Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Plafonra tapétát?

(A most következő írás részlet készülő életművemből, a kilencvenes évek elejei több felvonásos renoválási történet, amikoris mennyezetet tapétáztam.) Gratulálok annak, aki végig tudja olvasni.

  ... E közjáték után álltam neki anyámnál a kisebb szobának. A vakolat pofozása helyett vastag, sűrű ragasztót kevertem, és kezdtem fölszabni a tapétát. Már megvolt a bicikli jó ideje, bevásároltam a Baross utcában, aztán a hátamra kötöttem mindent, kigurultam anyámhoz. Már tudtam, hogy a mennyezetet is tapétázni fogom, ami nem szokásos sehol, de kit érdekel? Itt az lesz. Ha mégsem sikerül, miért baj az? akkor úgy marad. De tudtam, hogy sikerülni fog. A mennyezet festésétől itt nemcsak azért féltem, mert otthon is hiába használtam olyan hengert, amiről „nem csöpög”, mégis minden csupa festék volt. A tapétázás viszont nem csöpög, a ragasztót föl lehet mosni, nyoma sem marad. És, újítás volt! az enyém.

A szekrényt használtam létra helyett, mert borzasztóan ingott, és bár vagány vagyok, kitörni a lábam nem akartam. Az rögtön az első tapétacsík fölnyomásánál kiderült, hogy nagy darabot nem tudok fölnyomni, annak megtartásához legalább öt ember kellene, amíg valamennyire megtapad.

Kezdtem tehát az egy méteres tapétacsíkkal, levágtam, bekentem, összehajtottam. Fölmásztam a szekrény tetejére, bekentem egy darabon a mennyezetet, lemásztam szép komótosan, a ragasztótól megpuhult tapétával visszamásztam a szekrényre és fölnyomtam, elsimítottam. Gondoltam, pillanatok alatt megtapad, de kiderült, hogy sok az egy méter is, hiába tartottam csomó ideig, míg már szétrohadni éreztem a karom, folyton lejött. Elvágtam fél méteres darabokra, és még tettem port az elkészült ragasztóhoz, jó sűrűre kevertem. Így már gyönyörűen fönnmaradt, és minél több folt volt a plafonon, annál világosabb lett a szobában, annál szebb lett a plafon. Élveztem.

A szekrényt mindig oda toltam, ahol éppen dolgoztam, hiszen le- és föl kellett másznom a székeken át. Anyám folyton jött, nézett és kérdezte, segíthetne-e. Hát ha lenn kenné, én fönn kenném és raknám, az bizony jó lenne, csakhogy anyám nem volt olyan, mint én, nem fogott bele olyasmibe, amihez nem értett. Egyébként el is hárítottam, mert a sok megbeszélés csak energiámat fogyasztaná. Így csak odaállt az ajtóhoz, nézett, közben meg folyvást félt: Leesel! Mert billegett a szekrény is, ezért óvakodtam a közepétől távolabb elhelyezkedni. Hogy esnék le, nem ismersz? biztattam nevetve. Láthatod, hogy tudok vigyázni, aki annyit mászott fára, meg barlangászott, csak tudja, hogy kell mászni. Egész idő alatt egyetlen pillanat nem volt, amikor meginogtam volna, annyira ügyeltem, hova lépek, hol nehezedem a szekrényre.

A munka több hétvégén át folyt az 5x4 méteres szobában, de volt időm, hét közben pedig odabenn kipihentem az izomlázat. Néha Szösziék kijöttek, megálltak az ajtóban és néztek, Karesznek az arcára volt írva, hogy ekkora hülyét se látott még, de nem szólt, Szöszi meg mintha azt mondta volna, hogy ez nem lehetséges. Hát nem szokás tapétázni a mennyezetet, de egyszer el kell kezdeni. Néha megkértem valakit, segítsen tartani, de sokat nem ért, egyedül csinálni volt az igazi. Azzal se tudtak volna segíteni, ha valaki előre vágja és keni nekem a tapétákat, mert mindenképpen le kellett szállnom időnként, hogy a szekrényt odébb toljam. Egy kézre dolgozó „kukta” jó lett volna, de annak szinte a gondolatomat is ki kellett volna találnia. Azért is jobb volt le-föl mászkálni, mert fölfelé tartott kezem előbb-utóbb elfáradt, pihenésképpen kentem lent a tapétacsíkokat. Így, mivel mindenféle mozgást csináltam, igazából csak kevés izomlázam lett a nap végére.

Akárki is nézett akkor hülyének, én nagyon is meg voltam elégedve a művemmel, anyám pedig csak azt mondogatta: hát, nem gondoltam volna! nekem ez bőven elég volt a saját sikerélményemmel. Mikor tíz év múlva, 2004-ben otthon renováltam, már ki lehetett hagyni a mennyezetfestést, a mennyezetlapokat csak egymás után pillanatok alatt fölraktam, legfeljebb a létrát kellett folyton odébb vinni. Szerintem a kilencvenes évek elején ilyenek még nem voltak, mert Karesz gyakorló festőként bizonyára mondta volna, hogy létezik ilyesmi, az megoldotta volna. De nyugodtan így mondhatom: föltaláltam a mennyezetlapot. 

Mikor végre lekerültem a szekrényről, megint szükség lett a létrára, hiszen jöttek a falak. A tapétaragasztó bekeverése már gyerekjáték volt, a tapétázás is ment, mint a karikacsapás. És szép lett! legalábbis nekem szép. A tapéták valami rejtélyes vonzási törvény alapján fönnmaradtak, igaz, tripla sűrű tapétafestékkel ragasztottam vissza a papír alatt málló vakolatot is. Egy szakember hülyére röhögte volna magát rajta, de én nagyon jól szórakoztam, persze leszámítva az iszonyú lyukakat a padlóhoz közel. Mikor ilyet találtam, sírni lett volna kedvem, ehelyett gipszet vettem és betömtem őket. Némelyik lyuk olyan óriási volt, hogy több kiló gipszet bele kellett nyomni, viszont bármennyire gyorsan száradt ez az anyag, mégis csak rétegenként lehetett csinálni, így eltartott egy napig is, mire minden lyukat betömtem. Miután gyorsan száradt a gipsz, akárhogy simogattam, nem lett tökéletes sima. De senki nem meózta le, jó volt, még 2002-re se jött le a tapéta, amikor végül eladták a házat.

Mondanom se kell már, a tiszta fal mellett iszonyú rondák voltak az ablakkeretek, az ajtó. Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapu festve, jött az agyamba hirtelen a régi népi nóta, zöldre mázolom ezeket is! határoztam el, méghozzá szép fűzöldre. A nagypapáék idejében komor sötétbarnára festették az ablakkereteket és az ajtókat, hadd legyen most minden vidám, világos.  Persze szó sem lehetett a régi festék lemaratásáról, lecsiszolásról. A vegyszerekből már így is sok volt nekem, kiütött volna egy adag festékmarató vegyszer akkor is, ha az udvaron csinálom. Amellett ha le is maratom, alatta a fa csupa lyuk és hézag, hiszen a kikopott festéken át is látszott, mennyire elhasználódott, kikorhadt alatta a fa, mire leszedem a festéket, a fából is alig marad.

Fajavító tapasszal festés előtt lekenni, megvárni a száradást? néhol csináltam, de sok időbe telt, és egy nap száradás után lehetett volna csak ráfesteni. Annyi idő nincs a világon, pedig be akartam fejezni. Ha otthagyom több hétre, kijövök a gyakorlatból, a festékek beszáradnak, több munka van ilyen szünet után. Ha egy üzlet beindul… de jó mondás is ez. Persze az olajfestéket a kopott festék nehezen fogta be, göröngyös lett, erre azt találtam ki, hogy az ecsetet körkörösen mozgatom, a meló nem is olyan unalmas, ráadásul nem látszik, mennyire egyenetlenül tudok festeni, mert hiába igyekeztem, míg egyenesen csináltam, folyton önmagában csíkozott lett.

Örültem, hogy a módszerre rátaláltam, a mintás-göröngyözés direktnek hatott, már szinte festőművésznek éreztem magamat. Még Szöszi is megdicsérte. Muszáj volt ezután az ajtót is lefesteni, kidolgozott technikámmal már gyorsan ment. No, akkor meg a küszöb lett alatta ronda, hát azt is befestettem. A redőny maradt, ahogy volt, és itt végeztem is a szobával.

Hátra volt még a legdurvább meló, az előszoba, itt aztán ömlött a falakról a vakolat. Többet kínlódtam ezzel, mint az összes többivel, de lehetetlen volt otthagyni, mivel agyonvágta az összképet. Pont a bejárat! Anyám tiszta ideg volt már, s mikor itt kezdtem porolni, összepakolt és Siófokra menekült arra a néhány napra. Nekem is borzalmas volt az iszonyatos porfelhő, amiben a tapétát ragasztottam, mert legtöbbször lejött a vakolattal együtt, ami alól meg szállt a por, de végül a tapétaragasztó – és isten! mert csak ő lehetett – összefogta a vakolatot, s ahogy száradtak a tapétacsíkok egymás után, azok is megtartották egymást, valamiféle fizikai törvény szerint.

Amikor anyám visszajött, megcsodálta az előszobát, de én még mindig csináltam valamit valahol. Akkor elvesztette a fejét, elkezdte mondani, hogy most már ne csináljak semmit, „ha meghalok, majd rendezkedhettek”. Belőlem is kitört a fáradtság, szedtem a sátorfámat, hogy megyek, mert semmi nem jó, amit csinálok az ő élete jobbítására, most voltam itt utoljára… Akkor meg sírni kezdett, hogy ne tegyek ilyet, jöjjek ezután is, meg mások is jöjjenek, mindenki a családból. Annyira kiborult, hogy ebből megértettem, már fél egyedül maradni, s hogy eddig is milyen rossz lehetett neki egyedül. Persze féltett, hogy túlerőltetem magam, a folytonos rakosgatás, a kosz, piszok takarítása is sok volt neki, értettem én, hogy ezért ideges, de hát a felújítás ezzel jár.

Erőt vettem hát magamon, elmentem vécére (ez mindig segít), aztán odaültem mellé, vigasztaltuk egymást. Biztosítottam afelől, hogy tulajdonképpen már végeztem, takarítunk néhány napig, rendbe szedjük magunkat, aztán ünnepelünk. Arról pedig ne essen szó, mennyit költöttem, mert ezt is rögvest szóbahozta. Beijedhetett, mit szól majd a három testvér ehhez, és jól is sejtette, lett később nagy felhajtás, benne voltam mind a három bögyében. Mit rendezkedek én itt…

Élveztük aztán, hogy minden tiszta, lehetett tervezgetni: a gyerekekkel üldögélünk majd a kemence mellett, anyánk meg boldog. Fájt, mikor azt az emlékezetes mondatot mondta, jó szándékú munkámnak több rossz visszhangja lett, mint jó. Mindig volt valami mellékzönge: minek csinálom? Az nem érdekelt, hogy Zoli morog, mert ő meg az anyjának adott folyton pénzt, de sem ez, sem az nemigen érdekelt.

Anyám ezek után is többször szóba hozta, megy a Kecskéshez, aki régen is az ügyvédje volt, rám íratja a házam felét, Marira az egynegyedét, a maradék negyed oszlik négyfelé, amikor ő meghal.  Nem tudom, Marinak ezt mondta-e, de teljesen mindegy, hiszen úgyse ment el a Kecskéshez. Akárki akármit is feltételez, nem volt ez célom soha a házat megszerezni. Ha anyám egyedül marad, és nem tud magáról gondoskodni, nekem akkor még nagyon távolinak tűnt, de ha mégis eszembe jutott, csakis úgy, hogy ha odaköltözöm, sem lenne a ház az enyém. Miért is lenne, ha pedig mégis ott maradnék, és a testvérek beleszólnának, valahogy megegyeznék velük, hogy apránként kifizetem őket. Vagy várnának anyjuk haláláig, akkor úgyis eladnánk a házat, de hát az még a nagyon távoli jövő zenéje.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Plafontapéta

(Isabel, 2014.12.01 19:23)

Maria, gratulálok! oltári szerencse, hogy a tapétaragasztó jól lemosható és nem mérgező.
Ha mégse tudsz bejutni a blogba a linkről, itt balra oldalt van a Saját blog, kattints arra, úgy biztos bejön.

nemeth.m.maria@gmail.com

(Németh Attiláné Márfi Mária, 2014.12.01 18:22)

Gratulálhatsz! Nálunk tapétázásnál a 3 éves lányom a tapétaragasztós tálba csücsült bele. Tapétázás felfüggesztve, gyerekfürdetés, mosás pihenésképpen. Én sem szeretem, ha cseresznyeszedés közben lentről mondogatták, hogy ott egy szép piros jobbról, ott egy szép szem balról. Egyébként elismerésem.

tapéta

(Zalán, 2014.10.01 15:43)

Isabel, én kellettem volna oda, persze hátramozdítónak...