Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Erdélyi körutazás 2005

2005. július 11-én, hétfőn este nővérem telefonál, akarok-e Erdélybe utazni. Akarok-e? nem jut időm gondolkozni a költségvetésemen, Mari már kiabálja, hogy ingyen!!! Azt hiszem, valami vicc, de erősködik, hogy nem. Pali floridai nővére ezért az utazásért jött Magyarországra, de mert panaszkodott a térdére, Paliék meg beijesztették, hogy sokat kell gyalogolni az egyes állomáshelyeken, visszarettent. (Persze csak Paliék szempontjából kellett aztán sokat gyalogolni, de kinek mi a sok?)

Az utazási iroda a pénzt már nem adta volna vissza két nappal az indulás előtt, Éva fölajánlotta tehát az utat - bárkinek a társaságból, grátisz. Nővérem imád utazni, ment is volna, de a nyárra két panzió takarítását is elvállalta, veszteség nélkül nem tudott volna elszabadulni. Akkor jutottam eszükbe mint munkanélküli, aki ráér. Mentem a Forgó Travelbe meg a biztosítóhoz, mert Pali ugyan azt mondta, ők sose kötnek ennyi időre, viszont én kötök. Jobb a biztonságért előre fizetni, mint később nagyon sokat a külföldi orvosi ellátásért. A kötvényt rendes szokásom szerint el is olvastam, s megnyugodtam, ha Romániában balesetben elhunyok, lányaimnak lesz miből eltemetniük, egy kicsi még marad is nekik fájdalomdíjul.

Este pillekönnyű sporttáskába pakoltam a reggel fölvetten kívül egy, azaz 1 darab plusz nadrágot, néhány vékony felsőrészt, egy nyári ruhát. Négy napra ez több, mint elég, ezek közül is volt olyan, amit egyáltalán nem  is vettem föl.

Csütörtök hajnalban szép kényelmesen kiballagtam az Üllői út rossz járdáján az utazási iroda elé. 6 óra 10-kor beállt a busz, ahol többen vártunk rá. Elhűltem az emberek hatalmas utazótáskái, sőt bőröndjei láttán, ők meg az én kicsi válltáskámon. Harmadnap a hetvenes szőke nő meg is jegyezte: olyan kevés cuccot vittem, mégis mindig más van rajtam. Azt mondtam neki: hát „zippeltem”. Csak lesett, nem tudott számítógépül. De hát nyár van, vékonyak a ruhák.

Már az utazási irodában megmondtam, én itt szállok föl, föl is írták, ennek ellenére a román idegenvezető, Laci megjegyezte: „ja, magára kellett várni a Nagyvárad téren negyed órát”. Pali mentegetőzött, hogy ő tudta, csak elfelejtett Lacinak szólni...

Pali felesége jajvörös, dauerolt, de ki sosem fésült hajat visel, túl van a hetvenen, óvónő volt, férje tengerész. Nyugdíjba vonulásukig még nem is találkoztak! leveleztek, aztán a nyugdíjazás után költöztek össze Siófokon egy nagy házba. Előtte egyiküknek sem volt házastársuk.

Az idegenvezetőm, elmesélve saját illemhelyre rohangálási történetét, szólt, hogy csapból nehogy igyunk.

Ártándon hosszan várakoztak a kamionok. Mi a másik sávban előregurulhattunk, két busz volt előttünk. Elhűlve néztem a kilométeres kamionsort: mit lehet itt csinálni ennyi ideig, ha nem mehetnek át? hogyan alszanak, pisilnek, végzik a tisztálkodást? a sofőr azt mondta, képzeljem el, még csak nem is alhatnak, hiszen sosem lehet tudni, mikor kell előrébb menni. Megszokhatták a kamionosok az évek óta tartó mizériát, mert elég türelmesnek látszottak.

Nekem viszont erről eszembe jutott saját szükségletem, már alig vártam, mikor állunk le valahol. Bár csak a két busz van, valamit vizsgálhattak, mert nem mozdultunk. Akkor előrementem a sofőrt megkérdezni, van-e vécé az állomáson, kiugranék a várakozás alatt. Nincs itt ilyesmi, mondja, de ha elhagyjuk a határt, hamarosan leállunk. Hát én azt nem bírom ki... erre fölállt, odajött: megmutatom magának. Csodálkoztam, mit akar megmutatni, miért fogja meg a kezemet, vezet a busz közepe felé, aztán a lépcsőlejáratnál megmutatta: itt van.

Nem voltam akkor még rendszeres utazgató, csak hallottam buszvécékről, ami szerintem zseniális találmány. De mindig hozzámondták azt is, hogy nem lehet használni, Fábry is csinált erről viccparódiát. Most kipróbálhattam a modern, gyönyörűen felszerelt alkalmatosságot. Volt a kagylóban egy műanyag lyukas terítőféle, amit a lefolyónyílásra helyeztek, beborította az egészet. Hogy hova távozik az emberi végtermék meg a víz, azt csak később tudtam meg Edittől. Ő már az elején közölte, nem szívesen használja, és vécé mellett sem szeret ülni, annyira büdös van. Én nem éreztem semmit, mire gondol ez? Később gyanús lett, hogy a többség is csak megállóhelyeken megy vécére, persze csak néhány embert tudtam erre nézvést beazonosítani. Napokkal később azonban, főleg hosszabb utakon már senki nem zavartatta magát, ezt a sofőr fölött egy jelzőlámpa mutatta, ami néha piros volt, néha meg zöld. 

A vámosok lassan ügyintéztek, majd két óra eltelt, mire az egyik busz meglódulhatott, újabb fél óra múlva mehettünk át a román oldalon. De itt nyúzott ruhájú, sötét fejű, vékony emberek rohamozták meg a buszt: fölemelt kezeikben összecsukható kis fahokedliket kínáltak 1000 forintért, mások üvegpoharat, egyéb tárgyakat. Már-már leszálltam, hogy veszek, de a sofőr közbeszólt: nem érdemese, ezek nem sokkal később szétesnek.

A határon túl az idegenvezető hatalmas köteg papírpénzt vett elő és váltott, 10 ezer forintért 1 millió 400 ezer lejt. A pénzforgalomban régi és új lej van ezres váltásban. A bankjegyeken hüvelykujjnyi szabálytalan alakú átlátszó folt, átlátszó műanyag, az egész pénz műanyag. Én 5 ezerért kértem 700 ezer lejt, s az inflációs-bilpengős korszakban éreztem magam, habár akkor még nem is éltem. Érdekes érzés volt! később sokszor kellett tudatosítanom, hogy ez „csak” ennyit vagy annyit ér, de megszoktuk. 15 ezer lejért finom csészés jégkrémet kaptunk, egy kirakatban 8 millió volt egy tévé.

Mindig Edittel sétáltam, jól összehangolódtunk. Az itthoni fiókban talált eurócenteket is beraktam, hogy végre túladjak rajtuk, két éve a berlini út után nem váltotta be a change. Üzletekben lejjel, vásárosoknál forintért vagy lejért vásároltunk, a nyilvános vécés nénik és bácsik(!) viszont elfogadták az eurócentet.

Élveztem az utat a jobb oldalon ülve, az idegenvezető mögött. Edit mögöttem, mindkettőnk mellett csomag. Dolgaim mindig kéznél voltak, s bőven volt hely: az 50 személyes, légkondicionált, a vécé másik oldalán kávéfőző pult. A sofőr részére hálófülkével felszerelt buszban csak 19-en voltunk. Kilométereken át néztem a tájat, a felhők szemlélésében különös dolgot eddig sose észleltem: egy maradós felhőréteg alatt űr, lejjebb pedig vonul egy másik réteg. Az idegenvezetőnek két helye volt, mikor beszélt a mikrofonba, az ajtónál, ha nem volt mondanivalója, előttem. Beszédei alatt az ő ülésére ültem át, ahonnan beláthattam az egész panorámát.

Bejöttek a falvak, ezeken maradt a tekintetem. Várak, templomok mellett, előtt haladtunk el, némelyiknél leszálltunk. Először nem jegyzeteltem, később rájöttem, hogy ha a mobilomba írok címszavakat, később emlékszem mindenre. Nos, azokból készült e napló is. Fotóztam is, bár a rohanó buszból nehéz volt megragadni a felhőket.

Legelső megállásunknál nem emlékszem a vár nevére, sem az idegenvezető meséjére, mert már nagyon kerestük a mellékest. De nem volt pofánk otthagyni a csoportot, mikor Laci végre befejezte a történelmet, rohantunk lefelé. A vécé lepusztult, az ajtó alig zárható, óvatosan kell fölé ülni, és mikor bementünk, nem volt ott senki, gondoltam is, hogy biztos nem kell fizetni ilyen állapotokért. Viszont mire kijöttem, ott termett egy sovány, alacsony fekete román és rámutatott az elmosódott feliratra: 50 ezer vagy 5000 lej. Itt próbálkoztam először az euróval, negyven eurócentet hagytam nála, nagyon örült. Hát elég jó árért pisiltem s használtam el néhány centiméter gagyi vécépapírt. A vár látványosságaiból nem maradt meg bennem semmi, a szőke nővel fotózgattunk, aki elmondta, hogy százszámra fényképez, egy útján kilenc filmet használt el. Én csak egy 24 kockás filmet hoztam magammal, azt gondolván, mit fogok én itt fényképezni...

Továbbhaladtunk. Az autóút menti házak elhanyagoltak, szegények, ez megdöbbentett, és máris túl sok volt belőlük. Bár később voltak emberhez méltóbbak is, azt négy nap múlva megállapítottam, hogy Erdély-szerte az egyszerűség, pontosabban a szegénység dominál. A busz rohant, jobb lett volna egy kamera az egymásba kapaszkodó-ölelkező házakat megörökítésére, nem is beszélve a hihetetlen számú székelykapuról, ami minden ház bejáratát uralta.

Rengeteg falun, községen száguldottunk keresztül, az út szinte mindenhol hepehupás volt és gondozatlan, örülhettünk rugós ülésünknek, de anélkül is pattogtunk néha a kátyúktól. A sofőrülés rugója tíz-húsz centiméterre is földobta a nagydarab embert, ezen sokszor derültem. Később láttunk gazdag házakat, a kiskirályok giccspalotáira már előre fölhívták a figyelmünket, így le is tudtam fotózni a kocka alakú házat. Hány szobája lehet? kihaltnak tűnt, mondta is a sofőr, hogy jórészt félbehagyták, vagy elfogyott a pénzük, vagy mert lecsukták a tulajdonost...

Az elmaradhatatlan székelykapuk majd minden ház előtt ott díszelegtek. Akár mindegyikről lehetett volna képet csinálni, de annyi film nincs a világon. Még a  nagyon szegényes házak előtt is ott magaslottak a szépen faragott vagy festett építmények. Volt olyan ház, amely előtt még ott volt a régi, egyszerűen melléépítettek az újat. Néhol színesre festették, máshol majolika díszítette nemcsak a kaput, a házat is.

erdely-himzett-haz1.jpgA tömzsi, többnyire kékre, sárgára, zöldre festett alacsony házak autóút felé eső része olyan volt messziről, mint egy hímzett téglalap, a mozaikszerűen elhelyezett élénk színű majolika csempékkel, némelyiknek pedig a teteje volt bevonva kerámiacserepekkel. Én „hímzett” háznak neveztem el ezeket.

Az út menti épületek sűrűn egymásba kapaszkodtak, köztük szőlőlugas ível át dagonyás udvar fölött. A sárban libák, rozsdás földművelő szerszámok halmaza, lavór, ócska kis szekér, ezek fölött több méternyi kötélen száradó ruha, szétszórt széna, a ház oldalánál asztal székekkel, itt-ott girhes tehén, ló. A jórészt üres utcán sovány emberek álldogáltak.

A buszban mindent kommentálnak. Edit már a legelején többször is említi, merthogy utazott már erre: itt mindenki sovány. Egy idő után igazat is adok neki, aki kövér, azon látszik, hogy nem helybéli. A román emberek sötétbőrű és hajúak, testalkatuk szívós, inas, szálkás, és általában közepes termetűek.

Aztán csak rohan velünk az elegáns busz. A vasúti átjáróknál lassít és kétfelé néz a buszvezető, mert se lámpa, se sorompó. Két helyen volt csak sorompó hosszú utunk során, egyszer leengedve előttünk, két oldalán hosszú sor. Legalább negyedóráig vártuk, amikor végre a gyorsnak nevezett ócska szerelvény méltóságteljesen átvonult. Ez a várakozás emlékeztetett minket a régi itthoni időkre, amikor elővigyázatból már jó előre leengedték a behemót rudat. Nem is volt annyi baleset akkor, jegyzi meg valaki. 

Pécska mellett haladunk el, ez a „cigányok városa”, mondja a román idegenvezető. Hamar Aradra érünk, a Maros ettől kezdve hűséges kísérőnk. Ez a második jelentős megálló, le is szállunk, egy hatalmas főtéren fényképezzük a kör alakú emlékművet, mely a 13 vértanú fejszobrával van ékesítve. Szemben a megbékélés jegyében nemrég állítottak fel egy modernebbet. Edit fotózik, ahogy odaállok az emlékműhöz, később azonban hiába keresem az előhívottak között a felvételt.

Az Érchegység látszik a távolban. Mobilomban Rézhegység szerepel, hát vagy Laci mondta rosszul, vagy én írtam el. Rézhegység is van, de az északabbra, Aradtól nem messze. Vajdahunyad felé csakis az Erdélyi-érchegység lehet, tanú rá a térkép, amit itthon nézek később. Hacsak nem mentünk közben föl Oradea, azaz Nagyvárad felé, mert ez is gyanús, az idegenvezető említette a Királyhágót, csak nem tudom már, mikor. Itt még mindig rengeteg arany- és uránérc van a föld gyomrában, és nyolcezer medve lakik a hegyekben. De nem kell félni, csak télen jönnek elő „kukázni”, egyébként pedig inkább ők félnek az embertől.

Mégis az Érchegység lehet a jó, hiszen ez a Déli Kárpátok vonulata, sok ritka, érdekes növénnyel, a Maros mentén. A folyó még sokáig kíséri utunkat, hol a jobb, hol a bal oldalán fut alattunk az országút. A messzeségben a Retyezát, amiről eddig csak népdalban hallottam.

Hunyad (Vajdahunyad, Hunedoara) hatalmas gyárváros, a vasoxid a város tízemeletes házainak falára ragadt, ettől húsz évvel idősebbnek látszanak. Szászváros jön, majd az út jobb oldalán Kenyérmező, a híres csata helyszíne Kinizsi Pállal. A város szőrmegyára exportra, illetve hírességeknek termel. Közben állandóan fotózom a gyönyörű tájat, amit mintha mérnöki asztalon terveztek volna meg, vagy festő festette volna vászonra. 

erdelyi-korut--2005-14-taj-a-buszbol.jpgAhogy befelé haladunk Erdélybe, egyre szebb és alpesekhez egyre jobban hasonlító dombokat, hegyláncokat látunk. A sofőr lelkesen dicséri, hogy azért sokkal szebb, mint az ausztriai vonulatok, mert itt természetes állapotban maradtak, legfeljebb a birkáknak és teheneknek kaszálják le a népek a füvet. A legelésző tehenek bordái messziről is látszanak, de lehet, hogy csak én gondolom, hogy még a tehenek is soványak Erdélyben? 

Sok helyütt az országút mentén kis hokedlik, asztalok, rajta sárgálló üvegek sorakoznak, beljebb az erdő mellett ott vannak a méhkaptárak is. Ha leállna a busz, sokan vennénk egy csupor mézet, az mindig jól jön, ez meg bizonyára hamisítatlan. De nem lehet mindenhol megállni, hát majd legközelebb. Busszal a legközelebb sem létezik, autóval persze más.

Elmondhatatlanul szépek a tájak. erdely-zold-homalyos-taj-a-buszbol2.jpgSzinte nincs sziklás, köves, kopár hegy, a fenyvesekben, domboldalakon elszórtan kis csokrokban lombos fák, cserjék. A sofőrnek igaza van: alpesi tájakhoz hasonlít. A réteket mintha külön s hetente nyírná egy hatalmas fűnyíró – élő képeslapokban gyönyörködünk. 

Algyogyra érünk, már estefelé. Egy gyógyforrás miatt épült a hotel a hegytetőre. Fölfelé jövet a velemi Avar szállodába való "körutazás" jut eszembe a félelmetes szerpentinen, hasonlóan kanyarog itt is a kockabeton szállodához az út. Modern széria-nyaralók egymás hegyén-hátán a hegyoldalban. A fenyveserdőktől a levegő is tiszta és fűszeres, mint az Alpokalján.

A kétcsillagos szállodában az étterem mellett egy ajtó vezet a meleg gyógyvízzel töltött medencéhez. A román idegenvezető már a buszban szól, hogy lesz fürdésre lehetőség, én meg szomorú vagyok. Szerdán este háromszor is a kezembe akadt a fürdőruha, mindháromszor vissza is dobtam: ugyan hol fürdenék? persze Pali erről nem referált, őket nem érdekelte az élmény.

A vacsora utáni sört én veszem. Ingyen utazom, minimum, hogy kínálom őket alkalmanként. Pali nem sörimádó, de a felesége Editke mindenbe belenyal, kóstol, amit fölkínálnak neki, Edit kér, de jelzi, hogy másnap ő fizet. A csorbaleves kiváló, erről az MTI-s Fecske néni jut eszembe, aki e levest sűrűn és nagy szeretettel említette. A sós káposztasalátát hatalmas adagban teszik a terítékek mellé, Palinak és a két Editnek nem kell. Elkérem tőlük, én pont ezt a nem annyira savanyút szeretem. Edit keménynek, furcsának is találja a húst, szerinte nem friss, de romlottat csak nem tesznek elénk. A palacsintát odatolom eléjük, én nem élek vele, meg dugig is teltem.

A fürdő tehát Palit és Editkét nem érdekli. Edittel fölmegyünk a szobába, és jókat vihorásztunk azon, hogy neki sincs fürdőruhája. De elég vagány ahhoz, hogy bugyiban és melltartóban fürödjünk. Nagy szerencsém, hogy hoztam melltartót, egyébként nem hordok, de bedobtam. Lehet, hogy a nagy sürgetésben összekevertem a fürdőruhával?

A fürdő társaság „jól vetkőzött” tagjai szemet hunynak intim öltözékeink felett, a vicces megjegyzések és férfiak kerek tekintetei persze nem maradnak el. A gyógyvíz gusztustalan színű, átlátszatlan, persze nem azért, mert soha nem tisztítják, tán a benne lévő vas miatt.

Zuhanyzás után időzünk szobánk erkélyénél, ahova nem lehet kilépni az egészet beborító esőtócsa miatt. Az ajtóból nézünk a völgyön át a hegyekre, gyönyörködünk a csillagokkal teleszórt égboltban.

A felvágott- és sajtszeletekből álló reggeli után továbbindulunk. A busz rohan a római kori Alba Iulia felé (Gyulafehérvár), ahol egy 1009-ben épült püspökséget látogatunk meg. Hatalmas, szép a katedrális, Hunyadi János sírja van benne. Egy derűs 93 éves, Lestyán nevű pap beszél érdekeseket. Élvezi a társaságot, és úgy érzem, előadását még jobban: nem papi szónoklatot tart, hanem vázolja a hely történelmi érdekességeit, s jelentősen beleszövi a hétköznapi vircsaftokat, kicsit parodisztikusan. Jobban esik, mintha kenetteljes lenne.

erdely-segesvar2.jpgCsak a buszból látszik Medgyes vára, de mikor megjelenik a távolban Segesvár tornya, fölvillanyozódom. Sighisoara szép városka, Szentendréhez vagy Sopronhoz hasonlít, nekem szívügyem is, tán Petőfi miatt. Azt soha nem tanultuk, hogy itt vár is vár.

Fölfelé menet például ezt az idilli képet fotózom: micsoda tisztaság lehet odabenn! A lakásba vezető lépcső minden fokán lábtörlő, még egy a virágcserép előtt. A terítővel borított hokedliról se zavarták le a trónoló vörös macskát, az anyóka mellette kézimunkázik, otthonkája a tujafára akasztva. A másik vörös macska testtartása se mindennapi. Ez lett a legjobb képem, mindig ilyesmit kellene fotózni, ebben van az élet, a többin csak tárgyak vannak. Lejövet román és cigányasszonyok kéregetnek, ezúttal hiába.

A „vécésnéni” itt is fiatal román fiú, szintén fogad el eurócentet – már-már székelyföldi jellegzetesség? A vaskályha külön tetszik, romantikus lehet késő ősszel vagy télen, amikor ropog a tűz itt benn… Bár nálunk is sok „vécésbácsi” van újabban, itt eleinte furcsa a nénik után, aztán megszokja az ember.

erdely-segesvar1.jpgMég süteményeznék egy barátságos kávézóban, de Edit nem akar, később derül ki, hogy Paliék azért ittak volna, főleg meghívásra. De fut az idő, Pali is a vécére rohan, aztán sietni kell. Fagylalt esne jól, de nincs idő, egy üzlet előtt tégelyes málnafagyit találunk. Isteni.

Elfogyott a filmem, a busznál várakozó idegenvezetőnek szólok, hogy vennék itt a sarkon. Menjek csak, mások sincsenek még itt. Mégis mire pár perc múlva visszaérek, már mindenki fönt ül, az előbb udvarias idegenvezető meg dög lesz, beszól a mikrofonba, hogy mindenki tartsa be az időpontot. Feleselek is, miért rám szól a néhány perc miatt, mikor mások rendszeresen késnek. Ezzel a szőke nőre és párjára célzok, aki még utánam jött, ráadásul indulás után megszólal: hol állunk meg, ahol vécé van? A sofőrre az idegenvezető dupláz: egy óra volt Segesváron, miért nem ment el ott? A pacák hallgat, a sofőr tanácsolja, hát ha nagyon muszáj, menjen középre.

Nem sokat gurulunk, mindjárt itt az országút mentén Petőfi Sándor elestének emlékművéhez. Körbejárjuk a lépcsővel ellátott kis teret, középen piramisszerű kőépítményen kocka alakú kő áll, út felé néző homlokzatán a költő képével, másik oldalán emlékező felirat. Alig két hónapja írtam szakdolgozatomat a költő életéről, viselt dolgairól és haláláról, amúgy gyerekkorom óta kedvenc költőm.

Korondhoz közeledve az utasközönség felzsong. Kapunk háromnegyed órát a vásárlásra, hát az nagyon kevés, rohanás lesz. Elhatározom, hogy nem veszek semmit, hisz Pesten is ugyanazokat a gyapjúkat és faragásokat árulják. Meghallja ezt az idegenvezető, nevet: dehogynem vesz! Igaza lett. Először nem is akarok közel menni a hosszú sor árushoz, de az emberek addig tessékelik az embert, amíg beljebb nem megy. Innentől aztán elveszett...

Edittel szokás szerint vécét keresünk, aztán fagyi után nézünk. Egy pavilonban valódi, itt termett mézet árulnak kis üvegekben, már majdnem veszek, de elráncigálom magam. Ha két mondatnál többet váltok valakivel, menthetetlenül veszek valamit tőle. Itt egy poénos mozgó fakígyó, körszeletekből álló, fából készült műtárgy, belül gumival összefűzve, 80 ezer lej, forintra átszámítva 550 forint. A lányaim biztos nem vennék meg, nem fogadnák el ajándékba sem, de nekik amúgy sem viszek semmit. Drágára nem telik, az olcsó bigyókat nem használják. Ani már többször kért, ne vegyek semmit, úgyse találom el, mi kell neki.

Az Áfonyalikőr feliratú üvegben egészben hagyott gyümölcsök vannak és 800 forint nem pénz likőrért! Edit irattárcát szeretne vagy övtáskát finom puha bőrből. De hiszen nekem sincs, veszek én is 1100 forintért, belefér még a mobil is. Puha, csuklóra való, fonott bőrszíjakat is veszek 100 forintért, olyan várakozóan néznek az eladók, és ez nekem nem annyi pénz, mint nekik.

Turistasorsom megpecsételve, de másokat is elkap a láz. Hozzájuk képest mégis módjával vásárolok, elképedek, miket nem vesznek az emberek. A pénzem így is kopik, a szőttes abrosz 2500 forint, s mert nem tud visszaadni az asszony, ad még egy pici köcsögöt. És mindig történnek csodák, itthon Aninak éppen az a kicsi köcsög tetszett. Egy gyapjúszőnyeg 2600 forintért elég hosszú, berakom a masszázságy mellé. Már van egy otthon, ez lesz a párja, direkt jó rajta állni, amikor masszírozok.

Most aztán kiköltekeztem. De mi lett volna, ha nem hozok pénzt? mert otthon még arra gondoltam, reggeli és vacsora kifizetve, nappal meg nem kell enni, kis sósmogyoró, egy-két gyümölcs, víz meg fagylalt estig bőven sok. És akkor valóban ingyen nyaraltam. Na de ez is pár perces filozófia, tudom, hogy úgysem így lesz.

erdelyi-korut-2005-11-tamasi-aron-emlekmu.jpgFarkaslakán, az út menti híres két tölgyfa között Tamási Áron temetkezési helyére érünk. Gyerekkoromban ott állt a könyvespolcon az Ábel-sorozat, a "rengetegbent" próbáltam is elolvasni, de akkor nem fogott meg, anyám halála után meg Zsuzsa rácsapott.

Nem viszek pénztárcát, nem! ez nem arról szól, mondogatom magamban. A kopjafás-nemzeti szalagokkal díszített obeliszk felé vezető út bejáratánál élelmes néni préselt havasi gyopárt árul képeslapra tűzve. No erről nem volt szó! visszaszaladok a buszba a pénztárcáért. Itthon zöld alapra helyezem a fehér gyopárcsodát, bekeretezve a falra függesztem. Odébb padokon ülő nénikék, fáradt szemű sovány fekete asszonyok szétterítik pici és nagyobb csipketerítőiket, pár száz forintért. Az ilyen cérnakörök gyerekkoromban mindig a vendég hátára ragadtak a fotel támlájáról, a rekamié vitrinjében is minden giccses nipp alatt kettő volt, nagymamám és anyám horgolásai. Amikor keresőként beléptem a családfenntartók közé, e „kispolgári csökevényeknek” titulált műtárgyakat ellentmondást nem tűrően száműztem a szekrény mélyére.

Most más szemmel nézek e kézimunkákra, amit barna, gacsos ujjak kínálnak felém szeretettel. A szép arcú nyolcvanéves nénike a szomszédja termékeit is ajánlja: vegyen már a szomszédomtól is, kedves, ne menjen el anélkül! persze hogy veszek, az is csak 200 forint, aztán a harmadik asszonytól is veszek, mert az meg zsinórhorgolású! Aztán gyorsan odébb állok, Edit kőszívűbb, nem vesz csak azért, hogy a nénik eladhassák. Én meg épp azért veszek, nem először.

Odébb frissen sült ordás kifliket árulnak a háziasszonyok kosárból, a másnapi ebédre gondolva én is veszek kettőt, de még harmadnap is ott szárad, persze nem azért, mert nem jó, csak nappal nincs kedvem enni. Szerencsére a vásárlási idő most is hamar lejár, mentegetőzhetek, hogy nem maradhatok.

Székelyudvarhelyet 131-ben említi először oklevél, mondja az igényesen fölkészült idegenvezető. Itt vármaradványokat nézünk, aztán Hargita vulkanikus eredetű szent hegyei következnek. E vonulat jellegzetessége, hogy előtte meleg, mögötte sokkal hidegebb és kedvezőtlenebb az éghajlat; itt még szépen terem a paradicsom, a zöldség, ott félig sem nő meg. Síelni járnak ide a turisták, olcsóbb, mint az alpesekben. A Hargita legmagasabb csúcsa a Madarashargita.

erdely-bogozi-templomkapu.jpgGyönyörű templomba megyünk Bögözön. Az 1400-as évekből maradt ránk, mellette sírkert, ami itteni szokás szerint temetkezési hely is. A névről fülledt szénaporos nyári legelőre, teheneket kínzó bögölyre asszociálok. Már szakadni készül az eső, de még épp be tudunk lépni a gyönyörű, kékre festett faragott kapun. A paplak kerítésénél új székelykapu díszlik, a templomkertbe viszont zöldre festett fakapu vezet. A templom falán a furcsa mélyedéseket nem tudom közelről megnézni, kerítés van előtte, s nem is értem, mit mesélnek a funkciójáról.

erdely-bogozi-templombelso.jpgGyönyörű, élénk kékre festett imádkozó padok, ládák, a karzat piros-kék, a kazettás mennyezet is. A szőnyeg színei harmonizálnak a padsorokéival. A kopott lábú padsorokra gyönyörűen vasalt hímzett terítőket erősítettek gondos kezek. A freskókat templomot restauráló munkások találták, a munka pénz híján abbamaradt, azóta is áll. A helyi néprajzos, vékony fiatal nő magyarázza a rovásírást Jézus Krisztus lábánál. Minden rettenetesen kopik, nincs pénz a tartósításra. A nő kér, hogy ne vakuzzunk a masinákkal, a freskóknak árt, én kerülném is a gép vakubillentyűjét, de ez a galád magától beállítja, így én is tovább rontom a halvány műkincsek állagát.

Orbán Balázs szülőföldjén, Székelyudvarhelyen csak keresztülbuszozunk – ő írta meg hat kötetben a székelyek történetét, amit el kellene már olvasnom.

Csíkszereda Hargita fővárosa (Mircurea Ciuc). Aszfaltdarabokkal tarkított, földes-buckás talajú névtelen mellékutcában, a Merkúr nevű hotelben szállunk meg. Fiatal magyar tulajdonosai nemrég kezdték a szakmát, igyekeznek. A teríték hiánytalan, az asztal azonban máris zsúfolt, itt nem nagytestű turistákra szabták a bútorokat. Sofőrünk sem fér már közénk, másik asztalhoz ül az idegenvezetővel.

Egy banán koronázza a tányért, s nagy tálban kellemesen savanyú leves gőzölög, benne szecskára vágott káposzta, zöldségek, sötétbarna, szívósságáról ítélve kivénhedt marhahús darabok. Szokatlan az ízkavalkád, mégis ehető és finom, és mindenki éhes, nem válogat. Ezt követi három szelet ízetlen főtt, az előbbinél rághatóbb hús barnás mártással leöntve. Itt sem hiányzik az Algyogyról ismert sós káposztasaláta. Négy emberre közös tálban tálalják, kevés olajjal, ecettel.

Elgondolkodtató most már a megjegyzés, hogy a hús nem friss, én azt mondom, marhahús, mások disznónak vélik, de utóvéleményem szerint birkát kaptunk. Rugalmasan kemény és rágós, az íze eddig ismeretlen, viszont logikus, hiszen az országban szerte juhnyájak legelésznek, a buszból ötpercenként lehet hatalmas gulyákat látni, bőven kitelik belőlük.

A kezdő, fiatal hoteltulajdonosok lázas igyekezete feledteti a kontárul épített vizesblokkot, a vécékagyló alól szivárgó patakot, bár ezt mezítláb elegánsan a lefolyóba lehet terelni, a főcsapot pedig öblítés után el lehet zárni. Kád van, aminek már előre örülök, majd áztatom magam, nem kell dekázni a vizet. De a lefolyónak nincs dugasza, talán épp hasonló merényletek elleni spórolás okán. Ronggyá ázásom tehát elmarad.

A nagy adag vacsorától elformátlanodott hasunkat simogatva indulunk esti felderítő utunkra Edittel, ismét egy jó kis cukrászda után vadászva. A süteményekről azt regélik, hogy valami egészen finomak, csakhogy nem sok itt az eszpresszó.

Nem messze a hoteltől Makovecz-templom, ami kicsit furcsa a számomra, nem tudom, miért. Botorkálunk a rossz, buckás járdákon, két német honba szakadt hazánkfia csatlakozik. A cukrászdát lekéstük, fél 11-kor bezárt, mire odaértünk.

Csíkszereda söréről is híres, hát Marosvásárhelyen veszek is egy doboz Ciuc feliratú sört.

Másnap reggel habkönnyű, finom tojásrántottát kapunk és gyümölcsteát. Megint azon vihogok, ahogy szőke nőék felpakolnak a közös kenyérkosárból, de már az étkezés elején, nehogy ne maradjon… Pali és felesége is iszonyúan esznek, s csomagolnak is, pedig tudom, hogy nem szorulnának garasoskodásra. Szőkéék a buszon már elindulás után veszik elő a hazait. Pali és felesége meg, amit a reggeliből vagy vacsorából mi nem bírtunk, elkérik. Ötvenkilós, hetvenéves a kis boszinő, és hihetetlen mennyiségeket tud bekebelezni.

Csíksomlyó, a híres zarándokhely, a kéttornyú fehér templom mögötti tisztáson rendezik a búcsút, amire több százezer ember jön évente. Most zsúfoltság nélkül megnézhetjük a templomot és a csodatévő Szűz Mária szobrát, megérinthetjük a festett gipszlábacskát. A kegyhelyárusnál szépen faragott, csavaros-üreges, Máriaalakos emléket veszek három eurómért és még negyven forintért. Tán nem szentségtörés, hogy ékszereket tartok benne.

Madéfalva, olvassa útitársunk egy tábláról, amire az idegenvezető azonnal fölpattan, hogy vigyázzunk, ez Maréfalva, Madéfalva merőben máshol van. Madéfalván igazi veszedelem volt 1764. január 7-én, az osztrák császár katonái 200 székelyt mészároltak le, mert nem akartak a hadseregbe lépni. Gyerekkorom könyvespolcán ez is ott volt sárgásbarna fedél alatt. 

Gyergyószentmiklós után a Gyilkos-tó felé, de előbb a Békás-szoroshoz megyünk. Hatalmas égbe törekvő sziklaóriások közt szűk, hűvös szekérút kanyarog régtől, a betonút ezt követve épült rá. Egy alagúttal levágtak egy veszélyes szakaszt, amire fölmenni ekkora busszal lehetetlen, szembe-forgalomban csak kis gépkocsik férnek el. Az ide vezető szerpentinen fölkapaszkodni is nehezen tud az ormótlan busz, a hajtűkanyarulatok beláthatatlanok és szűkek. A spirális út alatt a buszban érezhető csönd támad, s az út vége felé ezt valaki meg is jegyzi, erre fölszabadult sóhajok szállnak mindenfelől, a feszültség enged. A szoros előtt kiszállunk, a busz üresen elmegy, velünk nem tudná megtenni a szűk utat.

erdely-bekas-2005.jpgMegszállnak a kéregetők. Edit mindig hoz magával egy nagy zacskó cukrot e célra, csakhogy most is elfelejti a buszból lehozni. A sovány, nagy szemű kisgyerekek pénzt vagy cukorkát kérnek havasi gyopárjukért, amit izzadt mancsukban szorongatnak, ötezer lejért. Kezébe nyomom a háromezret, de nem kapok érte virágot, ennyi üzleti érzékük már van szegényeknek. Hát nem kérek vissza.

erdely-bekas-2005-2.jpgKisfiút fényképezek az ordítva rohanó patak mellett. A gyerek nem kéreget, csak hatalmas szemekkel néz. Élvezzük a gyaloglást a sziklák alatt, a mellette-alatta rohanó víz fülsiketítő robajától alig halljuk egymás szavát. Nem dől rám ez a nagy fekete szikla? csinálom a műbalhét. Fölpipiskedem egy sziklára, hogy Edit lefotózhasson, a képről bezzeg nem látszik nehéznek az utam. 

Óriási izgalommal gyekszünk a hangzatos nevű tóhoz, a Gyilkos-tóból azonban csak kevés látszik a hirtelen jött felhőszakadás alatt. Két egyetemista és a fiatal szülők viharkabátban lemerészkednek a buszról, rohannak a tóhoz, három perc múlva csurig ázva rohannak vissza. Barna, sáros a víz innen nézve, karószerűen állnak ki belőle a földből kifordult fák végei.

Egy történet szerint hegycsuszamlás volt, s maga alá temetett egy embert, a fák a hegyoldallal együtt szakadtak le, később az egészet víz töltötte fel. A másik történet romantikus, egy fiatal lányt hozzá akartak adni valakihez, akit nem szeretett, s a párjával, a rablóval együtt ugrott be a tóba, ott vesztek. A függönyszerűen szakadó esőnek nem akar vége lenni, óvatosan továbbindulunk, az úton hömpölygő vízfolyamon szinte úszunk.

Tordáról csak az idegenvezetőtől tudjuk, hogy messze ott van, a hegyekből fölszálló párafelhő miatt nem lehet látni a hasadékot. Nagyjából olyan, mint a Békás-szoros, de nincs annyira kiépítve, ezért ősi szépségében látnánk a természeti képződményt. Sajnos, nincs az útitervben.

Kolozsvár (Cluj-Napoca) az ország fővárosa volt régen. A főtéren Mátyás király hatalmas lovasszobra, Fadrusz Jánostól. A szoborcsoport a nagyorrú király négy hadvezére, Kinizsi Pál, Magyar Balázs és a két Zápolya fivér alakjaiból áll. Bemegyünk a hatalmas templomba, éppen szentmisére, vasárnap 11 óra lévén. Két Stop feliratú tábla van az imádkozó padsorokban, ami furcsa nekem egy ilyen szent helyen. Kívül furcsán aszimmetrikus a templom kapuja fölötti ablak, de akárkinek mutatom, neki nem furcsa. Furcsa.

Mondják az emberek, várjunk, mindjárt lesz a székely himnusz. Több „magyar” ember az útitársunk, mind hazajött Székelyföldre. Ami magamnak is furcsa, minden templomban én is bemártom az ujjamat és keresztet vetek.

Mátyás király szülőháza előtt ácsorgunk, nem lehet bemenni. Leírnám a ház feliratát, de nemcsak a szemem könnyezik, az idő is rohan. Egyedül találom magam az úton, sehol egy ember a társaságomból, hova rohanhattak? Most aztán honnan tudom meg, mit csinált Szilágyi Erzsébet?

Hazafelé a Királyhágón megyünk át. Csucsán elsuhanunk Csinszka, Ady felesége villája mellett, de a nagy fák jelentősen eltakarják, nem sikerül lefényképezni. A szárhegyi Lázár kastélynál viszont megállunk. Nagy részét sikerült felújíttatni, de a többire megint csak nincs pénz. A nép- és képzőművészeti kiállításon Gaál András Földszivárvány című festménye hagy bennem mély nyomot, s Amerigo Tot szobra, amint Szókratész fölemeli jobb lábát, nehogy a hangyákra lépjen.

Gyergyószentmiklóson száguldunk át (Gheorgheni), templomát a 20. században építették. Kertjében festett Jézus a kereszten. Aztán Szászrégenhez (Reghin) közeledünk és rögtön az elején kiderül, miért említi olyan szeretettel, ellágyult hangon az idegenvezető. Hát mert itt született. Világhíres hangszereket is készítenek, jobbára hegedűket.

Ezek voltak távirati stílusban elmentve a mobilom üzeneteket tároló memóriájában. A Maroson kívül találkoztunk a Sebes-Körössel, beljebb Székelyföldön az Aranyossal, amelyet a belőle kimosható aranyércről neveztek el. A vékony kis Küküllő elegáns kígyóként futott utunktól nem messze sok kilométeren át, szegélyezve bársony mezőket. erdelyi-korut-2005-6-kukullo.jpg

Az egyik városban eszembe jut villamost fényképezni, majd az országút mentén a kertitörpéket áruló üzletet.

A városokban a kirakatokba kitett árukat nem övezi sallang, művirág vagy drapéria, árcédulával sem igen találkozni. Cukrászdát végre Gyergyószentmiklóson találunk, nagyon finom kávét és rendkívüli süteményt eszünk az utcára helyezett retró pléhasztal mellett.

A harmadik éjszakát Marosvásárhelyen töltjük. A kultúrpalotát pályázatra építették. Nem készült el, de a terveket elküldték, így is első díjat kapott. Gyönyörű épületek vannak, de az út kövezete itt is hiányos, elhanyagolt. A régi falak közé ékeltek ormótlan betontömböket, ilyenből van a szálloda is. Belseje labirintus, szinte vendégek nélkül. És bár itt nem volt előre megrendelve a szállás, tudnak szobát adni, van elég hely. Jó az ellátás, kádas a fürdőszoba, dugóval. A másnapi reggeli impozáns, gazdagabb az előzőeknél, olajbogyó, sajt, felvágott, vastag sonka, kis doboz dzsem és a szokásos gyümölcstea.

Persze előbb még vacsorázunk. A pincér kislány a bal keze alatt tartott, forrón párolgó levesestálból mindenkinek külön oszt két rizses húsgombócot, mellé meri a csorbalevest. A második fogást külön tányérokon hozzák, kevés ecettel ízesített natúr uborkaszeletek a három szelet, az két helyen megszokott, furcsa jellegű húshoz, finom krumplipürével. Akár teve vagy strucc is lehetne, de most már tudom, hogy ez birka. Desszertként összecsomagolt palacsintákat kapunk.

erdely-ciganypalota3.jpgMit láttunk még? egyszerűséget, szegénységet, a templomokban és katedrálisokban gazdagságot, meg a cigányvajda félbehagyott palotáját. Az idegenvezető meg a sofőr láthatóan szeret a dolgon elidőzni, szinte csámcsognak a palotán, amiben nem lakik senki, hátul vannak putrik, melyekben jól érzi magukat a vajda népe.

A buszvécéről keringő pletykákat három napig nem akartam elhinni, de a negyedik napon olyan vehemens penetraszag uralkodik, hogy nem is tudom, a környékén ülők hogyan bírják. Elöl nem érezhető, de mikor kényszerülök hátra menni, majdnem rosszul leszek. Nem úgy működik, ahogy a vonatnál, ahol a sínpár közé csurog a sebességtől szétoszolva az emberi végtermék. Egy fertőtlenítővel kezelt tartályban van az anyag, amit hazautazás után ürítenek ki valahol. Tán később finomítanak a rendszeren, mert amúgy kényelmes és szükséges lenne.

Hazafelé Ártándon nem várakozunk. Ahogy hazai tájakra érünk, a levegő is megváltozik. Fényképezek hazai napraforgókkal borított mezőt. Az Alföldön keresztülrobogunk, este 6 órakor érünk az utazási iroda elé. Búcsúzásnál kezet fogok a cigányos-román szemű idegenvezetővel. Hiányoznak jobb kezén az ujjak.

Itthon meglepetés vár: Ani végleg elköltözött. Már lakhatásra kész barátnőjének Kálvin téri lakása, néhány nehéz cuccát már utazásomat megelőzőleg elvitték. Felemás érzés most egy sms-ből megtudni, hogy már  nem is jön haza, pedig készültem, hogy mutogatok neki, mesélgetünk is egy-két órácskát, ahogy máskor. De egyedül is jó, finom vacsorát csinálok és megiszom a Ciuc feliratú sört. Hát ez volt 2005. július 14-től 17-ig.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Erdély

(Isabel, 2017.05.18 12:54)

kedves Raziel, gondoltam, hogy vagy olyan szemfüles és a blogom jobb oldalán megtalálod a weboldalamat is:-)
örülök, hogy tetszett a leírás, bár iszonyatos hosszú, de sajnos rövidebben ritkán tudok írni.

Re: Erdély

(raziel, 2017.05.19 19:28)

Egyáltalán nem zavar a hossza, mert érdekes, és észre sem vettem már vége is volt. Elolvastam a 2011. Erdélyi kirándulásodat is. Pontosan azt a programot csináltuk végig csak 2009-ben. Parajdon is voltunk, pont olyan, mint ahogy leírod. Írjál sokat, mert nagyon szeretek olvasni. A többi írásod is elolvasom. Nagyon tetszett még az Anyák is.

Erdély

(raziel, 2017.05.17 13:14)

Szia Isabel!
Nagyon élethűen adtad vissza, amit már én is végig jártam, és most újra végig éltem. A különbség, hogy mi személyautóval voltunk, és a Szovátán a Medve-tónál laktunk 10 napig. Valóban Korondról nem lehet úgy eljönni, hogy semmit nem veszel. És az áfonya-pálinka, hát az valami isteni volt, pedig nem iszom pálinkát, de természetesen ott ittam. Köszi a nosztalgiázást. Raziel