Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Kétegyházai gyaloglás

Judit év végén jelentkezett egy kétegyházai úttörőtáborba, amit az iskola szervezett, ha jól emlékszem, az általános, a lány tehát akkor 15 éves lehetett. Addigra megszűntek az úttörő dolgok, csak a tábor neve így maradt meg. Az indulás reggelén a szokásos metrózás helyett másik útvonalat választottam abból az elgondolásból, miért kerülnénk meg a várost a Keletiig? átmegyünk a 36-ossal  MÁV-állomásig, a sorompón túl a 95-ösre szállunk, annak a másik vége a pályaudvar. Rendben is lett volna, de a Népstadionnál óriási dugóba álltunk be, a busz ott stagnált vagy félórát, majd araszolni kezdett, s utána is lépésben haladt, több száz egyéb autóval, busszal együtt. Már csak a csodában reménykedtem, ami a vonat indulását késlelteti, de nem történt csoda, le is késtük néhány perccel a 10 órás indulást.

Szent ég, most mi legyen. Hazamegyünk, holnap utánuk utazol, mondtam a lánynak, vagy bemegyünk a munkahelyemre a bőrönddel, hogy ne kelljen hazacígölni, másnap reggel beszaladok érte, kiviszem a vonathoz. De hiába beszéltem Juditnak, kötötte az ebet a karóhoz, hogy ő még ma oda akar menni. Nem szerettem túl sokat ellenkezni vele, mióta az a dolog történt, érzékenyebb volt, meg én is, ha csak lehetett, igyekeztem a kívánságait teljesíteni. Mintha csak én lettem volna abban is hibás…

Másik vonat csak déltájban indult, mikor ér ez oda? Telefonálok be, hogy kések, illetve nem tudom, mikor érek be. Aztán eszembe jut Póló, neki van kocsija, most bebizonyíthatja lovagiasságát, tud-e áldozatot hozni értem a nagy rajongásban. Valahol mélyen tudtam, csak a csodában bízom, meg hogy csak romantikus regényekben fordulnak elő lovagok. Azért teszek még egy próbát, hívom és mondom Pólónak, mi történt, kérem, vigyen el kocsival Szentgotthárdig, onnan ki tudunk buszozni Kétegyházára. Persze hogy nem akart elvinni, hogy is képzeltem ilyesmit a huszadik század vége felé.

Eszembe jut Matyesz, aki Pólónál több alkalommal gálánsabb volt, néha még egy szál virágot is kaptam tőle. De ő is csak csodálkozik, hogy nekem miféle kéréseim vannak. Hipp-hopp ő se tud ugrani, miért nem szóltam egy hete. Erre nem is válaszolok, hogy szóltam volna, most maradtunk le a vonatról, nem akkor. No, ilyenek az udvarlók, gondoltam, csak nyavalyogni tudnak a szerelemért, mikor kis áldozatot kéne hozni, azt már nem. Mit is várok el? Ha valóban állandó szeretője lettem volna bármelyiknek, talán akkor se kapkodták volna el a rajtam való segítést. No de erről szó se volt, és nem azért, mert húsz éve házasságban élek.

Simán mondhattam volna Juditnak, hogy majd holnap utazunk, majd megszokja, de azt hittem, hibás vagyok, mert egy könnyebbnek látszó útvonalat választottam. Átfutott a fejemen, hogy még egyszer beszólok a titkárnőnek, ma már ne várjanak, de aztán elnagyoltam. Vidáman visszaérek még, gondoltam, bár utólag sem tudom, miből, ha délben indul a vonat, hogyan is járnám meg oda-vissza pár óra alatt.

De, mint mindig, amikor valami gubanc miatt megváltozik a terv, átálltam most is lazán a változásra, sőt vidám is lettem a kalandos út előtt. Lám, megtehetem simán, nem fognak kirúgni emiatt, hiszen már telefonáltam, hogy később megyek. Igaz, azt nem mondtam meg, hogy mennyivel…

A vonat elindult, nagyon sokára értünk Körmendre, ott meg már hiába jutott eszembe a telefon, aztán a távirat, amit küldenem kellene, haza főleg, hogy Anikó ne izguljon. A férjem nem is érdekes, ő se szokott előre tájékoztatni, ha nem jött haza. De nem volt lehetőség postát keresni, negyed órán belül indult a szentgotthárdi kisvasút, és még meg is kellett keresni. Azzal zötyögtünk még egy órácskát, s hiába volt romantikus ez a zötyögés, az idő nagyon múlt. A kisvonatról leszállva siettünk ki a pályaudvarról, de már messziről láttuk, ahogy az utolsó busz kifordul a megállóból, és elegánsan tovatűnik az országúton. Háromnegyed 6 volt, a busz indulási ideje pedig 6 óra. Ezt a disznóságot!

Kész, vége, csak a gyaloglás marad. A cél, vagyis Kétegyháza tizenkét kilométerre van az állomástól, ezt már az országúton mondta valaki, akkor már egy órája mentünk. Kénytelenek voltunk, ha nem akartunk a szabad ég alatt éjszakázni. Judit két nehéz sporttáskáját felváltva vittük a vállunkon. Most nagy szerencse a topim, ahogy a lányok ócsárolni szokták az öltözékemet, vagyis a farmert, edzőcipőt, ahogy jártam. Mi lenne velem egy barbis szerelésben, tűsarkú cipővel netán… Ők meg mindig sportcuccokban jártak, és ez most nagyon jól jött, viszonylag jól ment a gyaloglás. Néha eszembe jutott, hogy igazán fölvehetne valaki, aki épp arra megy autóval, hiszen láthatja mindegyik, hogy nem a szomszéd házba sétálunk át, mindenhol csak a rétek, a mezők meg az országút. De nem mertem a stoppolást kockáztatni, meg is járhattuk volna, ha pechünkre valami kétes fazon áll meg. Az út mentén néha feltűnt egy-egy ház, s ha voltak előtte emberek, megszólítottam őket pusztán a kommunikáció kedvéért, mert azt, hogy messze van-e még Kétegyháza, én is tudtam az első ember leszólítása után. Gyalog akarnak oda menni? igen, mi mással? lekéstük az utolsó buszt. Vakarta a fejét, hogy ez igen merész vállalkozás.

Még abban is reménykedtem, hátha a megszólított előhozza a kocsiját és elvisz minket, merő emberszeretetből, egy autónak néhány kilométer meg se kottyan. De sem ez, sem az autósok, sem mások nem voltak gondolatolvasó emberbarátok. Persze ha rákérdezek, vagy stoppolnánk, történhettek volna csodák, de úgy gondoltam, aznapra épp elég a csodákból, amik egyébként meg úgyse történnek meg. Ezt gyerekkortól kezdődően régebbi rossz tapasztalatokból ítéltem így meg.

Így csak mendegéltünk, úgymond toronyiránt. Egyszerre egy táblát látok: Kétegyháza, és egy merőleges útelágazás. Hurrá, célban vagyunk, és persze hogy a falu felé indultunk abban a hiszemben, hogy a tábor a falu végén lesz, az meg mindjárt itt van, elég kicsinek látszik a falu. Azért gyanús volt, és erősen esteledett is, mégis megkérdeztem egy embert, hol van az úttörőtábor. Hát az nem erre van, arra kellett volna menniük! és visszafelé mutat, a műúton túlra. Látja ott azokat a fényeket a fenyves mellett? na oda kell menni, de siessenek, mert mindjárt leszáll az este. Szent ég, hány kilométerre lehet az az erdő, nagyon is messze látszik, de nem a szürkülettől, ami máris rohamosan fokozódott. Sietősre fogtuk, már kicsit kezdtem is félni a sötétben, amit ugyan néha bevilágítottak az elsuhanó autók reflektorai, de ezek egyre gyérültek.

Már nem tudom, mennyit gyalogoltunk a falutól, de semmi más megoldás nem volt. Aztán egyszerre ott voltunk a táborban, még nem volt egészen 9 óra. Hát nem volt semmi ez a három óra gyaloglás akkor sem, ha edzésben vagyunk, és hogy viszonylag jól bírtuk, ezt a rendszeres aerobiknak meg az úszásnak köszönhetjük, ehhez jött még Judit fiatal ereje, és az én napi robotom.

Mondom a tanároknak, mi történt, és adjanak egy helyet valahol, hiszen itt kell éjszakáznom, ilyenkor már sehova nem jár busz. Az volt a szerencsém, hogy nem volt tele a tábor, s hajnalig megalhattam az egyik faházban, semmi nélkül, és ezt a szó szoros értelmében kell érteni, nem volt nálam az irataimon kívül semmi. De fáztam, mert a táborvezetők ágyneműt nem tudtak adni. Fél 5-kor megy busz Szentgotthárdra, ami azt jelentette, hogy maximum 4-kor el kell indulnom, mert a faluhoz vezető utat a buszhoz még meg kell tennem.

A gyerekem helyet foglalt az egyik faház emeletes ágyán, aztán többé nem léteztem a számára, elvolt a társaival. Egy nagy étteremben gyűltünk össze aztán vacsorára, amit mindenki kellett hogy hozzon, aznap még nem volt ellátás. De, szólt a hang a mikrofonból, ételt nem lehet a faházakban hagyni, ami marad, mindenki tegye a közösbe. Így ahelyett, hogy az útra vett kiló banánt megettük volna vacsorára, odatettem az asztalra, egy gyerek meg fogta, elvitte az egészet. De hülye vagyok, gondoltam, mert mások viszont nem rakták ki a maradék ételüket, vagy ha kirakták, pillanatok alatt gazdái lettek, én már sikertelenül vadásztam valami ehetőre. Szerencse, hogy az országúton bandukolás közben még ettünk egy szendvicset, amit az útra készítettem, így Jutka se maradt nagyon éhen.

Hogyan fogok fölkelni hajnalban? nem is aludtam el igazán, az izgalmak ahhoz túl soknak bizonyultak. Jócskán a kellő idő előtt felébredtem, öltöznöm nem kellett, nekivágtam a faluig vezető útnak, de mert nem tudtam kiszámítani az időt, még ott dideregtem jó félórát a buszra várva, a falubeliekkel, akik persze mind jól megnéztek, ki ez az ismeretlen, viharvert nő.

A vonatra is várni kellett, ami Körmendre visz, aztán a csatlakozásra. Valamikor délután értem a Keletibe teljesen elcsigázottan, egyenesen a munkahelyemre mentem. Nem is nagyon kellett igyekeznem feldúltnak látszani. Kollégáim körém álltak, én meg próbáltam néhány mondatban elmondani, mi hogy volt. De élőbeszédben sem tudtam lényegretörő lenni már akkor sem, kezdtem ádámnál-évánál, tehát a 95-össel, hogy milyen rossz választás volt, ahogy ott araszolt a Keletinél. Szegények, jó sokára értették meg, vagy egyáltalán nem.

Hívtam anyámat, aki elmondta, hogy Anikó kétségbeesve telefonált neki, nem tudja, hol vagyok, de aztán nem volt kedve az apjával maradni, kiment anyámhoz, nála is aludt. Később persze már büszkén meséltem a gyaloglásunkat, volt is miért, és én magam is boldog voltam attól, miket meg nem csináltam, vagány anyuka vagyok, az biztos. Hogy mások nem így látták, soha nem érdekelt, nekem magamnak akkor is, utólag is kellemes élményeket csináltam.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.