Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Erdély másodszor 2011-ben

Éjfél Siófokon, 2011. május 22. Egy harmincnégy fős társaság rendezkedik a hatalmas, kiválóan légkondicionált neoplánban, melyet F. Péter elegáns-nyakkendős fiatal sofőr vezet. Hajszálra 12 órakor indulunk az ötnapos körútra, hajnali kettőre Cegléden, négyre Kondoroson vagyunk, fél hatkor átlépjük Ártándnál a határt, magyar ellenőrzés nélkül. Hat évvel ezelőtt itt két órát várakoztunk és kilométeres volt a sor a kamionok várakozójában, fölemelt kezeikben üvegpoharat, faragott hokedlikat tartva jöttek a busz felé a románok. Most senki. Odaát Bors román határon megnézi a határőr a személyi igazolványokat, most senki nem felejtette otthon, mint ahogy Mari meséli, Barcsnál.  Szerencse, hogy csak egynapos kirándulás volt, így néhány óra után a visszajövő buszra visszaszállhattak a feledékeny utasok.

Nagyváradon semmi dolgunk, Bánffyhunyadon sem, Körösfőn viszont Péter, akit később már csak kormányzónak hív az idegenvezető, félóra pihenőt javasol. Elsősorban magának, hiszen túl hosszú távon nem szabad vezetni. Itt ered a Körös, de a pár kilométerre lévő forráshoz vándorlás nem fér bele az időbe. Jól esik a lábakat mozgatni, az úton is átmászkálunk, de kell figyelni, száguldoznak a kamionok, egyéb járművek, mintha országúton lennének - aminthogy ott is vannak. Amiatt, hogy mi itt leszálltunk s az út kétoldalán sorakozó üzletek között ingázunk, miért kellene lassítania bárkinek?

Itt veszem meg első vásárfiámat, egy helyes gyapjúbarikát. Lejem még nincs, a nő az üzlet kedvéért szívesen váltja ötven eurósomat, így a tizenhét lejből négy euró lesz. Az egyik öteuróst megragasztotta, különben ép, később Románia-szerte mégsem fogadják el még a bankok sem, csak egy siófoki pénzváltóhely ad érte forintot megjegyzés nélkül. Egy palack Borszék ásványvizet is veszek, aminek a buborékjai csak néhány nap állás után szelídülnek meg.

Kolozsváron a házsongárdi temető bejáratánál fél tizenegyre várnak, de mivel csúszunk, kormányzónk odatelefonál. erdely-kolozsvar-mester-zoltan-idegenvezeto.jpgA térnél aztán M. Zoltán idegenvezető fogad, hihetetlenül fekete és elképesztően tömött szemöldökkel, kis pocakkal, szemüveggel, rögtön el is kezdi darálni a mondókáját, beleszőve, hogy a fél óra késés miatt nem tudjuk megnézni a híres temetőt, de a nevét elmagyarázza, ahogyan én most, a netről kölcsönözve: 

A név régebbi, mint a temető, eredetileg a város falától délre eső domboldalt jelölték így, ahol gyümölcsösök, kertek és szőlők terültek el. A név első írásos említése 1373-ból: az Harsongardbely zeolek Myveltetesereis eo. k. legien gongiok Ne pwztullianak ely. ... A szakirodalom a nevet német eredetűnek tartja, de az nem tisztázott, hogy a Haselgarten (mogyoróskert) vagy Hasengarten (nyúlkert) erdélyi szász változatából származik. Az is felmerült, hogy az egyik nagyobb birtok gazdájáról, Hasinschart kolozsvári szász polgárról nevezték el. Herepei János szerint a név összetett szó, ami a hárs + bongárd (szász nyelvjárásban gyümölcsöskert) tagokból áll.

Zoltán később is visszatér félórás késésünkre, nehezen viseli a programváltozást. Zavarában nem jut eszébe Mátyás lovasszobra alatt a nagyorrú király negyedik emberének neve. Fadrusz János alkotását mostanra bevonták korrózióvédő viasszal, de ha nem mondja, észre sem veszem, hogy nyomai láthatóak a bronzszobron - mert én penetrának láttam. A Szent Mihály templom kapu fölötti ablaka nem szimmetrikus, de akárkinek hívom föl a furcsaságra a figyelmét, csak néz, hogy mit kéne néznie. Zoltán is kénytelen bevallani, hogy fogalma sincs az aszimetria okáról.

erdely-2005-matyas-kir-szulohaza.jpgElőre örülök Mátyás szülőházának az egyik mellékutcában, de kár örülnöm, most sincs idő bemenni. Bezzeg Szilágyi Erzsébetet beengedték 1443. február 23-án, mikor éjszaka megszállták a szülési fájások, így lett a ház nevezetes az utókornak.

Néhányan a rohanvást művelődés helyett inkább egy kávét innánk, méghozzá ülve, kényelmesen, ha méregdrága is. Zoltán láthatóan menne, még mindig abban reménykedik, hogy legalább a temető kapuján bekukucskáltathatja népét. De erre senkinek nincs hajlandósága, akkor sóhajt, belátja, hogy fizikai örömök is szükségeltetnek. Csodálatos jegeskávét iszunk Erzsikével meg Gabival, itt váltok húsz lejt, mert fogalmam sincs, mennyire lesz később szükség. Hát hidegvízre sem volt elég, a felét máris elköltöttük. Bár még csak két óra, az idegenvezető sürget, Parajdon várnak.

Száguldás alatt konstatáljuk, hogy bizony nagyok itt Erdélyországban a távolságok. Bár szép a táj, nézésével kellemesen telik az idő, mégis mindig elszomorít, hogy több órát száguldozunk egy negyedóra alatt megnézhető csodáért. De ilyen a társasutazás. A halálprecíz idegenvezető minden tudását most akarja átadni, gondolván, a turisták mindent magukba szívnak, mi van s az hol van. Az én tapasztalatom meg az, hogy általában megyünk, mint a birkák, föl sem tudjuk fogni a látnivalók felét sem. Most is, ha egyáltalán látszik valami az arcokon, legfeljebb az, hogy "ki az a Bólyai, akiről a Tudományegyetemet elnevezték".

Indulandusz, elhagyjuk a 300 ezer lakosú Kolozsvárt, melynek egyötöde honfitárs. Zoltán minden településnél bemondja, hány lakosa van, én is ideírom, hátha valakinek érdekes. Híres hasadékáról elhíresült Tordán 20 százaléknál is kevesebb magyar él, másik nevezetessége, hogy itt mondták ki a világon először a vallási szabadságot. Harmadik, hogy 1849 júliusában Petőfi Sándor itt találkozott utoljára kis családjával, a másnapi segesvári csata előtt, aztán itt hagyta feleségét és fiát, hogy soha többé ne lássa őket.

Az utak mellett sorra elmaradnak a falvak, községek, a városok. Aranyosgyéres, Mezőség. Aranyosgerendán született Jósika Miklós. Gerender. Kolozs vármegyéből Maros megyébe lépünk, itt folyik az Aranyos a Marosba, onnantól már csak Marosról beszélünk. Maroshidas a cukorgyáráról híres, Romulus és Remus szobra itt is, ahogy szinte minden romániai városban szimbólumként üzeni a mindenkori jelennek, hogy itt valaha a római birodalom terült el. Kutyfalván, Radnóton átszáguldunk, elsuhan a bronz anyafarkas is a két csecsszopó Róma-alapítóval. Marosugra, Haller-kastély, Búzásbesenyő, Marosvásárhely, Ungheni, és máris Székelyföldre értünk.

Lőrincfalva színmagyar-lakta, itt csörgedezik a Nyárád folyócska. Dózsa György község létezéséről a tábla az élő bizonyíték, aztán ott jön Lukafalva–Ilencfalva, majd Káposztásszentmiklós. Nyárádkarácsonon sok a cigány, ismét színmagyar Cserefalva, de Ákosfalván 90 % magyar él. Székelyvaján a szabad sóhasználat betiltva, hm, de vajon mikortól, hogyan és meddig? Egy iszonyú rohanás az egész, akire itt ráragad egy információ, tiszta haszon.

Hatvan percre Parajdtól Göcs falu jön, Zoltán ilyen rövid nevű faluban nem is szívesen lakna. Hiszen olyan szép hosszú magyar neveik vannak a falvaknak! És beszédesek is: Balavásár, Kelementelke, ahol a Simén-kúriában ebédelt utoljára Petőfi a segesvári csata előtt.

Itt álljunk meg egy kicsit! hogy volt erre ideje nagy költőnknek? ha Tordán volt együtt a csata előtti napon Júliával és a kis Zoltánnal. Ha másnap csatába indult, előtte Kelementelkén ebédelt, lóhalálában tehette, hogy itt is, ott is volt. Ahogy mi is, nem? a két község ma is egy útvonalba esik. Meglehet, hogy nem kell szorosan venni az információkat több mint másfél évszázaddal később, minden település szívesen dédelgeti ilyetén emlékeit, legfeljebb az időpont csúszik.

Gyulakúta tábláját látjuk, jobbra ott csillog az édes Kis-Küküllő, aztán Havadtő jön, Erdőszentgyörgy, Rédey-kastély. És itt vannak az angol kapcsolatok, közli az idegenvezető, Rédey Klaudia a mai II. Erzsébet angol királynő egyik őse volt, és a legújabb angol trónörökös is járt erre nemrégiben rokont látogatni. Híres a Bodor-kút, ennek a másolata van a Margitszigetünkön.

Bözödújfalu elárasztásáról lett szomorú-nevezetes: a nagy emlékű diktátor építtetett egy vízzáró gátat, mint a szocializmus egyik dicső építményét. Ceausescu azzal már nem foglalkozott, hogy a 29 méter magas vízoszlop elnyeli majd az ősi magyar falut, s mára csak egy emléktábla és egy félig lerombolt ház-makett van a helyén. De buszunk ezért nem áll meg, hiszen ha minden nevezetességet közelről meg akarnánk nézni!

Nővérem jegyzeteiből sorolom az országút partjain elterülő településeket: Hármasfalva, Csókfalva, Székely, Szenti István, Szent Imre-szobor, Matosfalva Gizella-szobor. Makfalva (100 % magyar), Dózsa-szobor, Wesselényi-szobor. Ismét színmagyarok laknak Kibéden, melynek olyan híres a vöröshagymája, hogy zengett erről már riportot a Duna TV is. Csak vigyázni kell, helyi "barna" árusoktól nem szabad venni, mert azok tordai hagymát árulnak, egészen más a minőség! figyelmeztet az idegenvezető. Jó ezt tudni, mert ha autóval jövünk legközelebb erre, csak vennénk egy mázsa vöröshagymát. Csak egy ember román itt, az is rendőr (az 1-et nem kell mindig 1 %-nak tekinteni, nem biztos, hogy kijön, teszi hozzá Zoltán viccesen).

Megérkezünk a Sóvidékre: Szováta, Parajd, Korond, Sóvárad. Három ezer méter mélyen van a só, amiből kibányászás után a környező falvak eleinte ingyen részesültek. A kitermelt sót ma ipari célokra, útszórásra, gyógyításra használják. Sóváradon több száz éves katolikus templom található, és sok a cigány.

erdely-szovata-medve-to.jpgSzováta világhírű gyógyüdülőhely, tavai közül a Medve-tó a legismertebb heliotermikus vizével. Élő akkumulátor: két patakból folyik bele az édesvíz, alatta a tengervíznél sósabb vízréteget átmelegíti, a hőt nem engedi elpárologni. Ady Endre itt kiabált ki Csinszkának, hogy derékig áll a sóban. A Holttenger sótartalma nem ekkora, mint ezé a tóé. Gyógyulni vágyók ezrei jönnek ide.

erdely-parajd-sohat-tabla.jpgHargita megyében vagyunk már, áthaladunk Korondon, az árus-sorra az út két oldalán most csak ránézünk, néhány nap múlva leszünk itt vásárlók. erdely-parajd-csatari-panzio-orgonabokorral.jpg

Parajd a főszállásunk, innen röpködünk majd erre-arra a négy nap alatt. A neoplán látszólag alig fér be a Csatári-panzió kis utcájába, de a kormányzó olyan ügyes, hogy benavigál a tenyérnyi udvarra is. A főépület egyik emeleti kétágyas szobájába nyerünk elhelyezést Marival, a többit is elfoglalják ketten-hárman, sokan a kertben elhelyezett faházakba költöznek. A kert végén őrült ricsajjal robog a Kis-Küküllő, a szomszéd telekre meg két helyes csikó van kicsapva. erdely-parajd-torpelovak.jpgNézzük, hol lehet ezek szálláshelye, de úgy tűnik, nincs istállójuk, csak úgy a szabad ég alatt ridegkednek. Jönnek is a kerítéshez, ha itthon vagyunk, etetjük őket. Placcuk minden zöldjét lelegelték már, jól jön nekik a szomszéd bokra, füve. 

Negyed öt. Ez az a pillanat, amikor nem értem az idegenvezetőt. Hétről hétre jár erre, tudhatná, melyik út hány órába telik. Percre kiszámíthatná, hogy ha hatkor van vacsora, előtte pedig semmi történés, nyugodt lélekkel és kényelmesen megnézhetjük a házsongárdi temetőt, sőt Mátyás szülőházát belülről is. Miért kell annyira loholni?

Persze nem sajnáljuk a temetőt annyira, itt meg vacsoráig jól jön a másfél óra szabadidő. Doppingol az idegenvezető laza megjegyzése, miszerint úton-útfélen találni sótömböket. (Mint annak idején a riporter megjegyzése a kisnánai bányaudvarról: mindenhol heverésznek az opálok, csak le kell értük hajolni.) Marival elindulunk felfedezni a környéket, a bányabejárat percekre van. erdely-parajd-sobanya-kapufelfa.jpgA boltban méregdrágán szappan nagyságú és formájú, színezett sótömböket árulnak, de mi találni szeretnénk, mert találni jó, ráadásul ingyen van. De ez sem egyszerű, minden út betonozott, a szegélyekre is  máshonnan hordtak vegyes köveket. Mari fölemel egy ronda sódarabot, de többé semmi találat. Be kellene gyalogolni az innen közelinek látszó hegyre, de ahhoz öt szabad óra kell legalább. Az út szélén nárciszcsokrokat árul egy fiú meg egy leány. Ezt az idegenvezető már útközben is emlegette: minden nárciszt leszednek és eladnak, a végén védetté kell nyilvánítani. Kérdezem a fiút, só van-e eladó, s meglepő a válasza: nincs. Én azt hittem, Parajdon minden sarkon sóárus álldogál.

Előrelátóan magunkkal vitt esernyőink is jól jönnek, lóg az eső lába, mikor elered, nem túl sok esik, de a cseppek akkorák, hogy az még. Mikor visszafelé igyekszünk, megint ott a fiú, lábánál egy nagy zacskó, de mikor megállunk, nem szól, úgy kell rákérdeznem: az ott só? Akkor bólint csak, hogy igen, maguknak hoztam, válasszanak! És nekem kell lehajolnom a zacskóért, adok is neki tanácsot, hogy ha el akar adni, kínálnia kell a portékát, kitenni a placcra. Mert mi van, ha nem figyelek, és odébb megyek? Kinyitom a zacskót, hát nem túl szép sópéldányok, némelyik szét is esik, de a gyerek kezébe szórom 1 euró 35 eurócentemet, ami hat évvel ezelőttről maradt, s szerencsére el is hoztam. Határtalanul boldog a srác ennyi pénz láttán, biztat, hogy vigyem el az egész zacskót, de csak néhány fehéret választunk.

Hat előtt egy perccel esünk be a vacsora színhelyére, egy szép magas száletliba, melyben hatszemélyes asztalok állnak padokkal. Már esznek az asztaltársak, de nincs baj, mondják, előbb lett kész a csorbaleves. A tányérom mögött stampedli gyümölcspálinka, a program kiírásban is szereplő üdvözlő ital. Mi mást tehetnék? fölhajtom, s hirtelen úgy érzem, mint akinek égő pallost nyomnak le a torkán, de alig telik el fél perc, már nyoma nincs az égésnek, csak a kellemes érzés marad.

Mari bemutatja a siófoki nyugdíjasokat, a két Marcsit, a Flamingó panzió házaspárját, aki Géza és a felesége. Géza a hasonló korú vidám öregurak közlékeny, viccelődő fazonja: hogy én milyen kevés levest veszek magamnak. Később is ez az élcelődő hangulat lesz a jellemző a társaséletre.

A csorbaleves nekem ízlik, a többiek savanyúnak találják, de ennek ilyen kellemesen savanykásnak is kell lennie. Utána valami barna ragu jön kagylótésztával és finomra aprított, kicsit savanyított káposzta. Ez isteni, kétszer annyit is megennénk belőle, akár a ragu nélkül is! a helyes várandós pincérnőnek szólok szerényen, lehet-e repetát kapni. Elfogyott, panaszolja, s élénken hadonászva mutatja is: rengeteget csináltunk, de így összeesett! kovászos uborkát azonban hozhat. Repetakérésem későbbi vacsoráknál is jellemző lesz, a többiek csak egymás közt példálóznak, de a pincérnőnek mindig csak én szólok, ők viszont azonnal nyúlnak a repiért. Sütemény, gyümölcs lesz-e, totózunk, és jön a meglepetés: bolti keksz egy kistányéron, mindenkinek kettő. Nem szeretem, aztán egyet mégis elveszek, mert jólesik a sósat, savanyút kompenzálni. 

Ásványvíz nagy örömünkre van az asztalon, leöblítjük a vacsorát, aztán fölfedezzük a falu másik felét. Csak az ófaluban látunk utcatáblát, máshol számozzák a házakat. Elhanyagolt, földes úttesteken botorkál ember, állat, autó az egyszerű, de kedves és jellegzetes parasztházak előtt, sok helyen járda nincs is, ahogy általában falvakban. A Kis-Küküllő néha erőteljesen, máshol lustábban csobog lefelé, ócska hídján állva macskanadrágos barna lányokat figyelünk: egyikük lerúgja a szandálját, belegázol a jéghideg vízbe és a nagy kövek között állva meregeti az iszapot egy vödörbe, ezt önti a talicskán várakozó nagyobb edénybe, amit a másik lány tart. Tanakodunk, mi lehet ennyire értékes a patakmederben, de tartva attól, hátha kérdésünket nem tudjuk úgy föltenni, hogy udvarias érdeklődésnek higgye ez a két igenbarna leányzó, továbbmegyünk.

Mindenki köszön itt is egymásnak, ahogy Magyarország községeiben, falvaiban, mi is szívélyeskedünk. Egy sarokház előtt néhány emberrel szóba elegyedünk, nézem a helyes faragott utcanévtáblát: Görgényalja út, Baromtér út. erdely-parajd-2011-gorgenyalja-baromter.jpgAnnyira nyilvánvaló, hogy ez utóbbin kell hazatérnie a tehéncsordának, hogy meg sem lepődöm, amikor a sarokról kilépve ott látom őket. Olyan elegánsan ballagnak, mint elefánt a porcelánboltban, óriási tömött tőgyeiktől nehézkesen a tehenek, némelyik hasas is, tán holnapra meglesz a borjú, tájékoztat az asszony. Aztán arról folyik a szó, általunk meghatottan, tőlük természetesen, hogy az állatok mindig megtalálják a saját kapujukat, emiatt a székelykapuk javítását csak részletekben lehet megcsinálni, ha egyszerre átalakítanák, a marha máshová csámborogna.

Kérdezzük a háziakat, mit csinálnak a rengeteg tejjel, egy tehén húsz litert is lead este. Várnám a választ, hogy viszik a tejgyűjtőbe, de itt nincs ilyesmi, a nagy családban elfogy, csinálnak belőle vajat, tejfölt, túrót. Egy hídon megyünk ki a főútra, ahol ismét vigyázni kell, még a kanyarokban is száguldanak a járművek, és zebra csak a nagyobb kereszteződésekben van. Több templom épült itt egymástól nem is messze, a pravoszlávtól a katolikusig, protestáns, luteránus is, és impozáns az óvodaépület is. Kerülgetjük a tócsákat, sok mostanában itt is az eső.

Kilenc óra, lemegy a nap. Óránkat néhány napra nem állítjuk előre, az ébresztő beállításánál van is kicsi dilemmám, de aztán sikerül. Megfürdünk a szép, hibátlan fürdőszobában, a hatalmas, vastag frottírtörülköző is gyönyörű, de a szaga savanyú, mosás után nyögve száradhatott a párás időben, bizonyára nyirkosan tették a szekrénybe. Tévét félszemmel nézve rejtvényt fejtünk, míg ki nem esik kezünkből a toll. Alvás van, méghozzáfelébredés nélküli, isteni felfrissülés reggel fél hétig. Ilyen rég nem volt!

Fél nyolckor reggeli, s bár ilyenkor sosem reggelizem, most megy, a közösség ereje is belejátszik a dologba, no meg az, hogy ki tudja, mikor lesz evésre lehetőség. A gyümölcstea túlcukrozott, de csak ezt kapjuk később is, és ez az ellátás hiányossága, hiszen kávét, tejet is kellene adni, gyümölcsteát sem szokás előre cukrozva kancsóban tálalni, és napról napra sok asztalon ugyanúgy ott marad. Másból is látszik, hogy a vendéglátónak nem a vendéglátás a szakmája. Persze ha a vezető már első alkalom után megbeszélné a vezetővel...) Nagy ovális tálon felvágottak, sajt, uborka, paradicsom, paprikaszeletkék. A kicsi üvegtálban illatozó szederdzsemnek örülök, ilyet eszem kenyéren, aztán sajtszeletekkel szendvicset is csinálok, viszem magammal ebédre. Üvegtányérban hagymás-majonézes padlizsánkrém - hát, dzsem után már nem kell. A lekváron fintorognak, otthon se esznek ilyesmit, de mikor látják, hogy nálam nagyon fogy, azonnal utánanyúlnak.

Az idegenvezető szovátai lakhelyéről jön a 8 órás busszal, fél kilenckor hajszálpontosan indul is a busz. Ez jellemző lesz az öt napra, az utasok sem késnek, mindig mindenki ott van jóval indulás előtt. Ez a vidékiekre otthon is jellemző, a távolsági járatok nem hajszálpontosan járnak, ha előbb ér be pár perccel, tovább is megy, nem várja ki az idejét. Ezt a falusiak megszokják, később is így tesznek. Más oka is van ennek, a siófoki társaság sokat buszozik termékismertetős előadásokra, megszokták a hajnali pontosságot. 

Alsó- és Felsősófalva - az idegenvezető viccet mesél erről, de én sose jegyzek meg viccet. A busa szemöldökű, ha épp nincs miről beszélnie, szórakoztatja az utasokat. De szóljanak, ha túl hangos a mikrofon, nem akarok a fülükbe dübörögni! Saját bevallása szerint 253 székely viccet tud, egyik nap neki is szögezem a kérdést, hogy tényleg megszámolta-e. Nevet: ezzel a megjegyzéssel mindig sikere van, ahogy a csak egy rendőr, az is román szólással.

Korond után Kalondán megyünk át. Borvíz itt is van, ahogy sok helyen errefelé. Egy dombon áll a Likaskő, egy nagy szikla természetes lyukkal a közepén, csillagászati szögnek is mondják. A Kalonda-tetőn szénégető boksákból árad felfelé a füst, természetesen a szénégetőket jelezve. Jobbra Székelypálfalva, Kőrisfalva, ami szalmakalap múzeumáról híres. Az idegenvezető széles karlendítésekkel mutatja, mekkora a legnagyobb szalmakalap. Kecsed, Kecsedkisfalu is színmagyar-lakta. Gordon-hegy, Trianon emlékmű, Nyikó völgye. Székelyszentléleken Makovecz emlékmű az árvíz áldozatainak.

A 400 éves Székelyudvarhely 40 ezer lakosú, nyolc iskolával. Csanády György a székely himnusz szerzője. A legrégibb műemlék 1818-as, ami Orbán Balázs házánál állt. A legnagyobb székely 1868-ra írta meg hat kötetben Székelyföld történetét.

Máréfalváról eredeztetik a híres erdélyi kürtőskalácsot. A tatárok ki akarták éheztetni a falu barlangba menekült lakóit, azok meg szalmából fontak kályhakürtő alakú kalácsot, karóra tűzték és kidugták: nézzétek, milyen jól élünk, míg ti éheztek! A tatárok elhitték, odébb álltak. Máréfalva galambdúcos, színesre festett székelykapuiról is nevezetes, tizenegy műemlékké nyilvánítva.

erdely-homorod-borvizkut.jpgHomoródon fél órát állunk, a borvíz-kútból vizet vételezünk. Sajnos, nem gondoskodtam palackról, iszom két nagy pohárral a valóban ízes, finom vízből. Mari két kis palackot teletölt. Itt is bazársor, az egyiknél két fából faragott, egymáshoz erősített malackát nézegetek. Úgy működne, hogy ha meghúzom és leteszem őket, a belsejükbe helyezett rugós zsinór egymás felé húzza őket. De alig működik, az árus mondja is sajnálkozva, hogy így nem eladó. Ó de kár, mondom, nekem pont ez tetszett volna! Vigye el ajándékba, mondja, én meg szabódom, hogy fogadhatnám el ingyen, hadd fizessek érte pár eurót, de legyint, tartja magát előbbi szavához - nem, már nincs értéke, vigyem! annyira meghatódom a gesztustól, hogy veszek tőle mézeskalácsot. Egy másik üzletben helyes katicabogár-persely üt szíven, elhozom.  

Előttünk Csíkszereda, mögöttünk a csicsói Hargita. Ókori római hadiút, Ilona-völgy. Homoródfürdő, Kápolnásfalu, Szentegyháza, Varjasvölgy, Orbán Balázs-barlang, Tolvajostető. 1567, János Zsigmond. Csíksomlyói búcsú, 1442. Hármaskereszt. Kis-Szibériának is hívják ezt a környéket, itt mérték Európában a leghidegebbet, 38.5 fokot. "Lina-kanyart" veszünk, ami 360 fokos kanyar, és ilyen sok van, lélegzetelállító, s jobb, ha nem gondolja át az ember, aki szédül vagy fél, jobb, ha becsukja a szemét vagy nem néz lefelé.

Csíki-medence, Olt völgye, itt fut a nevezetes székely körvasút. Utána kellene nézni, mitől kapta az elnevezést, mert logikusan azt gondolná az ember, hogy valódi körpályán megy a vonat. Mikó-vár, Nagy Imre festő Csíkszentimre,  Csíkszentkirály. Borvizek: Perla Hargita, Hargita Gyöngye, ez néhol Magyarországon is kapható, ahogy a Borszék is. Később itthon megörültem, mikor egy boltban megláttam, de buborékmenteset kértem. Ahogy belekóstolok itthon, hát mint a tiszta víz, márpedig amit Körösfőn vettem, annak a víznek "íze" volt! Igaz, az széndioxidos volt, de azért az alapízt mégis kellene érezni, ahogy a Theodora ásványvíz csendes változata is tévedhetetlenül felismerhető.

Az idegenvezető szól, hogy itt a krumpli pityóka, a répa meg murok, s ha valaki krumplit vagy répát kér a piacon, nem tudják, hogy mit kért. Aztán a székelykapu mibenlétéről, jelentőségéről kérdez valaki. A válasz: diadalív, a Ménaság bejárata. A Csík-Ménaságnak Orbán Balázs azt a jelentést tulajdonítja, hogy "málnásság". Itt a hegyekben valóban sok málnás volt, talán ma is van, a medvék oda járnak csemegézni... Nyírő József, Tamási Áron, Ignácz Rózsa is említi könyveiben a Ménaságot.

Al-Csíki medence. Csíkszentmárton magyar lakosokkal, jobbra a Déli-Hargita gyönyörű 1575 méteres csúcsai. Általában egész Erdélyben csodálatosan szépek a tájképek, élénkzöld bársonytakarós domboldalak kísérik utunkat, akármerre járunk. Csíkkozmás, fallal kerített templom. Balra a Nyergestető. Segesvári csata. Tusnádfürdőig tart a Déli-Hargita. Új-Tusnád, Tusnádfürdőnél szintén borvíz van, de hol nincs? Balra már a Csomád-hegység.

Elhagyjuk Hargita megyét, belépünk Kovászna megyébe. A medvék izgalmas témája a buszon többször is előkerül. A Hargitán ezernél is több medve él, bár a hírhedt pártvezér is, (ahogy kedves Nicolának nevezi az idegenvezető), tömérdek medvét kilőtt, egészen pontosan a vadászai. Hogy mit csinált annyi medvebőrrel, ki tudja, a húst meg kivel-mivel etette föl? A medvék szeretnek lejárogatni, nyilván nem találnak elegendő élelmet a hegyekben, főleg télen kukáznak a parkolókban. Az idegenvezető saját történetet mesél, Szovátán jártunkban meg is mutatja. Egy csoporttal a parkolóban álltak, ő valamit be akart dobni a hatalmas kukába. Hát, alighogy felemeli a tetejét, vissza is csapja, egy medve kotorászik benne. De nem kell a medvétől félni, mert ő is fél az embertől, persze jobb, ha párban kószál az ember, és beszélgetnek. A magányos ember nesztelensége okán meglepheti az állatot, olyankor esetleg támad, no meg ha a kölykeit védi, de csak élőhelye közelében, benn a sűrűben, máskor soha.

Kovászna megyében van Háromszék, Sepsibukszád, Bálványosfürdő, utóbbi váráról, benne Imoláról Jókai írt regényt. A híres Torjai-büdösbarlangba megyünk most is, körülbelül negyven perc gyaloglás, de azt nem mondta előre, hogy erősen fölfelé! Erről nem volt szó, mondják egyre többen izzadóan, főleg a testesebbek, van, aki el sem indult, látva a hegyoldalt. Bukdácsolunk felfelé, de nagyon lassan, a társaság java része hatvan és hetven körüli, jó része kövér, szívbeteg, vagy mindkettő egyszerre. Az elindulók közül többen már az út elején feladják, vagy vánszorognak, velem együtt. Marcsi is kérdezi a férjét: bevetted a Nitromintet? a vehemens, mindig tüsténkedő férfi most zihálva bólint, én meg konstatálom, hogy itt egy sorstárs.

erdely-torjai-budosb-2011-a-balvanyosnal.jpgA táj szép, egy hotel épül itt, a tábla előtt fényképeztetem magam, ez az egy kép rólam, az is homályosra sikerül, ráadásul a szép szál legény se ment odébb róla. Nincs itt se büfé, se toalett, persze a büdösgödör felé kapaszkodva vannak félreeső helyek, és ahogy egyszer egy túrázó társam mondta: vécé az egész világ… Már a hegy aljában is felhőkben erős kénhidrogén szag terjeng, ez később alábbhagy, a barlangnál lesz ismét erős. Néha lehajolok ásványvizsgálatra, de csak színes mészkövek, nem érdemes megtartani.

erdely-torjai-budos1.jpgA büdösgödörbe egyszerre tizenkét ember fér, kétoldalt padokra lehet ülni, de mindenki áll a legnagyobb biztonság kedvéért. Az idegenvezető ugyanis előre kitanított: óvatosan mozogni, térdig ér a színtelen-szagtalan széndioxid, amit jó nem felkavarni, belélegezve néhány perc után halált okoz. Milyen egyszerű halál, fut át agyamon, talán ezért is idegenkedve lépek be, de nemhiába ez a neve, ez a büdös nagyon büdös. Nem is várom meg, kezd-e bizseregni-melegedni a lábam. Mofettának nevezik ezt a széndioxid kiáramlást. Mátraderecskén is van, három éve ki akartam próbálni, kutyagoltam miatta két órát Recskről mínusz húsz fokban, de éppen téli szünetük volt. A széndioxid kezelés épp az én bajaimra lenne jó, bár egy kezelés mit sem ér. erdely-torjai-halott-zold-gyik.jpg

Valaki felsikolt, majdnem rálépett erre a gyönyörű zöld gyíkra. Csak azért nem futott el villámként, mert nemrég valamitől kihunyt élete lángja. Gyönyörű így holtában is.

A lefelé út a térdeket veszi igénybe, e szempontból tehát nem könnyebb. Tovább buszozunk a Szent Anna-tóhoz, amit mindenki alig vár. A vulkáni eredetű tavat csak az esők táplálják, ami szerencsére szinte mindennapos a hegyek miatt, nincs belefolyó patak. Mire odaérünk, máris borul a Torjai-barlangnál még verőfényes ég, a sötétszürke felhők félhomályt teremtenek. Egy sorompónál belépti díjat fizet az idegenvezető, majd közli, hogy fél óránk van. Mit lehet fél óra alatt megnézni? morgok magamban, és mások is. Mindig ez a nagy rohanás! erdely-szent-anna-to-steggel.jpgA tó s környéke természetvédelmi terület, itt van a csodálatos mohos tőzegláp is, de azon csak vezetővel szabad átmenni, és szigorúan csak a pallón, ha valaki letérne, az ingoványban lelné halálát. Ha itt lenne a vezető, átvezetne minket, de csak 4 órakor lesz alkalmas neki, derül ki előzetes telefonhívás után - mi addigra továbbállunk.

Kár is volna egyeztetni, a tónál elered az eső, persze a hatalmas cseppek ellenére elindulunk a pár percre lévő Szent Anna-kápolna felé, élünkön az idegenvezetővel, aki egyébként is mindig az élen lohol, hetven éve dicséretére. A cseppek szaporodnak, borsószem nagyságú jéggé változnak, zuhog ránk a vegyes csapadék, közben dörög és hatalmasakat villámlik. Az idegenvezető megáll, mi is, bár többször elhangzik, hogy nem szabad a fák alatt tartózkodni ott, ahol a közelben nincs villámhárító. De a mozgó buszba is belevághat a villám, a tóba szintúgy.

Egyik Marcsi nem hozott esernyőt, se viharkabátot, odaszalad hozzám, hogy ketten szorongjunk ócska kínai alkalmatosságom alatt. Pár perc múlva az útról vastag patakokban gurgulázik már a jégborsó-folyam, cipőnkön átfolyik a lejtőn lezúduló tűlevelekkel, elszáradt lombokkal teli szennyes áradat, bokáig ér már, de azért nem hideg, a levegő sem ért rá áthűlni. Sofőrünk egy szál fehér ingében, nyakkendőben, esernyő nélkül az őrbódéban szorongott eddig, most rászánja magát, s a húsz lépésnyire álló buszhoz rohan. Húsz lépést se szaladt, de mintha fürdőkádból mászott volna ki.

A buszon nagy a derültség, mert mindenki bőrig, sőt csontig ázott, az óvatosabbak jártak jobban, akik már az első cseppekre visszaültek a buszba. Mari a ki tudja hányadik Marcsitól kap száraz pulóvert, az ülésen veszi le csurgó felsőrészét, a nadrág marad, dagonyázni kénytelen benne. Hogy lett ennyire vizes az esernyő alatt? fotózott közben, karöltő társa pedig nem jól fogta kettejük fölé az ernyőt. Engem és Marcsit az enyém elég jól védett, csak gyapjúkardigánom hátulja lett vizes kicsit, kiterítem száradni. Lennadrágom jobb combtól lefelé csuromvizes, egy óra Csíksomlyó, addig meg is szárad. Gabi, a sovány nagy gyerek pokrócban ül a buszban, sem esernyőről, sem esőkabátról nem gondoskodott Erzsike, az anyja, pedig egyébként folyton pátyolgatja túlérett fiát.

A Mária-kegytemplomig még elmeséli az idegenvezető, hogy Csíkszereda Szász Endre szülőhelye is, de még sörgyáráról is híres a szerdai piacnapról elnevezett város, kóstoljuk majd meg a Ciuc nevű sört mi is. A kegytemplomnál nincs másik autóbusz turistákkal, benne tehát éppen nincs sor, ami óriási szerencse nekünk. Sorra fölmászunk az oltár lépcsőjén, egy sámlira állva megfogjuk Mária lábujját és kívánunk valamit. Én a templom kapujában kezdek őrülten gondolkozni, mit kívánjak és hogyan, mert hat éve sem teljesült, amit kívántam, hogy múljon el a szemfájás és könnyezés, de tartott egészen októberig. Kijőve a templomból meglepően olcsón veszek egy kis tégely fagylaltot, aztán megkeressük a kegytárgy-boltot. Nagyhasú druszám Gabi fiával itt vásárol faragott Jézus-szobros keresztet, aztán alkudozni próbál. Az árusnő meglepetten csóválja a fejét, nekem meg kiszalad a számon, hogy nem a piacon vagyunk. Egy pici keresztet veszek én is, mert hiába szeretnék nagyobbat, nincs több lejem, eurót meg nem fogadnak el.

Este Parajdon ennyi ázás után jól esne a pálinka, de azt gondolom, már nekem kell gondoskodnom szíverősítőről. Gondos kormányzónk induláskor szólt, hogy nála lehet kapni, s ásványvizet, kávét is spájzolt, jó kis mellékes, 300 forintért vesztegeti a kis műanyag pohár kerítésszaggató szilvát. Kávét 150-ért ad, félliteres ásványvizet 200-ért - büféárak, gondolom, később nem is tartok rá igényt. A pálinka borzasztó erős, odébb is megyek egy nyalintás után, miközben már látom, hogy ott a stampedli ma is az asztalon. Ha tudom, hogy ma is kapunk, dehogy veszek.

A szobába viszem, de Mari sem kéri, majd reggel megisszuk, mondja. Reggel? Én reggel sosem, bár sokan mondják, hogy egészséges. Mari fölhajtja reggel a felét, a maradékkal kiöblítem a számat. Derék Péterünk is így propagálta: szilvapálinka, akár gyomorba, akár fogmosásra.

Megint csorbaleves van, a tegnapi, amiből mára kifogyott a hús. Asztaltársaim berzenkednek is, nekem ízlik az ecettel halványan savanyított lé, krumpli- és répakockákkal, folyadékpótlásra nagyon is megfelel. Utána igazi erdélyi töltött káposzta érkezik hatalmas tálakon. Mikor elfogy s arra jő a kislány, megint csak én kérek repetát, úgy tűnik, a "valaki szólhatna" egyszer s mindenkorra én vagyok. Még egyszer ugyanannyit hoz a kislány, mint előszörre, de a tejföl elfogyott. Kenyér rengeteg van, de csak fél szeletet eszem, a káposzta nem zsíros, de ha az is lenne, a törköly helyrerakná. Megint bolti keksz zárja az étkezést, ezúttal csokis. Ha idősebb generáció vinné a konyhát, már kevertek volna egy pofonegyszerű bögrést, de a fiatalabbaknak egyszerűbb megvenni a boltit.

Késő lett és nagyon esik, nem lehet sétálni. A szobában eluralkodik az áporodottság, amit elsőként a törölközőben éreztem, most az ágyneműből is árad. Hiába nyitjuk az ablakot, jobb illat nem lesz. De nekünk szerencsénk van, mert Erzsike meg Gabika nem is aludtak, elöntötte őket a fürdőszobából a víz. Erzsike másnap reggel méltatlankodva reklamál is a tulajnak és meséli egészen Siófokig többször is mindenkinek a micsoda disznóságot.

Szerdán is hajszálra fél 9-kor indul a busz, s míg utazunk, mozgékony és lelkes Zoltánunkból folyik a szóáradat. Nomen est omen, vagyis nemcsak a neve Mester, valóban mestere a szakmájának, és azt át is akarja adni teljességgel.

Ez a Görgényi-havasok, itt a Bucsin 1287 méter magas, a Kis-Küküllő innen ered. Rapsóné balladáját élvezet hallgatni: a középkorú éltes várúrnő az ördöggel szövetkezett jobb útért, cserébe két aranyhegyet és egy ezüstvölgyet ígérve a patásnak. Órák alatt készen volt az út, hipp-hopp elmehetett a szépasszony a szomszéd megyébe az estélyre, nem hetekig szekéren zötykölődve. Mikor az ördög kérte a bérét, Rapsonné két aranytallért helyezett a melleire, közéjük egy ezüstöt, azt mutatta oda. A sátán felbőszült, mindent lerombolt, kő kövön nem maradt semmi.

Itt tenyészik a vadpisztráng. Gyergyó-medence, Maros völgye, Borzont üdülőfalu, Gyergyóalfalu. Gyergyószentmiklós Siófok testvérvárosa, 78 százalékban lakják magyarok, 22 százalékban örmények. Utóbbiak idetelepedésük után kereskedni kezdtek, de olyan sikeresen, hogy hatóságilag eltiltották őket a magyar kereskedőkkel egyidőbeni üzletnyitástól, de legalább alhattak naponta két órával többet, utána meg sikeres üzleteket csináltak. Charles Aznavour, a híres francia sanzonénekes is örmény, persze ez nem függ össze a helyi kereskedelemmel. Itt van Hiribiné vára, Bot vára. Kétszáz székesfehérvári katona haláláról síremléket emeltek, de hogy kerültek azok ide? utána kell nézni.

erdely-bekas-szoros-szikla.jpgGyergyószentmiklós felé a Békás-szoros előtt mindenki leszáll és végiggyalogol a rohanó Békás-patak mellett, a sziklaóriások alatt, míg az üres busz az út végén várja, hogy majd a Gyilkos-tóhoz vigyen. A képen az Oltárkő látható. Az idegenvezető a hibás, leszakadt párkányoknál rojtos pálcáját fölemelve, ordítva figyelmeztet: Vigyázni, rossz az út, bele ne szakadjon valaki a patakba! Azért ordít, mert a patak robajától egymás szavát alig hallani. Elhaladunk a vízesés tüneménye előtt és fotózzuk, a képet mégsem találom aztán a gépben, vagy nem sikerültnek ítélve kitöröltem? Sűrűn lehajolok, néhány csillogó, fehér követ föl is szedek, itthon próbálom azonosítani őket. erdely-bekas-szoros-patak3.jpg

A Gyilkos-tó a vízbefordulva megkövesült fenyőfáiról világhírű. 1837-38-ban egy földrengés a fél hegyet beleszakította a vízbe, de ezt a katasztrófát bosszúból idézték elő a hegyek, a mese szerint. Fazekas Eszter, a gyönyörű kökényfekete hajú, szürkészöld szemű lány egy vásárban szeretett bele a fiúba, de azt elvitték katonának. Eszter várt rá, de közben egy zsivány beleszeretett és elrabolta, kényszeríteni akarta, legyen a felesége. Eszter kiállt a a Kis-Cohárd szikla szélére és a hegyeket hívta segítségül, azok meg égiháborút és földrengést idéztek elő. A tóból a mai napig kihegyezett bárdokként állnak ki a beleszakadt és belekövesült fenyőfák. Nemcsak emiatt alkalmatlan fürdésre a tó, vörös a vize, csónakázni azonban érdemes, szlalomozva a félelmetesen meredező csonkakúpok között. Más mesék szerint időnként a lánnyal együtt beleveszett emberek vére csordul ki újra és újra, tudományos magyarázat pedig, hogy az időnként belemosódó vasas szennyeződésektől véres a vize.

erdely-gyilkos-to-felhoszakadas.jpgIsmétli magát az én történelmem is. Hat évvel ezelőtt is napsütésben mentünk végig a Békás-szoroson, s mire ide a Gyilkos-tóhoz értünk, begyülekeztek a felhők, le se lehetett szállni. Most is feketéllik, leszakadt az ég az Oltárkő felett. Egy órát szándékoztunk itt tölteni, de hiába várunk a buszban, félóra múlva még ugyanúgy esik. Az idegenvezető elkeseredik, mert előzetesen bezengte, hogy a mititét feltétlenül érdemes megkóstolni. Egyre erősödik az égszakadás, jég is koppadozik, szó sem lehet sétáról, miccs-evésről. Merthogy a mititét többes számban miccsnek nevezik, s nem luxusvendéglőkben, inkább ilyen strandbüfékben divatos. Sült kolbász, mustár, jó kis sörrel.

erdely-2005-lazar-kastely.jpgNincs mit tenni az égi akarat ellen, tovább buszozunk Gyergyószárhegyre, a Lázár-kastélyba. Hat éve is esett itt az eső. A Tekerőpatakra a Pongrácztetőről látunk ki. A kastély kapualjába esernyő alatt rohanunk, onnan az udvaron túli épületbe. Gyönyörű a kastély még a szomorú esőben is, de sötétben kell megnézni a kiállítást meg a lovagtermet. Nincs áram, a büfében még egy kávét sem tudnak csinálni. Nagyobb baj, hogy a mosdó vízszolgáltatása is áram működtetésű, egy lehúzás után tehát nincs víz, és harmincan vagyunk!

Mire a falépcsőkön fölkapaszkodunk megtekinteni a gyönyörű népi bútorokat, már le kell rohanni. A kapualjban a népművelő asszony panaszkodik, nem kapnak pénzt restaurálásra. Az alkotótáborban dolgozó művészek távozásukkor egy-egy művet hagynak maguk után, ott díszlenek a kertben, minden látogató örömére.

Az idegenvezető harmadszor is szóba hozza a mititét, hogy már gyanús. Hát ő szeretne nagyon ilyet enni, megosztva ebbéli örömét persze velünk, s a sok említésre mi, utasok is már ebédelnénk végre asztalnál, nem mindig zsebből. Mikor felteszi szavazásra a kérdést, legalább húszan jelentkezünk. Klári tiltakozik, de tőle megszoktuk a nyafogást, már előbb is szólt, hogy őt Madéfalva sem érdekelte, inkább menjünk haza. Nem tudni, miért jött el egyáltalán. Fogalma nincs, mi volt Madéfalván, pár szóban elmondom, hátha megmozdul benne az érdeklődés, de ellenáll. Semmi nem jó a csajnak!

Lekanyarodva az útról, becsődülünk a Bogrács vendéglőbe, ami kong az ürességtől, ezért a háziak örömmel sürgölődni kezdenek. Sört is rendelünk, de aztán Mariénak a felét is én iszom meg utóbb. Erzsike palacsintát kér Gabikának, amit később én is megkívánok. Isteni, rengeteg házi baracklekvárral van kibélelve. A miccs, amiért idejöttünk, a szerb cevapcicére emlékeztet, de mustár nélkül bélszínroló-szerű, jellegtelen, mutatóujjnyi, ízetlen darált húsrudacska. 

Madéfalván volt a nagy népirtás, a Sicilicidium. erdely-siculicidium-turullal.jpgNyírő József írt róla regényt, a könyv többedmagával ott sorakozott gyermekkorom családi könyvespolcán, de sosem került rá sor, hát most ezt is elolvastam. 1763-ban Mária Terézia székely határőrséget szervezett, ami a székelyeknek nem tetszett, ellenálltak. "Másnap reggel a katonaság rácsapott Madéfalvára. A durva zsoldosok házról-házra jártak és kihajtották otthonukból az asszonyokat, leányokat. Zöld Boriskát szinte a hajánál fogva húzták ki a betegágyból. Édesanyja alig tudott sebtében néhány szál ruhát reá dobni, őt magát is melléje lökték." 

Ha a Sicilicidium betűinek római szám megfelelőit összeolvassuk, kijön az 1763-as évszám.

Az emlékmű kapujában ősöreg nénike havasi gyopáros lapot árul, ilyet hat éve is vettem, de Farkaslakán. Szép ajándék egy ilyen gyopár, színes alapokra helyezik, becelofánozzák. Sokan vásárolnak, én a végére maradok, válogatok öt lapot. Mari ad forintot kölcsön, bár talán a tízezresemet is föl tudná már váltani az anyó, akkora köteg ezres-kétezrest fog szorosan a kezében. Nagy már szegény feje az össze-vissza nyúlkáló-kotorászó vásárlóktól. Erzsike szól, adjon már vissza, de közben a nénike Mari 2000-esét veszi el, egy harmadik vevőt is "befejez".  Belezavarodik, ezért míg nem ad vissza Marinak, tartom a kezemben a lapokat, várok. Mari végül szól, hogy adja már vissza az ezer forintot, indul a buszunk, erre a nénike azt mondja, mit lehet azt már tudni, ki mit tett el, hogy ő kinek adott vissza, őt mindig becsapják. Magyarázunk, ő dühös-kétségbeesve Marinak a kétezrest visszadobja, aztán odavágja a dobozba a köteg pénzét is. Nem ad több gyopárt, azt is tegyem vissza, amit kiválogattam. Ha lenne idő, megvárnánk, míg lecsillapodik, hiszen azzal, hogy visszaadta Mari pénzét, elismerte, senki nem csapta be. Visszaeresztem a lapokat a dobozba és miközben a nénike vörös fejjel szidja a világot, eljövünk. Visszaszólok még, hogy nénike, inkább a gyerekei jöjjenek árulni, magának ez már nem való. Aztán legyintek, nem izgatom magam.

Bemegyünk a boltba, itt veszek áfonyalikőrt meg rahátot, ami gyermekkorom egyik kedvence volt, azóta sem ettem. Kijőve Mari kérdezi, visszamegyek-e a nénihez. Miért? Ideszólt, hogy utánaszámolt és igazunk van, elnézést kér. Nincs kedvem lelkizni, Farkaslakán lesz ugyanilyen, beszállok a buszba. Sajnos, a rahát nem olyan, mint gyerekkoromban volt, illetve talán csak én lettem idősebb.

A Görgényi-havasok itt találkozik a Hargitával. Gyergyótekerőpatak magyar falu, Voslobeni (Vasláb) tiszta román. Az idegenvezető tekervényeskedik: miként eshetett meg, hogy idetettek egy színromán falut, mikor a környéken minden falu magyar. Mi Marival okoskodunk később, hogy bizonyára volt egy magyarlakta falu, de kipusztultak vagy elmenekültek a lakói, akkor románok kezdtek odaköltözni. Nem találtam erről szóló információt máshol.

Marosfő. Itt ered a Maros meg az Olt, szép tündérmese erről is van. Tarkő tündérasszony szomorkodott folyton marakodó Maros és Olt nevű lányai miatt, s mert apjukat a király számkivetette a Fekete-tengerhez. A lányok meg akarják keresni az apát, Tarkő patakká változtatja őket, de inti, hogy mindig maradjanak együtt. A szeles  lányok nem tartják be, szétválnak, s mikor a Duna befogadja őket egymás után, mennek vele a tengerig, ott meglátják apjukat, aki soha nem mehet már vissza a feleségéhez és hozzájuk.

Nagyhagymás fele-fele arányban magyar és román falu. Csíkszentdomokos, Márton Áron püspök, 1896. Báthory András. Csíkkarcfalvi erődtemplom, Csíkdánfalva, Csíkmadaras, Csíkcsicsó. Balra a Gyimesek, csángók világa.

Ahogy tegnap, ma is későn megyünk haza, az idegenvezető telefonál a panzióba, hogy ráérnek a vacsorával. Háromnegyed 8-kor tálalják a szokásos híg csorbalevest, amibe a változatosság kedvéért most tengernyi tésztát főztek. Vajon mi lesz utána? hatalmas rántott szeleteket hoznak, hagymás pityókával. Kiszalad a számon, de rég ettem rántott húst. Géza vihorászva kontráz, hogy náluk minden vasárnap ez az ebéd. Viccelődnek a szokásokon, egy ismerősüket említik, aki mindig csak pörköltet eszik. Sikerül a hatalmas szeletet a sok finom káposztasalátával megenni, jó is, meg nincs más. Kérek a kislánytól még káposztát, mert hat személyre csak két kistányérra valót hozott, de mondja, hogy sajnos, nincs, mi persze befaltuk előételnek. Nem győzünk megreszelni annyi káposztát, panaszkodik újfent. Hoz savanyú uborkát, és ez is finom itt. Hat éve is nagyon ízlett nekem ez a káposzta, de még sosem sikerült ilyen jól itthon elkészíteni, pedig nem lehet nehéz. De akkor nagy adagokat kaptunk, talán idősebbek reszelték? Mert azt már látjuk, hogy fiatal személyzet nem szeret nehéz munkát végezni, bár az is igaz, kevesen vannak, legalább kétszer ennyi személyzet kellene. Újdonsült és fiatal lehet a penziós, nem áll a vendéglátás magas fokán. 

Még marad egy szelet rántott hús a tálunkon, Mari nem kér, senki nem kéri, én még ennék egy falatot. Marcsi is enne, de rám akarja bízni az elosztást, fel is tűnik, hiszen máskor is mindig elém tolják. Ennyire udvariasak vagy nem akarják a felelősséget vállalni, hogy mennyit vesznek? Tolom eléje, vágja el ő. Nem, ő az istennek sem, a végén szelek a húsból egy kis darabot, s már inkább kíváncsiságból kóstolom meg. Milyen szerencse, hogy nem ezt vettem ki elsőre! büdös is meg rossz is, szalvétába ügyeskedem, mikor nem néznek oda. Ő hogy tudta megenni?

Ha már a falánkságnál tartok: általában minden elfogy az asztalról, főleg reggel, a Marcsik semmit nem hagyunk itt! felkiáltása kíséretében. Persze a hagymás krumplival nem tudnánk mit kezdeni.

Jó két órát sétálunk ezután, most aztán van mit lejárni, tíz óra, mire haza kerülünk. Útközben pogácsát veszek másnapi ebédre, mert amit ma reggel csomagoltam, már délelőtt elfogyott, és estig kell valami. Egy helyen aztán olasz fagylaltot nyalunk 2 lejért, ami isteni.

Csütörtökön fél 9-re a sóbányánál kell lennie a társaságnak, az idegenvezető is itt száll le szovátai buszjáratáról. Jön egy rozoga bányabusz, átszállunk, levisz minket nyolcvan méter mélyre. Aki klausztrofóbiás, ne jöjjön! Kerek négy percig megyünk lefelé az alagútban, elektronikus beléptető rendszeren át megyünk a több tíz méter magas bányafalak közé. Ez a modernség azért kell, hogy ha valaki lenn reked, visszafelé kiderüljön. De mégsem így van, ugyanis kifelé nincs sorompó. 

Lefelé megyünk, aztán rengeteg lépcsőn felfelé, nem kellemes. Itt már nem termelnek ki semmit, a gyógyítás megy, nagymértékben. Naponta négy órát is töltenek a beutalt asztmás gyerekek, felnőttek, egy hónapban akár négyezren. Ping-pongasztalok, játszóterek, hinták vannak felállítva, ki mit akar, azt csinál, négy óra sok idő. Az ebédet is magukkal hozzák, az asztaloknál megteríthetnek. Néhány gyerek korcsolyázik a sima-márványosra csiszolódott vagy csiszolt padlózaton (bár sötét a fotó, azért látni, milyen szép márványos). erdely-parajd-sobanya-padlozat.jpgErre egyébként vigyázni kell, mert csúszik, redőiben-göröngyeiben is elbukhat az ember, nagyon megütheti magát. A levegő mikroméretű sókristályokkal telített, belélegezve jelentősen javítja a légutakat. A községben lépten-nyomon panziók, vendégházak, a gyógyulni vágyók csődülnek le a bányába.

A bánya egyéb részében kitermelt sót ipari célokra használják, útszórásra, fürdősónak. Asztali fogyasztásra túl sokáig kellene tisztítani, nem éri meg. A Sóvidék több sóbányája közt a legjelentősebb, itt épült ki gyógycentrum. Egy félreeső részben faragott szobrok állnak félkörben, közepén a názáreti jelenet, kis Jézus, Mária, Szent József, háromkirályok. Oltár, Nepomuki Szent János, a bánya védelmezőjének szobra. Borkóstoló helyiséget is kialakítottak, de kihagyjuk.

Kifelé menet egy helyi ember jön, kezében néhány sókristályt tartva, az élelmesek azonnal vehetnek is. Szerencsés vagyok, bár szinte verekedni kell, de három lej ellenében egy szép darabom lesz. A többieknek nem jut, az ember még hoz 10 lejért egy nagyobb gyönyörű darabot, Erzsike veszi meg. Fájlalják, hogy nincs nagyobb kínálat ilyenből, többen is vennének, de odébb másként kárpótlódnak. Egy férfi éppen bontja a padozatot, ami persze tiszta só, én is spájzolok még egy zacskónyit. Szépen csillog, parajdi emléknek jó. A panziószobában latolgatom aztán, hogy sógyűjteményem egészét vigyem-e haza, de aztán úgy gondolom, egy kiló nem a világ, és ki tudja, mikor lesz újra parajdi sóm.

Tízkor visszaérünk a panzióhoz, összeszedjük aznapra szánt cókmókjainkat. Aznap lesz a nagy korondi bevásárlás, és saját tapasztalatból tudom, hogy legalább három óra kell erre. Előbb Szovátára megyünk, kicsit tán azért is, mert az idegenvezető lakóhelye. Egy úton van a parajdival. Valaha a Thetis-őstenger hullámzott erre, itt meredezik a Bekecs-hegy, itt folyik a Szováta-patak. Szováta híresebb gyógyhely Parajdnál, a kiterített medvebőr forma Medve-tó rendkívüli gyógyító hatással bír. Heliotermikus vize reumára és nőgyógyászati betegségekre jó, egy literben 250 gramm az oldott só, mondja az idegenvezető. Ahogy a Holt-tengerre, ennek vizére is rá lehet feküdni és lebegni. Jó is lenne kipróbálni, ide kellene jönni akár egy hétre is, bár bizonyára nem olcsó. 

Csak a teraszról nézelődünk, az idegenvezető máris menne, hogy Korondon legyen meg a két óra a kilométernyi hosszú bazársoron. Klárika megint nyafog, hogy fél órát sétáljunk még a gyönyörű épületek előtt, és ezúttal én is igazat adok neki. Hihetetlen, hogy állandóan rohanunk, semmit nem tudunk kényelmesen megnézni. Jó, mondja Zoltán, akkor Korondra csak másfél óra jut. Tempósan ügetünk, megnézzük a Fekete-tavat, iszapja rendkívüli gyógyhatással bír, mellette félig lebontott gyógykezelő-épület áll, de a tavat pihentetik egy-két évig. Egy óriási, 397 éves tölgyfát csodálunk még meg, a Jézus szíve kápolnát korondi aragonitból. (Szováta Mezőberény, Tata és Budapest XIII. kerületének testvérvárosa.) Csak a templom és egy érdekes udvar, meg modern virágtartók fotóját teszem ide. 

 

  erdely-szovata-mozdony-viragtartok.jpgerdely-szovata-templom.jpgerdely-szovata-vasszobor.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Korondon Marival száguldunk a bazársor végétől kicsit feljebb található Józsa János népművész házához, amire már többször is felhívta a figyelmünket az idegenvezető. Megmutatja a fazekasműhelyét is, ha kérjük, s ha nem morcos éppen, aminek a lehetőségét Zoltán előre jelezte. De Mari már odafelé szól, hogy reméli, nem akarok bemenni, mert nem lesz másra idő. A bankban váltanom is kell lejt, és tényleg repül az idő, csak egy-két helyre megyünk be, egyrészt mindenhol ugyanazokat árulják, másrészt idegesít, hogy fogják itt a vevőket. Hát, valóban így van, szinte az ember elé odaállnak, köszönnek, tessékelik befelé, minduntalan mosolyogni s hárítani kell - ez nekem fárasztó, ahova nem akarok bemenni, direkt nagy ívben elkerülöm és másfelé nézek.

Józsa Jánosnál szép kék kerámiákat lehet vásárolni, mindegyik talpára rá van írva: J.J. Korond. Jön utánunk két kéregető román vagy cigány gyerek. Előszedem maradék két lejemet, Mari maroknyi banit önt a kezükbe. Tanácsolnánk nekik, jöjjenek lejjebb, ott van egy egész csoport. Nem lehet, elkap a rendőr, hangzik az elkeseredett válasz. Hálálkodva elrohannak.

Mari egy helyen 50 fokos áfonyapálinkát vesz, szigorúan pult alól, mert tilos árusítaniuk, csak a 26 százalékos likőrt szabad. Ez máshol is így van, mindenki suba alatt vásárol pálinkát, de én nem szeretem, ki tudja, mi került a műanyag flakonba, hallottunk elég disznóságról itthon.

Én igazából nem is tudom, mit vennék, a kerámiákkal meg vagyok elégedve. Azért egy Transsilvanianicum nevű gyógynövénylikőr kerül az én táskámba is és kétfajta áfonyatea, meg áfonyadzsem, persze mikor itthon látom a szupermarket polcán, méghozzá nem is drágábban, dühöngök. De most még itt vagyok és ezegyszer ruhát is veszek, határozom el, de a próbálásokkal, hiába sietek, teljesen elmegy az idő, máris fél kettő van, indul a busz. Ordát és sajtot így már nem tudunk venni, bár melegben nem is hurcolásznék tejtermékeket. Még megnézzük az aragonitkaput, ami nem egy darabból kifaragott bejárat, mintha mondjuk márványból lenne, hanem négyszögletes oszlopok, nagyjából tenyérnyi aragonitdarabokból összecementezve. Közelről kifejezetten szép persze, de egy kis szilánk sem áll ki sehol, amit mondjuk hazahoznék emlékbe. Ilyen kövekből faragják a teknősöket, figurákat.

erdely-farkaslaka-trianoni-emlekmu.jpgFarkaslakán személy szerint a gyopárárus nénikét keresem, de az emlékmű előtti parkban ezúttal senki nincs. Az emlékműnél csoportosulunk, az idegenvezető beszél a dolgokról, nem is tudom, mit mond, csak egyszerre sírásba csuklik a hangja. Nem tart sokáig, elnézést is kér az elgyengülésért, aztán mondja tovább, de később többször elnézést kér. Azt már észrevettem, hogy magyarságtudata erősebb, hiába mondta az elején, hogy nincs benne ilyesmi, az itt élő magyarokban nyilván nagyon is van, nem úgy, mint bennünk, mi már mások vagyunk.

  

erdely-szejkefurdo-szekelykapumuzeum.jpgSzejkefürdő Orbán Balázs szülőfaluja, kopjafás emlékmű és székelykapu-múzeum. Kapaszkodunk fel, egy hatalmas kettős, csodálatosan faragott kopjafához, előtte műemlék székelykapuk sorjáznak. Egyenként megállunk csodálni őket, a legrégibb 1818-ból való, és itt van az Orbán Balázs háza elől származó is. Visszafelé lemaradunk, hogy a természet lágy ölén áldozzunk egészségügyi igényeinknek.

erdely-szejkefurdo-kopjafa-emlekmu.jpgEgy kopjafás emlékművet még lekapok, aztán lefelé útközben békéscsabai magyarokkal futok össze, ami jó érzés annak ellenére, hogy itt könnyű magyarokkal találkozni. Nyilván nagyobb élmény mondjuk Új-Zélandon.

Nadrágom zsebéből eltűnt zöld Eilát-marokkövem, ami malachitból, azuritból és krizokollából áll, s amit drágán vettem egy gyűjtőtől. Hát biztosan ott! Őrültként loholok vissza, s csodával határos módon megtalálom a fűben, ahol előbb guggoltam.

Fölszállás után elnézést kérek mindenkitől, de lehurrognak. Mindenki most jött csak össze.

erdely-szekelyudvarhely-foter.jpgSzékelyudvarhelyre szól az útiparancs, a legnagyobb székely városba. A fő térnél állunk meg, ugrálunk el a még itt is száguldozó autók elől. Rohanás az Emlékezés parkjába. No de egy kis kávézóban fagylaltot árulnak, még szép, hogy beszaladok, 1,50 lejért mérnek egy gombócot, no én eper-citromot kérek. Szép nagy adagot mér a kislány, odaérek vele az emlékparkba, ovális félkörben Csaba királyfitól kezdve a nagy magyarjaink mellszobra, előttük az idegenvezető előadást tart. erdely-szekelyudvarhely-emlekezes-parkja.jpgElőzőleg szólt, tartsunk magunknál aprót, mert itt gyerekek szoktak mesélni, utána illik adni néhány lejt. De rá hárul e szép feladat, nincs itt egy gyerek sem, neki persze nem adunk, őt az utazási iroda fizeti, azt pedig a siófoki nyugdíjasok egyesülete. Mari figyelmét felhívom a fagyira, és mindjárt felvidul, mert nagy a meleg és imádja a citromot, én is veszek még egy adagot. Egy társunk megjegyzi, hogy már megint nyalok, hát vízhiányom van, mondom és a palackomba reggel mért cukros gyümölcstea nem vonz túlságosan. A gond itt is az, hogy sehol nem állunk meg, pedig az embereknek mindenféle igényeik támadnak úton-útfélen, az enyém például egy hatalmas palack ásványvíz. erdely-szekelyudvarhely-katonaszobor.jpgGyönyörű a fő tér, de ilyen futásban nem lehet igazán élvezni. Fotón a turulmadár, a templom, a buzgón dolgozó kertészek, a vasszékely szobra és a milleneumi emlékmű.

Erzsike Gabika fiacskájával dehogy művelődött, beültek inkább a kávézóba. Tán jól tették. Nem mintha a  magyarok engem nem érdekelnének, de nem ilyen kutyafuttában, kávétlan-szomjan.

*

A búcsúestre az idegenvezető régi jó ismerősét szerződtette, aki az utca sarkán szobrozva vár minket, tehát sietni kell, s tényleg három perc múltán Erdélyi Klárika, székely népviseletbe öltözött korunkbéli szavaló- és énekművész a találkahelyen fölszáll hozzánk, s bemutatkozik.

A csirkepörkölt előtt a már ismert csorbaleves jön, ezúttal tele eperlevél tésztával. Nyilván előre megfőztek egy hatalmas kondérral, míg el nem fogy, a vendég azt kapja. De a csirke tényleg jó, ilyet is régen ettem már. Klárika hétgyermekes erdélyi család középső gyermeke, őt is, csakúgy, mint az idegenvezetőt meghívja az egyesület vacsorára, közénk ülnek. erdely--2011-klara-enekel.jpgA terebélyes Klára posztórátétes, szép fekete-bordó ruhában a csirkepörkölt után már áll is fel, hogy szép verseket szavaljon és magyar népdalokat énekeljen. Később kéri, énekeljünk mi is vele, én meg azon veszem észre magamat, hogy nemcsak énekelek, de egyre több népdal jut eszembe. Sorra énekeljük a Csitári-hegyeket, a marosszéki kerek erdő népdalát, de sajnos a gyermekkorom énekóráin tanultakból csak ennyi kerül a felszínre, és ezzel mások is így vannak.

Klárika puskát tart kezében a szavalandó verseiről, egyik férfi pofátlanul elkéri tőle a végén. Klárika körbepuszijából elsőnek kapok, egyrészt mert mellette ülök, másrészt jó pár dalt én kezdtem el, s a többinél is jól megjött a hangom. Most fedeztem föl magamban, mennyire meghatott engem ez a valóban igényesen előadott műsor, kár, hogy nem jegyeztem föl a verseket, mind mély értelmű, hazafias, Erdély-szellemű. Fölállunk, kézenfogjuk egymást, énekelünk egy utolsót. Már előadás közben elhatározom, hogy nekiadom elvesztett és újra megtalált Eilát-kövemet. A száletli korlátjáról a kert fölé tartva csurgatok rá egy kis szódavizet, szalvétával megtörlöm. A szeretet és remény köveként adom oda Klárikának, amin nagyon meglepődik, hezitál is, hogy elfogadhatja-e, aztán persze elfogadja. Később eszembe jut, kár volt odaadnom, hiszen ő ki volt fizetve nyilván, és más sem adott neki ajándékokat. De elhessegetem másik énem vicsorgását, ez igazi áldozat volt tőlem, amit szívesen tettem meg, mert valóban mélyreható áhítatot éreztem az est folyamán. Arra pedig nem is akarok gondolni, hogy hazatérve azonnal kidobta. 

Még ér egy kellemetlen meglepetés. Farkaslakán egy árusnál föliratkoztunk, kinek mennyi 50 fokos pálinkát hozzon el estére, mert ugye itt nem árulhat. Én is fölíratok fél litert, de a lista szerint nem tartják be. Hiába álldogálok fél órát is, a végén a fiatal férfi széttárja a kezét, hogy elfogyott. Kicsit dühöngök, mert hallom, hogy volt aki mégis többet vett, persze az én káromra. Hol itt a demokrácia?

Még világos van, megyünk sétálni a tehenek útjára, bár sejtem, hogy régen hazajöttek, fél nyolckor volt ez tegnapelőtt is. Egy helyi emberrel köszöntjük egymást, aki kérdezi, kell-e friss tej. Sajnáljuk, de nincs hova tenni, pedig de szívesen elhoznánk, ha lenne cipelő kapacitásunk, s ha első este szólít meg, bizony vettünk volna, elfogyott volna néhány nap alatt. Bezzeg pálinkát nem ajánlott... Megkér, nézzünk körül itthon, kell-e valakinek eladó telek, aztán szidja a helyi cigányokat, én meg védem őket szokásom szerint. De nem haragszik rám ezért.

Péntek reggel utoljára etetjük meg fűvel a kert végi lovacskákat. Ma hétkor van reggeli, 8-kor már indulni kell, ezúttal hazafelé, útba ejtve Marosvásárhelyt, mert az idegenvezető minden vágya megmutatni a Kultúrpalota tükörtermét. erdely-marosvasarhely-kulturpalota.jpgNemcsak a velencei tükrök, de a gyönyörűen festett ablakok is megérik a látogatást, sőt benézhetünk a hangversenyterembe, ahol szinte ajándékként egy művész gyakorol a pódiumon. Nagyon szép ez is, de itt is ki van számítva az idő. Ebédre veszek egy félliteres áfonyás fagylaltot, azt hiszem, nem tudom megenni majd, de pillanatok alatt elfogy. 

Elbúcsúzik tőlünk Zoltán, mi pedig visszafelé jó sokára, a Királyhágón állunk meg egy órára. Csucsa közelében egy gimnáziumi tanárnő fogja kezébe a mikrofont és mond néhány mondatot Csinszkáról, könyvet is ajánlva, ami érdekes dolgokat tartalmaz Babitsról és Bertácskáról. Ahogy ezt mondja, csikkan egyet a tanárnő.

A Királyhágón körülbelül úgy állunk, mint a Gellérthegyen vagy a Sashegyen, messzi földre ellátni. Még van csomó lejem, de csak egy giccsbódéban vásárolhatnék, semmi komoly nincs. Vennénk kürtőskalácsot, de sehol nincs, a végén Mari mégis hoz valahonnan nagy boldogan. Kóstoljuk, no ezért kár volt fizetni, ócska, ízetlen, száraz. Szép muszkovitos kövecskék is vannak a talajra szórva, egyet elhozok, Mari is fölszed néhányat. Azóta is keresem, talán Siófokon hagytam Marinál.

A határátlépés simán megy, száguld a busz immár magyar honban, vége a csodálatos zöld mezőknek, domboldalaknak. Persze Magyarországon is szép helyek vannak, mégis más, még a levegő is. Püspökladánynál egy parkolóban életemben először veszek büfészendvicset, mert a Mari által kínált Tuc bacon istentelen rossz, ilyen szörnyűségeket nem szabadna előállítani. A fóliázott óriáskifli viszont tele van téliszalámival, amit csemegeuborka-szeletek üdítenek, egyszerre nem is tudom megenni.

Kormányzónk beígéri, hogy este fél tízre érünk Siófokra, aztán a határidő 9 óra 20 percre módosul. Ki is hagyunk egy megállóhelyet, inkább hazavisszük… A Velencei-tó környékén Marcsi tolmácsolja Péterünknek a nyugdíjas egyesület köszönetét a gyors, hajszálpontos vezetésért, ő pedig beígér egy meglepetést: nézzenek az órára! Nehéz elhinni, de 9 óra előtt tíz perccel Siófokon vagyunk, és mindenki épségben leszáll. Kormányzónk nagyon büszke a nyert negyven percére. Cígöljük duplájára nőtt csomagjainkat, de megérte. Megint egy időre feltöltődtünk Erdéllyel, tudván, hogy bejárására egy élet is kevés. Mégis megígérjük, hogy évente legalább egyszer újra eljövünk.

Amen.

erdely-farkaslaka-9-tonnas.jpgVégezetül egy farkaslakai öt tonnás emlékmű fotóját teszem ide. 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Erdélyi

(Izlandilinda, 2012.09.29 00:26)

Na és az idén voltatok? úgy tudom, nem, de még csak szeptember van. Ha mennétek, szólhatnátok, hátha én is pont elmehetek:-)

Erdélyi - izlandilindának

(isabel-eoldal, 2012.10.29 11:48)

szia, sajnos nem voltunk idén, de ha rábukkanok egy ilyen útra, mennék...

http://vikkokucko.blogspot.com

(Viki , 2012.06.19 21:47)

Istenien éreztem magam Székelyföldön. Együtt utaztam veletek. Köszönöm az élményt.