaton partjára. Érdekes testvérpár voltak ezek, Edus annyi idős, mint én, és legalább annyira szerencsétlen is. Illetve szerencsétlenebb, mert még gyereke sincs. Külföldön élt egy ideig, ott volt párja, de sok év után vége lett, hazajött, itt viszont nincs szerencséje, olyan, mint egy fekete hajú sovány kecske, bár az arca szép. Szőke, dundi húga sokkal fiatalabb nála, neki van férje, gyereket is szeretne. Borzasztóan ügyetlenek, ez a kemény sport nem nekik való. Én háromnegyed év után készülök sárgaövre vizsgát tenni, itt a táborban, lányom már a kéknél tart. Edus és Édus viszont a lényegre nem éreztek még rá, mozdulatokat utánoznak. Gyorsan megtelik a szoba tömérdek holmijukkal. Gili előrelátóan óriási táskát hozott, ki se pakolja, mint egy nagy fiók, minden el is fér benne szépen. Dobozos tejet, müzlit is hozott, mint régi táborozó, tudja, hogy az élelembeszerzés nem könnyű, ha nem fizet be ebédet, vacsorát. Próbálok begyömöszölni egy kis csomagot a hűtőbe, de már minden tele van Edus-Édus legalább két hétre szóló táplálékaival. Ezt később megbeszéljük!

12.15-kor rendkívüli edzés a parton a SPORTISSIMO magazin fotósai kedvéért. Utána ebéd, kétféle leves, gyümölcsből, zöldbabból, marhapörkölt, puding. Nagy tálat hoztak, s mivel nem fogyott el, mindkét levesből vettem. Kis pihenő ebéd után, aztán megint gyülekező, az esős idő miatt egy szobányi "fészerben". Egymás hegyén-hátán tolongunk, mire kialakulnak a csoportok kor és fokozatok szerint és kezdődne fél 5-kor az edzés, beborult, zuhog. A többség kiment a partra, a benn maradottaknak a kövezett ebédlőben tart edzést a sensei. Kezdetnek, szokás szerint hunyorítva, levezényel a sensei vagy ötven kentót, amit úgy kell csinálni, hogy szép sorban begyűrjük az ujjainkat a tenyérbe, a hüvelykujjat ráhajtjuk, és az öklön így keletkezett tégla alakú „talpat” leállítjuk a földre, fekvőtámaszt csinálunk. A sensei ezt büntetésképpen is alkalmazza, több százig is, feketeöveseknek néha be van kötve a kezük, mert véresre fekvőtámaszozták.

Akik lementek a partra, jól eláztak, visszarendelték őket. Zuhog később is. Este húsgombóc van paradicsommártással, hogy szeretik ezt a gyerekek! De lányom nem fizetett be vacsorára, a többiekkel kotyvaszt egy másik házban, vagy hideget eszik. Most se bírom ki, hogy ne vegyek neki banánt, de úgy nyomom a kezébe, hogy ne lássa más, ne cikizzék már az anyjával. Feketeöves Lacinak mondom, Bean-kazettát hoztam. Felderül az arca, majd hozzam be a tévészobába. Nyolc után ugyanis két program volt, diszkó az ebédlőben vagy videózás. Ez jó ötlet volt, sokan ráharaptak, tele a szoba, dőlünk a szünet nélküli röhögéstől. Közben a sensei fölautókázott Pestre, elfelejtette lehozni a saját kazettáit, de feltétlenül be akarja mutatni. Mr. Bean még megy, mikor végre beesik az ajtón. Kicsit meghökken, hogy nélküle videózunk, érződik is emiatti feszültsége, szerencsére tíz perc múlva kiírják az End-et, benyomhatja a saját kazettáját. Már most is elég késő van, de az igazi karatésok, köztük én is, innentől non-stop karatét, kendot, shotokant, judot, aztán jönnek a régi --versenyek, bemutatók, éjfélig. Akkor látom, velem együtt csak tízen vagyunk, mind fiú, csak egy lány.

Az éjszaka jól kezdődött volna, mert Édus felhúzta az ágyneműmet, amiért hálás vagyok neki, mert nem ébresztem fel a többieket a sötétben szöszmötöléssel. Ő viszont felébreszt mindenkit, mert köhög, szívja az orrát két órán át. Biztosan tovább is, de a folytonos zajtól végre elalszom. Reggel szólni akartam, mert Édus fertőzhet is, de hálás voltam az ágyneműért, s nem tudtam, mi jön még ezután, egyelőre hallgatok. Gili is nehezményezi az éjszakát, de ő sem szól. Pedig hiába fiatal, mint rangidős, megtehetné. Igaz, Édus ettől még náthás marad.

Kedden Zóra az edző. Hatkor kelünk, fél hétkor bemelegítő futás, utána felmérő futásra kell menni. Felkelni rossz, de látjuk, hogy mindenki kinn van, elszáll a rosszkedv, az álmosság, a közösség erőt ad. Nem hittem volna, hogy végig tudok futni, félúton majd összeestem, a futás sose ment jól. Az időm 1500 méteren 5'25''. 10-kor edzés, utána beúszom a Balatonba, de nem sokan követnek, hideg a víz. Délután fél 5-kor megint edzés, a szép arcú, telt Zóra szigorú. Az első nagy esőcseppek után morajlik a csoport, többen megjegyzik, hogy esik az eső, főleg P Judit, aki amolyan kotyogós fajta, sokakat idegesít a fejhangja. Engem is, a lányomat még jobban irritálja „az a hülye hangja”. Vidéki lány, de ez önmagában nem lenne baj, de túlzásba viszi a szereplést, pedig inkább hallgatna, annyira csúnya, a hangja a fej- és az orrhang között valahol, de még visít is, mint anyósom.

Az eső sokunknak jól jön, mert nagy a meleg, és mivel én elejétől fogva elkötelezett karatés vagyok, érzem, hogy méltatlan megjegyzések hangzanak el. Mindenki érzékeli az esőt, de Judit kétszer is beszól, mintha a mester nem venné észre, és őt kellene tájékoztatnia. Zóra nagyot kiált: van-e olyan, akinek nincs váltás cipője és váltás edzőruhája? P Judit készségesen kiáll, vesztére ő egyedül, mert Zóra azt mondja: mehetsz haza. Nagy leégés, mindenki érzi, bennem is ott a káröröm, hiszen nem az óvodában vagyunk. Edzés után ismét megyek a vízbe, az edzőruha alá vettem a fürdőruhát. Most jobb a víz, jólesik egy-kétszáz csapás. Máris lehet vacsorára vonulni: szilvás gombóc van, nagyon rosszul készítve. A lányom elhatárolja magát tőlem, de tudom, én is így lennék a saját anyámmal, nem is megyek a közelébe. Mivel este müzlis tejet ittam Gili példáját követve, éjjel nagyon szenvedtem a bélgázoktól is, na meg Évától.

Szerdán Sajol feketeöves mester az edző. Furcsa az arcberendezése, a sensei mesélte róla, hogy amikor tizenvalahány éve edzeni jelentkezett, önbizalomhiányos volt. Bezzeg azóta! érzékeltette a sensei Sajol kivirágzását.

Nagyon kifacsartak vagyunk Gilival és Edussal, bár Edusnak mindegy, úgyse tudna semmit csinálni a gipsze miatt, alhatna is még, de azt gondolja, a jelenlét is számít. Zóra legyint, rá van írva az arcára, mi a véleménye a fekete vékony lányról. Elsőként érünk Gilivel a reggeli gyülekező helyhez, a kapuhoz. Jön Zóra és Ilkó, kénytelenek vagyunk elmesélni Édus szipogását. Ha ez minden éjjel így lesz, nem tudunk pihenten edzeni. Zóra elintézi, hogy bevigyék Édust Siófokra az orvoshoz. Éduson kicsit látszik, hogy nem érti, mit foglalkoznak a náthájával, de nem szól. Nagyon buta nő.

A parton Sajol bácsi kedvenc edzésmódszereit élvezzük, délután négykor újra. Utána megismerkedünk a monori srácokkal. A kihon katákat, vagyis az elemi gyakorlatokat már tudom, most a tennot és a sinnot gyakoroljuk, ezek is jól mennek már. Vacsorázni Edustel megyek, roston sült hekket van, ami isteni, csak kevés. Kérhetünk repetát is, de hekk már nincs, kapunk egy tányér tejbegrízt. De az is nagyon jó volt. A videószobában Pitkin-film megy, mindenki dől a nevetéstől. Utána beveszek egy altatót és elmegyek aludni.

Csütörtök Ilkó a soros edző, de még reggeli előtt hullafutást is rendez. Laci odajön a teraszhoz, elhív: Gili szólt valamit neked, esetleg mérges? Látja, hogy nem értek semmit, azt mondja: "Na, jó, majd később elmondom. Volt egy kis nézeteltérésünk." Veszettül izomlázunk van. Ilkó jól meghajt. Ötven felülés után nyolcvan lábemelés, majd lábkörzés, oldalfelülések, százhúsz jumping jack. Az egyik kört én számolom, de rosszul, mint akárhányszor az edzőteremben, de Ilkó nem szólít mást helyettem, mint például Zóra vagy Kurdi. Nekem kell háromszor is újrakezdenem, és végre tudom.

Iszonyúan fáj a bal mellizmom, talán a múlt keddi focilabdától, amivel edzés utáni játszás alatt megdobtak. Az ebéd valami iszonyú makaróni, de megesszük. Délután eszünkbe jut a szanbon kumite, ami már kell a vizsgára, de persze nem tudjuk.

Este nagy futkosásra megyek ki a házból a teraszra. Jönnek hírelni, hogy egy srác beugrott a kerítésen, ellopott egy motort, mondják, hogy mindenki jól zárja be a ház ajtaját és egyáltalán is vigyázzanak mindenre. Mindjárt ezután a gondnoknő biciklijét keresik. Pár perc múlva megyek szólni, hogy láttam egyet a senseiék házfalához támasztva. Mindenki teljesen odavan, hogy került az oda. Soha senki nem tudta meg, csak én, meg is tartottam a titkát egészen eddig.

Én csináltam tréfát a biciklivel, amit Zseriének hittem. Vad, fiús lány, hasonlított osztálytársnőmre az általános iskolában, az is Zseri volt, de mintha annak az ikre lenne. Már a pesti edzésen is bántó megjegyzéseket tett, és itt is, de nemigen tudtam visszavágni neki, mert nem voltak konkrétak, csak sejtetőek, talán a koromra, a tudásomra, ki tudja, mire. A táborban azzal tetézte rosszallásomat, hogy iszonyú száguldásokat rendezett a csodabiciklijén, állandóan ugrálni kellett előle. Úgy gondoltam, megleckéztetem.

Már sötét volt, mikor egy biciklit láttam az étterem falánál. Pontosan nem figyeltem, milyen Zseri biciklije, annyira sose néztem meg közelről, másnak pedig nem volt a táborban. Most megkapod a magadét a kekec megjegyzéseidért! kicsit gyerekes bosszú ez tőlem, de nem árt, ha a szemtelenje egy félórát izgul. Vagy egész éjszaka, mert reggelre biztosan megtalálja valaki a kerékpárt. Arra sétáltam, senki nem figyelt, eltoltam a biciklit a ház mögé, a sötétségbe. Jövök előre, benézek a senseiék függönytelen ablakán, többen beszélgetnek a szobában, kint egy lélek sincs.

A teraszon könyökölök, szívom a jó esti levegőt s várom Zserit, keresi majd a biciklit, idegeskedik. Ha a ház mögött megtalálja, legfeljebb elgondolkodik, hogy került oda. Határozottan jól érzem magam kis bosszúmban, de néhány perc múlva elszáguld előttem a biciklijén. Nagyot nézek. Kié akkor a másik bicikli? Ekkor hallom, hogy elöl nagy hangzavar van, jön P Judit visszafelé, mondja, hogy a gondnoknő keresi a kerékpárját. Megvárom, míg a lány bemegy a házukba, akkor hátramegyek, még mindig senki nem lát. Előretolom a bicajt, és letámasztom a senseiék házfalának, hogy megtaláljam, tudjak szólni, itt van, amit keresnek. Senkinek nem jutott eszébe engem gyanúsítani, hiszen én találtam meg. Még meg is köszönték.

Ezután, már késő este a videóteremben újra beteszik a régi --kazettát, 1983-as felvételek is vannak, mind izgalmas. A '92-es szilveszteri műsorban az ötven körüli senseiék fiatalabb kiadásban. Zóra furulyáz, a fiuk Nagy Feró munkadalát énekli. Lefekvéskor Gili tesz egy megjegyzést: rossz előérzete van az éjszakára. Édusra gondolva, beveszek egy altatót. De nem az volt.

Pénteken egy monori sensei az edző. De még előbb, hajnali 3-kor valaki berúgja a házunk ajtaját, Laci az, az ajtó majd kiszakad, és üvölt: fölkelni, edzés! Halkan szólok Gilinek, aki visszaszól: "Nincs kedvem éjszaka futni, maradjunk csöndben, hadd higgye, hogy elmentünk." Persze ez hülyeség, tudják, hogy még nem mehettünk el, kisvártatva Ilkó tényleg bezörget: "Öt perc múlva a kapunál!" Az ő hangjára muszáj kimenni, kegyetlen típus, és hát a senseiék is kinn vannak, bizonyára fölírják, ki hiányzik. Felkapkodjuk a cuccot, lihegve érkezünk a kapuhoz. A sensei vezényel, két fiút szólít, hogy jöjjenek velünk. Senki nem futhat a sötétben egyedül, négyesével indítja az embereket. Mikor mindenki elfutott, kerékpárra ülnek, úgy követik őket, majd visszafelé is.

Az első cél Szántód-Köröshegy, ott megtudjuk a többit. Senkit nem szabad hagyni, ha kidől, vinni kell. Futunk, közben csoportokkal találkozunk, van, aki elhagyta a párját. A senseiék ide-oda biciklizve ellenőrzik a hadműveletet. Korán kidőlök, alig vánszorgok, a társaim nem tudnak segíteni, de meg kell várjanak. Nem is a negyvennégy évem miatt, a futás az egyetlen sport, amit sose bírtam csinálni.

A vasútállomásnál aláíratjuk a karunkat, aztán irány Földvár vasútállomás. Kezdünk lazábban futni, legszívesebben eldőlnék valahová, s ott maradnék. Megérkezéskor Laci szignálja az alsó karomat. Visszafelé lassú kocogásba fogunk, s bár mindig hátul vagyok, nem adhatom fel, kiszúrnék a többiekkel is. Visszaérkezünk, mutatjuk aláírásainkat a senseiéknek, mehetünk zuhanyozni. Már hajnalodik, ezért hatkor nem kell felkelni, mert addig a másfél óra alvás kevés lenne, fél kilencig adnak alvásidőt. Tízkor kezdődik az edzés, Ilkó minden vizsgagyakorlatot megcsináltat. Már hullák vagyunk. Zóra és a sensei jön nézni, hogy dolgozunk. Zóra megjegyzi, szokásos éles hangját felemelve: "Húsz percetek van még, de olyanok vagytok, mint a beteg lovak."

Ma nem úszom, szörnyen fáj a mellizmom. Egy beszélgetésünkön mesélem Nórának a focipartikat az --ban, a szememre mért ütéseket, lányom és Juli erősebb lábösszerúgását. Figyelemmel hallgat, ami jólesik. A szememmel az történt, hogy edzés után nagy focizást rendeztek, de a senseiék már elmentek, valamelyik feketeöves volt az irányító. Az egyik fiú erős labdája pont a szememen landolt. Mondta az edző, menjek ki, tegyek rá valami vizesrongyot. Úgy is lett, visszamentem, de már nem álltam be, üljek csak a kispadra. Borogattam a szemem, egy pillanatra levettem, hogy a rámelegedett zsebkendőt lebegtetve lehűtsem, majd visszategyem. Abban a pillanatban a másik szememet is eltalálja a labda. Ilyen nincs! a fiúk-lányok persze hahotáztak, persze én is nevettem.

Voltak más érdekes foglalkozások is edzés második felében, például mindenki a nyakába kellett vegyen egy társat, és jó, ha az nem volt erősebb-nagyobb nála. Így futkorásztak aztán a teremben. Semmitől nem féltem edzéseken, csak ettől, hogy valaki leejti a lányomat vagy engem, mert bár gerincre esni is lehetett rosszul, mikor például valakit az övénél fogva elrántottak. Persze, tanultunk esni direkt azért, nehogy később baj történjen, de a gyakorlás arról szólt, hogy állandóan sérültünk. És jó, hogy ha nem nagyon.

Ebéd után szabadfoglalkozás, úszom egyet óvatosan, most jól esik a víz. Ötkor szexuális felvilágosításra kötelező menni. No hiszen! én nem maradhatnék ebből ki? Gondolom, ez a gyerekeknek szól, egy E-Cs nevű szexológus, nőgyógyász, a sensei barátja jött le Pestről, az fogja tartani. Tüttyögök a teraszon, Ilkó jön arra szokott dérrel-dúrral módján, nézi, ki van még a házakban. Észrevesz, odaszól: ott vagy már? Azonnal válaszolok, érezve, hogy bizony nekem is be kell mennem: máris! zárom az ajtót, megyek.

Az ebédlőben már csak a kövön van hely, odaülök, persze igyekszem keresztbe tett lábakkal, aztán forgolódom-helyezkedem, hogy a fenekem ne hűljön át, mert fölfázhatok. Az előadás végén a szexológus kérdi, van-e kérdés. Már mindenki abban reménykedik, hogy kimehet, ezért senki nem teszi föl a kezét, csak a P Judit! neki muszáj kérdeznie valami intimet, ami valamiért nagyon viccesre jön ki. Hogy éppen ő teszi fel. L-Sanyi, aki eddig mellettem ült kényelmesen, végre észrevesz a hideg kövön, fölkínálja a székét. Hálásan nézek rá, ráadásul az én korosztályom, de ilyen férfi van még néhány a klubban, viszont itt nem ismerkedünk.

Kiderül, hogy nincs vége az ücsörgésnek, ami helyett mindenki szívesebben futkározna, esetleg pancsolna a Balatonban, vagy bármi mást. De egy anyuka kineziológiai előadást tart, érdekes ugyan, de felejthető, mert senki nem érti. Vacsora után palacsintás viccverseny van, no de ez nekem gyerekes, ráadásul minden előadót kicikiznek. A lányokat úgy kell lökdösni, menjenek már palacsintáért, végre egyik rászánja magát, az egyik palacsintát fel is kínálja, legalább lányom is evett. Nekem nem jut, de nem fogok tolongani, én csak a saját palacsintámat szeretem, otthon.

A szombat reggeli záró-felmérő futást Laci vezényli, az én eredményem 5 perc 32 másodperc. Csak hét másodpercet rontottam hétfőhöz képest, de ez direkt jó, ebből látják, hogy egész héten hajtotta magát az ember az edzéseken. Tíztől egyig aztán vizsga. Mindenkivel közlik, hogy a saját kategóriájú vizsgájához mennyi kentót, felülést, egyéb gyakorlatot kell végezni, például én a sárga övhöz húsz kentót nyomok, a feketeöveseknek százhúszat kell.

Sikeres a vizsgám, az övet megkapom, persze azt nekem kellett előre megvenni, ha a sensei kihirdeti a sikeres vizsgát, föl lehet venni. Ebéd után alvás, majd fél ötkor bemutatóra igyekszünk a Panoráma szálló kertjébe, már gyűlik a közönség is. A gyakorlatok bemutatásában lányom is részt vesz mint kéköves, én fényképezek. A sensei figyelmet kér a közönségtől, bemutatja a cseréptörést, majd elmagyarázza, hogyan működik. Régi használt cserepet tesz két háromsoros téglaépítmény tetejére, és kérdezi: ki az, aki a közönségből kipróbálja, gyerek is lehet! csodálkozik mindenki, mire a sensei biztosítja őket, hogy egy gyerek is megcsinálja. Kimegy egy 7-8 év körüli gyerek, és valóban széttöri a cserepet. Óriási taps, ezután a feketeövesek új cserepeket is törnek.

A végén a cserepeket segítünk összeszedni, hirtelen felbuzdulással vágok egyet egy cserépdarabra, de nem teszem felépítményre, ráadásul a cserép már csak tenyérnyi. Mivel a teremben már törtem cserepet az első hónapban és akkor is sikerült, most is rávágok egy iszonyú nagyot, kiae-val. Iszonyú fájdalom nyilall a kezembe. Hát ezt azért nem kellett volna, mondom is rögtön az ott lévőknek. Mikor lányom megtudja, távol tartja magát tőlem, tőle nem is várhatok segítséget, együttérzést, nyilván meg van rólam a véleménye, talán meg is beszéli a többiekkel. Senki nem jön oda, a sensei arcát látom, amint arra néz, de akkor még nem tudom, eljutott-e hozzá, mi van.

Nagyon fáj a kézfejem, bemegyek a vízbe, próbálok úszni, de nemigen sikerül, iszom is egyet a koszos vízből. Utána elvagyunk, majd a sensei szól, hogy a csoport be van fizetve egy óra ingyen gumin ugrálásra. Egy Feri nevű, negyven év körüli férfival és fiával elsétálunk, ugrálunk. Ugrálás közben kicsit elterelődik a figyelmem a kezemről. Kicsit összemelegszem Ferivel, ő is kezdő karatés, a fia miatt csinálja. Hazaérve felajánl egy krémet, amit ő is használ izomrándulásra, aztán elvisz minket kocsival a diszkóba. Mikor Edus ezt hallja, bekéredzkedik a kocsiba, ő is jönne a diszkóba. Édus is itt van, beöltözött az egyik kisestélyibe, ilyenekből nem is egyet láttam fölaggatva a tábori szobánk szekrényében. Csodálkoztam is, hogy Édus mit gondol, hova jött.

Egy gézkendőt összehajtva vizezek a közös mosdóban, lányommal és Jucival itt találkozom. A lányom akkor kérdezi először, mi van a kezemmel. Felszisszen, mikor látja, de nem szól, persze érzem, hogy kellemetlen neki, szégyellheti az anyja hülyeségét. Majd tesz még megjegyzést Zseri is, akivel egy házba költöztek. Teljes joggal, hiszen én is szégyellem, tudhattam volna, hogy csak egész cserepet szabad törni, azt is csak felépítményre téve, hogy középen ne legyen alatta semmi. Mert minden a fizikai törvények szerint történik ilyenkor. De nem akarok elbújni, mikor elindulok bekötött kezemmel, szembejön Zóra, észreveszi. Az ő arcára is az van írva, hogy ennyi idős, de esze az nincs... Leveszem a kötést, nehogy más is megkérdezze, és valóban, szinte észre sem veszi, aki akkor nem volt ott.

És pont most vacsorára rántott hús van. Foghatnám a bal kezembe is a húst, ehetnék kézzel is, de erőt veszek a fájdalmon, és annak ellenére, hogy étvágytalan vagyok, még enni is tudok. Miközben vagdosom a húst, nagy nyilallásokat érzek a kézfejemben. Utána Feri kocsiját is meg kell tolni, de aztán megy. A diszkóban egy órát intenzíven táncolunk, néhány szám után kisétálok a partra, klassz este van, de iszonyú sok szúnyog. A sensei a fiával a hintaszékben csapkodja őket. "Sok a szúnyog, ugye?" kérdezem, erre visszakérdez: "Mi van a kezeddel?" Nagy meakulpázásba kezdek, mondom, hogy tudom, én vagyok a hülye. Nem mond semmit.

Feri felajánlja a szobájában levő két üres helyet, ha nem tudnék otthon aludni, mert beszélgetésnél szóba került Évi szipogása, ami miatt nemigen alszunk. Mivel érzi, hogy félreérthető az ajánlata, hozzáteszi: ne higgyek semmit, mások is alszanak így, s néhány példát említ. Gondolkodom rajta, még el is száll a fantáziám, de a fájdalom győz a kaland ellen, beveszem az altatót. Nem lenne jó úgy aludni, hogy... s nem is gondolom tovább.

Vasárnap reggel összepakolunk, Edus apja jön értük kocsival, elvisznek Siófokig. Ez jól jön, fölmegyek Marihoz, majd később vonattal hazajövök. Eldőlök, mint a hulla a kisszobában, alszom és borogatom a kezemet, ami már akkora, mint a két másik együtt. Hányingerem van, enni se tudok. Hát ez bizony eltörhetett. Mari kikísér az esti vonathoz. Hátizsák, kéziszütyő, és csak bal kézzel tudok kapaszkodni, és ezt a metrón is nehezen oldom meg, csak a jóisten segít, hogy ne essek el valahol.

Itthon Csaba elhívta a lányomat egyheti táborozásra, amire el is ment, nagyon tetszett neki. Tatabánya mellett, a Szár-hegyen laktak egy villany és víz nélküli házban, negyvenen. Méta közben esett csak egy nagyot, egyébként jó volt, jött haza lelkendezve.

Bemegyek hétfő reggel, mintha mi se történt volna, de a kezemre tekerek egy tiszta kendőt, mert elég riasztó a fekete, jókorára duzzadt kézfejem. Látom, susmorognak odabent, de nem szólnak. Mindent csinálok, amit kell, ebédelni is járok a többiekkel, visszafelé betérünk egy üdítőre, kávéra a belpolitikai büfébe. Gizi kiabálós stílusában kérdezi: odacsaptál? ingatom a fejem mosolyogva, de nem árulom el, mennyire eltalálta. Még mindig azt hiszem, hogy nem tudják, hova járok sportolni majd egy éve. Később S Péter is odajön, de csak a fejét csóválja, a többiek még mindig nem szólnak. Marika szerdán odajön: te, nem kellene orvoshoz menned? De, mondom szinte mohón, már én is érzem, hogy csinálni kellene valamit, a daganat nem akar lemenni. Igaz, talán lement volna egy-két nap múlva.

Csütörtök délelőtt a sebészeti röntgenből kiderül, hogy elhajlott a csont, ketté is hasadt. Kérdezi az orvos, mikor történt, mondom. Hát ezt már csak a kórházban tudják összerakni, közli, írja is a beutalót a Fiume úti traumatológiára. Egész nap étlen-szomjan vagyok, szédelgek, mire öt óra felé bekerülök, mintegy eufóriában. Az orvos gipszet rendel, de a gipszelő szól, hogy inkább feküdjek le, hátha elájulok, mert ezt muszáj kiegyenesíteni. Lefekszem engedelmesen, a pasi fogja a kezemet, az arcomat meg figyeli, hogy az érzéstelenítés nélküli műveletre hogyan reagálok. Nem szólok, csak nézek meredten magam elé, lesz ami lesz. A férfi dicsér, milyen jól bírtam, begipszeli a kezemet. De másnap reggel megint mennem kell, de most másik rendelőbe, átgipszelik. Hogy erre miért van szükség? fél nap alatt mire számíthatnak?

Ott ülök jó pár órát, rengetegen vannak. Nagy csodálkozásomra a gipsz alól a kezem kifogyva kerül elő. Hogy mehetett le ilyen gyorsan a daganat? Átgipszelik, ami aztán hat hétre szólna. Csakhogy közben Balatonföldvárra készülök a gyerekekkel, ott úgyse csinálok semmit. Bemegyek, mondom ezt az orvosnak, vetesse le, legalább kicsit úszni tudjak, úgysem igen használnám. Az orvos csóválja a fejét, de leveteti a saját felelősségemre. Újra megröntgenezik, és hát szépen össze is forrt már a csont, mehettünk nyaralni.

Az a két hét is nagyon vicces volt…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

karatéshoz

(Zalán, 2012.09.19 14:21)

Ez is jó buli lehetett, irigyellek érte! mi is átéltünk hasonlókat, de leírni nem tudnám.

Re: karatéshoz

(isabel-eoldal, 2013.02.04 17:13)

le tudnád írni, ha akarnád, de nem akarod...:-)

karatés

(Zalán, 2012.09.19 14:23)

ja, már kérdezni akartam, hova lett az a fórum a nyitóoldalhoz? jól eltársalogtunk volna még ezzel a lüke moksával vagy agykontrollal, kinek mi a jó. Megírtam volna neki, hogy most már álljon le, jobbkezezzen vagy bújjon oda a párjához, csakhogy nyugodjon már le, ne téged izéljen, főleg ne igazságtalanul.
Szerintem állítsd vissza, ha nem gond!