Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Sámson

Szilveszter délutánján sms-t küldött a lányának: mégsem megyek Siófokra, itt vagyok egy rakás sütivel, ha kell a bulitokra, valaki ugorjon át érte. A lány válaszolt, hogy nem érnek rá, talán vasárnap átszalad.

Fölpakolta a bumfordi műanyag ballonokat a gyógyvíznek, de mire az Erzsébet-híd alatti forráskúthoz ért, már zártak. Mikor a villamos is az orra előtt csukta be az ajtót, busszal ment a Moszkva térre. Már a 6-os megállójában észrevette a Fedél nélkült szorongató mocskos, vékony szakállast. Az is föllépett a lépcsőn, és egyenesen hozzá fordult, tekintetük összekapcsolódott. Ő gépiesen nyúlt a zsebébe, ott tartotta a fémpénzeket, mert nyilvános helyen nem vette elő a tárcáját. A zsebesektől vigyázta a táskáját, bár az utcán lakók alázatosak, mégis, akadhat szemtelen, sőt bűnöző is, sose lehet tudni. Ő mindig adott valami belső parancsra, mert a helyzetükbe élte magát, melybe ő is pillanatok alatt, egy rossz döntés miatt bekerülhet. Megfordult a fejében, hogy meg-meghív egyet kávéra-süteményre egy nem túl előkelő kávéházba, elmesélteti a történetét, persze nem ingyen, mondjuk egy ezrest adna, az idő hajléktalanéknál is pénz. De sose merte, mert ma hova lehet beülni - a kocsmákban vágni lehet a füstöt, aztán meg ki tudja, mire gondol az az ember, nem ragad-e majd rá későbbre is. Nemrég egyikük kemény lapot tartott eléje a buszmegállóban, ő ránézett, hát egy szép grafika volt, Jézus-fejjel. Az ilyesmit jobban szerette, mintha csak pénzt kértek, látszott, hogy a hajléktalan megbecsüli magát, alamizsnát nem fogad el, csak fizetést. Ezért szerette jobban az újságot árulókat is, megvette, nem volt megalázó az ember számára. Persze ezek közt is volt pofátlan, csak egy újságja volt, de nem adta oda, ha rákérdezett, az volt a válasz: ez az egy van, nagyságám, ne vigye el, mert még nem kerestem meg a vacsorára valót.

Vajon a szakállas mit szólna, ha azt mondaná, ő is munkanélküli, bár még van fedél a feje fölött. De tudta, a kéregetés nem arról szól, hogy most ő is panaszáradatba kezd. Mikor a pénzt átnyújtotta, megkérdezte, odaadná-e az újságot is, s megelőzve az embert, már határozottan ki is ügyeskedte a legfelső, viszonylag tiszta lapot, és előre örült, hogy nem kell otthon olvasás előtt vizes ruhával gyaszatolnia, mint a múltkorit.

Leszállt a villamosról, sietve ment a Lukács felé. Útközben a masszőrlányt látta elsietni, a párjába karolva. Csak nem zárt be ez a fürdő is? De bezárt, és épp az orra előtt. Vágyódva nézett a bent állandóan zuhogó vízre, hogy ezt hova folyatják, és remélte, hogy valami ügyes rendszer visszaforgatja a használatlan gyógyvizet. Aztán visszaindult még egy tapasztalattal, hogy végre megtanulhatna előre tájékozódni a nyitva tartásokról.

Nem lyukasztott a villamoson, a metróban sem, ilyenkor nem ellenőriznek, mindenki az esti bulikra készül. Az aluljáróban is elényújtotta valaki a kezét, de ő most bocsánatkérő grimasszal ellépett. Most úgy érezte, ha mindenkinek adna, a végén neki nem marad, márpedig még néhány dolgot vásárolni akart. A szerelvény első kocsijában vette észre az előbb látott hajléktalant a műanyag poharával, és most az óévbúcsúra készülődők közül sokkal többen adtak, mint máskor. Mindenki vidám ilyenkor, nemsokára új évet nyitunk.

A Határ úton az Intersparba ment, szerény vásárlást tervezve. De mikor meglátta a méregdrága olasz gesztenyét, amit a lánya nagyon szeret, kiszámolt tizenöt szemet, ha másnap mégis jönne újévet köszönteni, megsüti neki. Fekete retket tett még a kocsiba, és hirtelen éhes lett valami húsra, még a csirkepaprikás, rántott csirke illatát is érezte. Hús mostanában nem szerepelt az étlapján a diéta miatt, de miért ne ehetne ezen az estén mégis? A piacon az öregek, szegények, cigányok mind lábat meg far-hátat vesznek, a mama is sűrűn vett ilyet, bár ő levest főzött belőle, hogy a kutyának csont maradjon. Ő is gyűjtötte a csontokat, hétvégén vitte ki, mert macskák is voltak a régi házban, de mióta anya halott, már a csontokat se kell tartogatni. A férje hogy imádta a parányi csontocskákról leszopogatni a húsfoszlányokat, csak a lányok nem bírták, fülüket befogva rohantak ki, és őszintén szólva ő is szörnyen utálta hallgatni. Bár telt volna egy kisebb mellfilére is, szárnyat vett, igaz, a hús kevesebb rajta, de annyival ízletesebb a csontok melletti hús, a mell viszont elég száraz, még pörköltnek is.

Mire kiért a buszhoz, a Nap épp belezuhant az estébe, a busz is beállt. Leült, lecsukta a szemét és relaxálni kezdett, amire otthon sose volt idő, tanulni, takarítani, főzni vagy ügyeket intézni kellett. Csuda tudja, mikor még állásban volt, jobban ráért, most mindig éjfél után feküdt le.

Mikor leszállt a buszról, ott őgyelgett az a hajléktalan, bizonyára az előző busszal jött, micsoda véletlen, hogy épp itt szállt le, ahol ő. Vajon hol éjszakázhat? a játszótér padjai ilyenkor már hideg alvásra. Messziről megérezte, hogy meg fogja szólítani, mert amennyi embert megszólít, nem emlékezhet, hogy vele már találkozott. Míg eléje ért, eszébe jutott, mit mondott a tévériportban egy sorstársa: több ezret is összeszed naponta. Máskor a koldusmaffiáról riportoztak, ilyenek után ő napokig gondolkodott, minek adjon, ha többet keresnek nála, vagy ha úgyis elveszik tőlük a maffiózók.

Az ember valóban meg is szólította, de nem pénzt kért: van-e valami étel nála, mert ma még nem evett. Ő nevetett magában, mert tíz szem mandulánál, egy hosszú kávénál több nem került az ő gyomrába se reggel óta. Nyers csirkeszárny meg gesztenye van a táskájában, feketeretket sem lehet csak úgy az utcán enni, válaszolta, és mivel megállt, nem akarta csak úgy otthagyni a néptelen utcán. Ő sem szeretne itt ődöngeni éhezve-fázva, hát legalább ne menjen el mellette. Ennyi van nálam, vette aztán elő a 160 forintot, amit visszakapott a szupermarketben: ott a kisbolt, talán néhány zsömlére telik. A pénzt átadta, az mégse mozdult, mintha azt mondaná: nem mer bemenni vásárolni. Magasabb volt nála, öltözéke elég rendes, bár piszkos és kissé tigrisszagú, nyilván ebben is alszik. Nem látszott ittasnak, pedig azt is maximálisan megértette volna, ő is inna a helyében, bár amit ezek isznak, inkább méreg, olvasta valahol.

Néhány éve állandó téma volt barátok körében vagy a munkahelyén, hogy ki ad, miért ad, kell-e adni az egyre szaporodó koldusoknak, fedél nélkülieknek. Legtöbben úgy ágáltak ellenük, hogy bezzeg a régi rendszerben büntették, közveszélyes munkakerülésnek minősítették a munkanélküliséget, most meg minden utcasarok velük van tele. Miért nem mennek dolgozni, nem igaz, hogy nincs munka, lehet vagont kirakni, utcát söpörni. Ment a szöveg, de legtöbbször csak saját tehetetlenségét érezte náluk is, meg amit az egyszeri király mondott: vigyétek előlem, nem tudom nézni őket.

Akkor ő még nem adott, mondván, úgyis italra költik. Nem gondolod, hogy a jattokat összegyűjtve tényleg tud majd lakást venni? Hát még az a kis szédülés se legyen meg neki? kérdezett vissza egy kolléganője, erősen a szemébe nézve. És akkor értette meg, hogy ajándékot sem szokás számon kérni később.

Amikor ő is munkanélküli lett, még inkább megértette a bizonytalanságban lévőket, és adott szinte mindenkinek, aki az útjába került, miközben rémülten gondolt arra, mikor fogy el a végkielégítése, már százezer sem elég egy hónapra. Ő is ki fog állni az aluljáróba? Hiába ott a lakás, abból semmit el nem tud adni, olyan lehasznált minden darabja, és vagyont sem tudott gyűjteni, aminek eladogathatná egy-egy darabját. A lakást se tudja ennél kisebbre cserélni, amennyit ez ér, annyiért fél garzont se kap máshol.

A férfi reszketett a hidegtől, és ő is érezte a télikabát ujja alatt, hogy rohamosan csökken a hőmérséklet. Ő hirtelen szólalt meg: jöjjön hozzám, otthon van étel, aztán már indult is. Már nem is fordult hátra, csak hallotta maga mögött a lépteket. Hazáig tervet szőtt: teát főz, kiteszi a gyerekeknek szánt mákos muffint meg a répatortát, a csibeszárnyat úgyis mára szánta, kettőnek is elég lesz. Egészen felvidult, legalább ő is eszik meleget, már kissé unta a magok rágcsálását.

Már nyitotta a postaládát, mikor megszólalt a belső hangja: „normális vagy? azt se tudod, ki ez, honnan jött, és ha megfojt, leüt, kirabolja a lakást?” A lányai, barátnői, de főleg a kékfényesek folyvást figyelmeztették az egyedül állókat, senkit ne engedjenek be a lakásba. De csak legyintett, ez az ember láthatóan gyönge, elbánna vele akkor is, ha csak néhány önvédelmi gyakorlatot is tanult, azt se tökéletesen, a három év karateedzésen. Lesz, ami meg van írva – ha igaz ez a mondás. És kinyitotta a hajléktalan előtt a liftajtót, aztán meg a lakásét.

A szakállas zavartan ácsorgott, le kellett nyomnia az előszobai asztal mellé, elé rakta a süteményes tálat, egy stampedliba Unikumot öntött, kis tétovázás után magának is. Még kabátban begyújtotta a gázt, fölrakta a teavizet, aztán bement átöltözni. A konyhában villámgyorsan dolgozott, a csirkét rádobta a zúzott fokhagymára, borsra, gyömbérre, fahéjra, később ráöntötte a szójaszószt, lejjebb vette a lángot, már ott lehet hagyni tizenöt percre. A rizst is föltette párolódni, a felforrt vizet rácsorgatta a teafűre.

A szakállas néhány muffint magába gyömöszölt, bár látszott, hogy nem ilyeneken él. Tréfásan el is vette előle a tálat, hogy mindjárt kész a vacsora. Nem akart neki okoskodni, de ha valóban napok óta éhezik, káros sokat enni egyszerre. Aztán a férfinak szegezte a kérdést, bár tartott tőle, hogy megsértődik: fürödjön meg a vacsoráig, a ruháit majd bedobja a mosógépbe, neki keres valami nadrágot meg pulóvert. A kisszobában alhat reggelig, addig mindene megszárad.

*

A férfi valóban élesen válaszolt. Tudja, hogy büdösnek tartja, mindjárt el is megy, nem akar a terhére lenni, különben se szoktak senkit hazavinni az utcáról, úgy bánni vele, mint egy dedóssal. De önvédelme végére érve elgyengült, így ő folytathatta: ha menni akar, nem tartja vissza, majd hozzátette, hogy ő is mindig utálta a sajnálkozást, ha segíteni akartak rajta, egyenesen felbőszült. De ez egyszer tegye félre a büszkeségét, hát nem csábítja az illatos meleg víz? különben is szilveszter van, ma minden másképpen van, mint egyébként.

A játékosra vett hangsúlyra a szakállas tétovázva bólintott, igen, jó lenne fürdeni. Ő felállt, besietett a fürdőszobába, engedni kezdte a melegvizet, odakészített egy nagy törülközőt. A ruháit szórja a kád mellé, ha bemászott a vízbe, szóljon ki, berakom a gépbe. Pár percig figyelt, de csak a csobogást hallotta, így bekopogott saját fürdőszobájának ajtaján. Belépésére hatalmas gőz csapott ki, s a lakást kissé már uraló tigrisszaggal vegyült szét.

Az ember a nyakáig érő fürdőhabban olyan volt, mint valami kezdő modell, csak a feje volt kint meg a térdei, hosszú lábainak rövid a kád. Elnyomta mosolyát, kinyitotta a mosógépet, bedobálta a göncöket, mosóport, öblítőt öntött a rekeszekbe, lezárta a tetőt. Persze nem indítja a gépet, míg a férfi ki nem száll. Nem is gondolkodott, spontán jött ki belőle a kérdés: megmossam a fejét?

Valahogy rájött a gondoskodási vágy, mert mióta a lányait nem kellett fürdetni, és a mama is meghalt, senkit nem mosdatott. A férfi tiltakozni próbált, de ő folytatta: hagyja csak, szeretem ezt csinálni, fodrász voltam. Bár régen valóban annak készült, sosem volt fodrász, de nehogy amaz gondoljon valamit. Például, hogy ő már csak így tud pasit fogni magának. Hogy ez is eszébe jutott, és éppen most, melege is lett. Mert isten őrizz! nem kell neki senki.

A férfi hangja kihívó volt: akár le is vághatja, a rövid hajat szeretem, csak vigyázzon az aprójószágra. Tudta, hogy megint gyönge pontot érintett, sikerült megőriznie hangja szelídségét, tréfás szavaival: Szívesen megkopasztom, a férjem haját is mindig én vágtam. De most ebbe borzongott bele, mert azok a hajvágások ünnepnek számítottak. Visszakozott, hogy mégse férne jól hozzá, szemüveg is kellene, az meg a gőzben bepárásodik. Majd holnap beállítom a szobába a padot, és hozom az ollót.

Holnap? megrándult a férfi feje, az ő gyomrában meg egy gubanc keletkezett. A gondolatok elűzésére tréfásan a víz alá akarta nyomni a samponos fejet, de túl kicsi volt a kád, a szakállas prüszkölt, de nem haragudott. Végszót talált, mielőtt túl jól érezné magát az idill alakulásától: „Nnna.” Megtörölte a kezét, és épp jókor sietett ki, arcul csapta a leégni készülő csirke illata. Vizet öntött a hús alá, elzárta a gázt, és megterítette a kerek üvegasztalt, savanyú káposztát szedett tányérra. Gyertyát is gyújtott, de ez nem a vendégnek szólt, sem a szilveszternek, minden nap elégetett egyet-kettőt.

A csobogás megszűnt, nemsokára nyílt az ajtó, a férfi megjelent a fehér frottírköpenyében, amit az ajtó fogasáról vett le. Ne haragudjon, nem hallotta, hogy szóltam, de ki kellett jönnöm és csak ezt tudtam magamra venni. Fejéhez kapott, hogy persze, a ruha, ment a szekrényhez, de csak a saját holmijai közül választhatott. Hirtelen eszébe jutott egy vígjáték, ahol a férfit virágos nyári ruhába öltözteti a főszereplőnő, nevetett magában, hogy nincs is női ruhája, nyáron is nadrágokat hord. Bő csípőnadrágját és egy nagyobb pólóingét vitte oda a férfinak, ha még fázna, keres kardigánt vagy mellényt. Vastag zoknit vett elő, mert nagyobb papucsot nem talált. Majd veszünk, gondolta. Majd? és mi az, hogy veszünk? teljesen elképedt a gondolataitól.

Mikor a férfi kijött felöltözve, eszébe jutott egy jelenet, amit az osztálytársnője mesélt: „Anyukám kimosta a fürdőköntösét, az enyémet vette föl, jött le a lépcsőn, én meg azt hittem, ott jövök én.” Elmesélte most is, a férfi nevetett, arca most fiatalabbnak, majdnem szépnek látszott, a haja gyönyörű sötétbarna csigákkal omlott a vállára. Sámson. A férjének is ilyen hosszú haja volt, de csak enyhén hullámos. Az átokfajzatnak az arca is szép volt, néha annyira, hogy „már nem divat fiúknak a vállig érő lobonc” szólammal ültette le a padra, s vágta le, az meg nem bánta, gyorsan nőtt. A birkanyírást mindketten imádták, a szertartás előtt odakészítette a porszívót, lapátot, kissöprűt, a férje leült a padra keresztben, ő meg körbejárta. Mikor a homlok fölött dolgozott, elé kellett kerülnie, a pad fölött átvetett lábakkal állt elé. Az lehunyta a szemét, ő meg kapirgált lélegzetvisszafojtva, és mindketten tudták, hogy nagy dolgok történnek majd villanyoltás után. Hajától megfosztva sem csúnyult a gazember, talán emiatt is veszekedett vele, hogy inkább utálja, mint imádja. Ma már semmi közük egymáshoz, de a szenvedélyes időszak kemény húsz év volt.

Tenni-venni kezdett, és megint fölágaskodott benne a gondolat, milyen őrült ötlet volt idehívni ezt az embert, nem elég az alaphelyzet, még fel is kavarja a régi dolgokat. Csak vigyázz, susogott a belső hang. Hessegette, hogy nem történhet semmi, inkább saját gondolataitól félt.

Az asztalra halmozta a kínai csirkét a rizzsel. Itt most két ember fog vacsorázni, de rég nem fordult ez elő, vadidegennel soha. A férfi kulturáltan evett, az ételt dicsérte, a végén meg elárulta, hogy ő is szakács volt.

Szakács. János is az volt, aki tavaly ugrott ki a tizenegyedikről, na persze nem hinné, hogy miatta, mert az pár hónappal az után történt, hogy szakítottak. Csak háromszor volt itt, utána nem jött, érzékelte, más férfi kell őneki, még ha ötvenéves is. Meg hát, utólag tudta meg, János nagyon beleveszett az ezoterikus dolgokba, tán ezért is vetette le magát a biztos halálba. Csak szegény Kati nénit sajnálta, az anyát.

Elővette az üveg tokaji furmintot, mire a férfi segítőkészen felpattant és olyan elegánsan bontotta a palackot, mint aki nagyon is hozzászokott. Mikor kezükbe vették a talpas poharat, a férfi megköszönte, hogy ismeretlenül is bizalommal volt iránta, holott azt se tudja, ki ő, miért lett hajléktalan. „Nem kérdezem, de ha elmondja, szívesen meghallgatom a történetét.” És koccintottak, és ő rá mert mosolyogni Sámsonra. Mert tudta, hogy az úgysem úgy érti, ahogy általában a férfiak értenék.

Betessékelte a szobába, a bort meg a poharakat az asztalra tette, beindította a mosógépet, majd beült a másik fotelba, s próbálta kitalálni, hogy legyen tovább. Akar internetezni? a férfi elhárította, inkább nézelődik, szép és egyéni a lakás. Hogy jutott eszébe ez a fonott tapéta? A dicséret jólesett, mesélni kezdte, hogyan újította fel saját kezűleg a lakást, kivéve a vizesblokkot, a villanyvezetékeket. A férfi őszinte elismeréssel gratulált, művészinek nevezte, majd fölemelte a poharát, hogy erre inni kell.

Bár a beszélgetés akadozott, a hangulat kezdett baráti lenni, de fárasztotta is, mert fogalma nem volt arról, hogy kellene tovább csinálni. Mit mondjon? ilyenkor ő még tesz-vesz, varrogat, rejtvényt fejt vagy könyvet olvas, esetleg tévét néz. Mára már túl sok mindenből, legszívesebben bebújna ő is a kádba, utána az ágyba. Erről eszébe jutott, hátha amaz is elfáradt és aludni szeretne, mondta is, hogy a szomszéd szobában elalhat. A férfi nemet intett, a fürdő kivitte a testéből az álmosságot, s talán jobb lenne, ha elmenne. De hát a ruhája ott forog a mosógépben, kinn fagy van, a hó is esik, ha ragaszkodik a távozáshoz, csak női kabátot tudok adni. Az ablakhoz ment közben, a férfi válaszul odaállt mellé.

Sokáig nézték az egyre sűrűbb hóesést, és ő ettől meg a bortól, meg az egész furcsaságtól delíriumba került. Boldog volt, hogy így itt áll mellette valaki, idegen, mégis mintha nem is lenne az. A férfi is csöndben volt, aztán közölte, hogy mégis marad, hozzátéve: mindketten váratlan helyzetbe kerültek, próbáljon lazítani, úgy megélni, mint egy normális hétköznapot, mintha régi ismerősök lennének, ne legyen minden megbeszélés kérdése. Akkor talán még pihenni is tudnak, jól érezni magukat, mert így nagyon fárasztó lesz. Elsőre megértette, és megkönnyebbült, meglazult. Rendben, Sámson, ha kell valami, szóljon, egyébként csináljon, amit akar.

Akkor most elmosogatok, mondta amaz, s már ment is a konyhába. Ő legyintett, és mivel a mosógép közben lejárt, kiszedte a ruhákat, a kisebb szobában szétteregette, majd elment fürdeni, az ajtót be se tudta volna reteszelni, mikor húsz éve ideköltöztek, már akadozott, később teljesen beragadt, nem is használták. Éppen csak átfutott az agyán, mi van, ha a férfi benyit, nevetve elhessentette a gondolatot. Átöltözött, behozta a répatortát, visszaült a fotelba, most ő kapcsolgatta a tévét, Sámson is jött, bort töltött, aztán néztek egy filmet, s megvitatták, miért jó vagy nem jó. Mint régen, gondolta. Milyen régen is? Tizenhat éve elvált, azóta három férfi volt itt, az egyikkel lett komolyabb kapcsolata, az sem tartott sokáig. Az idő egyre múlt, az esélyek egyre kisebbek, már nem tudna élni senkivel.

Hirtelen eszébe esett, hogy a mama halála óta nem kártyázott, elővette a paklit, aztán meg se kérdezte a férfit, akar-e, tud-e játszani, helyet csinált az asztalon és leosztott. Sámson csak mosolygott, fölvette a lapokat és úgy belemerültek, hogy a tévé éjfél előtti köszöntőjére figyeltek fel. Akkor behozta a kétdecis pezsgőt, a férfi kinyitotta az ablakot, a pezsgődugót a petárdáktól hangos tér fölé irányította. Feldobta őket a kintről behangzó ünneplés zaja, eszébe jutott, hogy a karácsonyi csillagszóróból csak egyet gyújtott meg akkor, odahozta. Gyújtogatni kezdtek, nevetve dobálták most már ők is az égő pálcikákat az ablak alatti térre. Fölálltak a Himnuszra, amin ő, ha egyedül van, mindig zokog, de most sikerült visszafojtania. Boldog új évet! A puszi önkéntelen volt és tartalmatlan is, aztán visszaültek kártyázni, de ő a parti végén már fölállt, derekát nyújtogatta. Nem lehet ilyen sokat egy helyben ülni, mondta a mozdulat, sétálni kellene vagy tornázni. Vagy táncolni, ahogy más estéken is órákig táncol hosszú szoknyában, csilingelő melltartóban, de néha át se öltözik, csak egy kendőt a dereka köré, mert úgy mégis jobb a hangulata.

A férfi ekkor megszólalt: akár táncolhatnánk is. Nem is értette, hogy nem lepődik meg jobban, csak aztán válaszolta, mikor az újra megszólalt, kissé erősen: vagy egy hajléktalannal nem táncol? jaj, dehogy, csak már régen táncolt partnerrel, egyedül vagy a tanfolyamon a lányokkal szokott csak, de már oda se jár.

Sámson olyan mozdulattal nyújtotta a kezét és fogta át a derekát, mintha bálban lennének. Jó volt a karjában, a műsor is kedvezett, még keringőt is adtak, ez mégis más, mint a tingli-tangi táncok, az egyedül csápolás, vagy ugrálás valakivel szemben. Sámson kérdésére, hogy is van az a tánc egyedül, beavatta, hogy hastáncra járt több évig, erre a férfi azt kérdezte, nem táncolna-e most is, még sose látott ilyet.

Meghökkent. Bármi mást azonnal, de a hastánc erotikus tánc, előadásához bizonyos bizalom kell, és át is kellene öltözni, nadrágban-pulóverben nem mutat. Aztán rádöbbent, hogy máris ki van teljesen szolgáltatva, ha a szakállast felhozta, bele is ült a következményekbe fenékig, örülhet, ha az egyre magabiztosabbá váló férfi csak ennyit akar. De aztán, a bor meg pezsgő meg az előbbi megbeszélések hatására, hogy mindent lazán fognak fel, ismét legyintett, ráadásul erőt is vett rajta a vágy, hogy valóban táncoljon, mégpedig Sámsonnak, Szilveszter éjszakán.

A másik szobában fölvette a szárongot, a fekete csipkés kombiné-melltartót, csípőjére kötötte a piros csengős kendőt. Kis rúzs, a szemet is körberajzoljuk, s ha lúd, legyen kövér, jöhet a paróka is, aztán egy-két hosszú csicsás lánc, amit utcára sose venne föl. Keresett egy arab kazettát, a hangerőt beállította, elindult a zene. Tett néhány lépést, a jól ismert rezgés máris elsodorta a másik szobába. Egyedül is így szokta, azért hagyott üres teret a szobák közepén meg az előterekben, hogy semmibe ne botoljon meg. Mire lefutott a kazetta első fele, s a fátylat meglengette, már övé volt a világ, nem fontos, van-e ott valaki, nézi-e, de érezte a két szemet magán. Sose lépett fel a többi lánnyal, direkt önkritikából, öregnek tartotta magát ahhoz, pedig invitálta a vele egykorú táncosnő, aki a tanfolyamot tartotta s szintén gyakran vállalt fellépéseket, de mikor így esténként beöltözött, odaképzelte a közönséget. Mi lett volna, ha ezt harminc évvel ezelőtt kezdi el? mindig jó mozgása volt, az alakja olyan, amilyen kell, akkor még szerencséje is lehetett volna.

A férfi olyan bénultan ült, ahogy a többiek, akiknek eddig táncolt, nem jutott eszébe magához rántani, ahogy Kojónak sem, pedig az egy vadállat volt, meg is akarta fojtani, merthogy ő úgyse lesz elég neki, meg fogja csalni. De mikor ott suhant előtte a szobában, csak ült a padhoz szegeződve, egyre jobban kikerekedő szemekkel, és neki is azt mondta: te a szemeddel táncolsz! Fehérhaj úgy dicsérte: fölléphetnél a Moulin Rouge-ban is. Zsolt, a repülőtér királya már lefeküdt, félig aludt, mikor ő gyakorolni kezdett, de kisvártatva kiült a rekamié szélére, úgy bámulta, maga köré tekerve a paplant. István, a harmincéves fiú sem próbálta elkapni tánc közben, csak Mátyó volt olyan földhöz ragadt, hogy megfogta: na, gyere. Ő megsértődött, hogy nem tiszteli a táncost benne, de az még ezt sem értette. Hiába no, Bika.

A magnó leállt, ő tett néhány tétova lépést, ivott egy kortyot, le akart ülni, de Sámson már fordította is a kazettát, a zene újra megszólalt. Mi lesz már, mondta a szeme, föl se merült benne, mennyire fáradt lehet. Muszáj volt már csak azért is tovább keringenie, mert az olyan komolyan ült, mintha nézőtéren lenne, keresztbe fonta a karjait, fejét fölszegezte. De neki is a veszte volt, ha a zenét hallotta, az vitte a lábait, a végkimerülésig táncolt, míg el nem zárta a magnót. Ahogy újra indult, a gyertyás számot is megcsinálta, sikerült is itt-ott elcsöpögtetnie a forró paraffint. Mikor a szalag lejárt, beleszédült a fotelba. A férfi nem szólt. Ő aztán lenyugodott, kiment a fürdőszobába, lefürdött, lemosta az arcát, szemét, visszavette a ruháját, de már nem ült be a fotelba, hirtelen nagyon fáradt és álmos lett. Megágyaztam a kisszobában, nézett a férfira, aki fölrebbent bénultságából, szinte teátrálisan fölpattant, elé járult és megcsókolta a kezét: nem tudok mit mondani, csodálatos volt! Ő zavarba jött a jelenettől, ami kicsit a nőnek szólt, kicsit az embernek, de leginkább a táncosnőnek. És mikor lefeküdt, utóbbit érezte a legjobban, és nagyon boldog volt.

*

Reggel motoszkálásra jött ki, a férfi a ruháit nézegette. Hogy aludt? Köszönöm, nagyon jól. Teát vagy kávét inna? A férfi megelevenedett, fogat, arcot mosott, ő a konyhában megtömte a kis kávéfőzőt. Mit reggeliznek? ő diétázik, magokat, gyümölcsöt, kukoricapelyhet ropogtat, míg reggel az emailjeit nézi, de mit szokott enni a férfi? Az hahotázott: hogy én mit szoktam enni? délig nemigen jön össze ételre való. Nevettek, hogy milyen nevetni való, hát akkor most mit enne? mondom, mi van: köleskása, zabpehely, gyümölcs, magok, sütemény tegnapról. Sámson nem csodálkozott annyira, ahogy ő gondolta, csak vállat rántott, hogy neki mindegy, ha semmit nem eszik, az is jó, tegnap este evett. És úgyis mennie kell már, nem lehet itt a terhére, és még egyszer köszön mindent.

No de még vizes a kabátja, a sapkája! elmegyek vásárolni, addig igyon kávét, teát, egyen süteményt, olvasson vagy nézzen tévét, ott a számítógép is. Itt hagy egyedül? a férfi meglepetését még ő maga sem értette, de miért ne hagyhatná magára. Megitta a teát, vette a kabátját, a táskáját. Ha valaki csöngetne, ne vegye föl. A telefont se ugye? nincs értelme magyarázkodni, úgyis mindjárt itt leszek. Behúzta a kulccsal az ajtót, s még jó, hogy a liftre várnia kellett, mert közben jutott eszébe, hogy semmi nincs nyitva, újév van. Bosszantó, hogy is gondolhatta, hogy most bevásárol. Visszament, a férfi közben felöltözött. Megszáradt? kérdezte ő, nehogy nyirkosban menjen el, betegen nem tud dolgozni.

Csönd lett. Igaz is, nem beszéltünk arról, van-e munkája, mit csinál, de ha nem akar, nem kell válaszolni. Együk meg a muffinokat, nem halunk éhen. A férfi is leült, evett, közben mesélt. Buszvezető volt, elvált, a feleségének ítélték a lakást, akkor elment albérletbe, de mire a havidíjat kifizette, a tartásdíjra nem sok maradt, de ha azt fizette, nem telt a szobára, a végén felmondtak. Kis ideig még eltűrték a járműtelepen, elaludt valamelyik öltözőben, tisztálkodni is tudott, de már aludni, enni egyre szétszórtabban. Fáradtan és álmosan vezetett, majdnem elütött egy gyereket, akkor kivágták az állásból. A volt feleséget nem érdekelte, követelőzött. Hány évesek a gyerekek? már állásban vannak, nem kell fizetni a tartást, de nincs se pénz, se lakás, a padról nem mehetek dolgozni, ha a szállóra megyek, cipelnem kell azt a kevés cuccomat is, mert ahogy lerakom, lába kel.

Tudja, mit? Megnézzük az interneten, van-e buszvezetői állás, bár talán a legegyszerűbb, ha visszamegy a volt főnökéhez, rendbe jöttek a dolgai, vegyék vissza. Ha a szándék megvan, munka is lesz. Az iratai rendben vannak? Van mindenem, ami kell. Büntetve nem volt? A férfi arca megrándult, erre sürgősen elnézést kért, eszemben sincs azt gondolni, hogy bűnöző, de még ha az is lenne, teljes őszinteséget kérek. Egy ideig alhat nálam, veszek magának egy váltás ruhát, mire álláshoz jut és fizetést kap, albérletet mindenhol talál, addig itt tartja a dolgait, nem sok időről lehet szó. Maga mit szeretne? dolgozni, mondta a férfi, de nem bízom abban, hogy fölvesznek. Miért ne vennék föl? elmenjek magával? Nem, tiltakozott a férfi, ha van rendes ruhám és itt alhatok egy ideig, igénybe veszem a segítségét.

Délután a netet is böngészték, kevés sikerrel. Aztán újra kártyáztak, majd főzött valamit vacsorára, megnéztek egy jó filmet, aztán lefeküdtek. A férfi ismét kézcsókkal búcsúzott. Másnap ő lement, vett újságot, bevásárolt, elszaladt egy közeli turkálóba, sapkát vett, egy pár cipőt is talált. Egy óra múlva ért haza, a férfi már megterített, készített kávét, teát, arca felemás gondolatokat tükrözött. Elétette az újságot, és teát töltött.

Ha talált valamit, szóljon, sőt kereshet nekem is valamit. A férfi fölkapta a fejét, erre elárulta, hogy ő is munkanélküli, míg nem talál valamit, a cég útravalója tán kitart. A másik szobában volt, mikor a férfi sietve jött az újsággal, és rámutatott egy hirdetésre. Másnap telefonál neki, mondta és így is történt. Az este és az éjszaka csakúgy telt, mint az előző, majd másnap reggel a férfi határozottan szólt bele a kagylóba, nem is tette le azonnal, öt perccel később megköszönt valamit, letette a telefont, vele pedig derűs arccal közölte, hogy van egy buszvezetői állás, ráadásul az innen nem messze lévő telephelyen, azonnal indul is. A kabátja megszáradt, a cipő is jó volt rá, amit ő hozott. Eszébe jutott, ad pénzt buszjegyre, nehogy probléma legyen, de a férfi elhárította, nem kell, elgyalogol, jól fog esni az a pár kilométer a lábának.

Az ajtóig kísérte, hogy kinyissa és becsukja utána, az visszafordult, elkapta a kezét és immár harmadszor megcsókolta: köszönöm. Jó, csak menjen! sietve csukta az ajtót, mert már indult szeméből a könny. Mintha a férje menne dolgozni, bár azt sose kísérte az ajtóig. Csak bőgött, míg el nem apadtak a könnyei, akkor kómába esett, ült tovább a székben.

Nem tudta, mennyi idő telt el, amikor meghallotta a kapucsengőt. A férfi állt ott sugározva, fürtjei csak úgy lebegtek az arca körül. Megvan az állás, és találkoztam régi barátommal, nála alhatok, míg nem találok mást. Nem is terhelem tovább, és köszönök mindent még egyszer.

Tényleg örült, azon kapta magát, hogy fellélegzik. Aztán adjon hírt magáról, hogy alakul az élete. Pénzt adjak? A barátom ad kölcsön, jött a válasz, és látszott Sámson arcán, örül, hogy ezt mondhatja, nem tőle kell elfogadnia. Fölírom a telefonszámát, hogy jelentkezhessek, ha meg kell valamit szerelni a lakásban, jövök és megcsinálom, értek sok mindenhez. Az ígért hajvágás is elmaradt, tette még hozzá, már a liftnél. És nevetett.

Már nem sírt aznap, csak ténfergett, tudta, hogy ki kell várni, míg leülepszik benne az előző három nap. Tudta, hogy az ember fölhívja, legalább becsületből, ő pedig él tovább egyik napról a másikra, egyre reménytelenebbül küldözgetve az életrajzait, amikre jó, ha jön akár nemleges visszajelzés. Kinek kell ötvenévesen, még ha diplomával is, sikeres tanfolyamokkal? Elmászkál majd gyógyvízért, megint ad kétszáz forintot valamelyik fedél nélkülinek, aztán hazajön, bekapcsolja a magnót, fölveszi a szárongot és röpül. De ez így van jól, csodák csak a regényekben meg a filmekben vannak, és csak hajléktalanok fogják ezután is leszólítani. És nincs bezzeg régen, mert azt utálta a legjobban. A bezzegeket.