Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Ezo-mazo

2012.09.28

Az első előadásra pontosan érkeztem, de bár előbb érkeztem volna, mert a több mint kétszáz főt befogadó nagyterem csordultig volt izgága fiatalabb és idősebb emberekkel, sorstársaimmal, az elkövetkezendő négy év potenciális évfolyamtársaimmal. Szerencsére egészen hátul üresnek látszott egy hely, mikor odabattyogtam, kiderült, hogy nemcsak üresnek látszik, üres is. Egy fiatal csíkszeredai fiú ült ott, gyerekképű, de okos, aki nemrég bújt ki a jó édes szoknyája alól, más szoknyák pedig még nem érdekelték.

Örültem, hogy nem valami szószátyár vénasszony mellé kerültem. Minden figyelmemet az előadásra akartam összpontosítani, de ha az aktuális előadó nem volt elég harsány, iszonyú erőfeszítés ment a koncentrálásra, a hátsó sorokban megállás nélkül vircsaftoltak, és mikor szóltam, azt mondták, a hátsó sor nem az előadásról szól...

Tipikus gondolkozása elkényeztetett egyetemistáknak, gondoltam magamban, de aztán láttam, hogy nemcsak az ifjúság kiváltsága a locsi-fecsi, bizony mások is összedugták a fejüket, hogy ők azt, amit az előadó ott kinn a fejükbe akar verni, másként tudják innen meg onnan. Én elhatároztam, akármi furcsát hallok is a katedra felől, beengedem csurogni magamba, aztán a végén ráérek osztályozni, mit fogadok el belőle.

 

Ami az onnan nézett jövőmre nem volt kellemes, magamra haragítottam az egyik fecsegő, már nem túl fiatal, kedves, ám mély depresszióban csüngő asszonykát. Oka volt ugyan szegénynek a depire, nemrég azelőtt vesztette el autóbalesetben két fontos családtagját, férjét és egy meg nem született magzatot, a depit aztán harsány kacagásokba fojtotta, mikor rászóltam, hogy az előadást szeretném hallgatni, csak rám nézett, de örökre megjegyzett. Mikor első táborunkba benzintakarékosság okából többen egy kocsiban utaztunk, az autó pedig értem jött reggel, kis meglepetésként ez a hölgy ült a sofőrlány mellett, majd pedig egy szobába is kerültünk. Nem voltam tehát mentes a bosszújától, ami ellen nehéz volt védekezni, mert amolyan kedveskedő piszkálódások voltak.

A következő alkalommal mégis találtam üres széket elöl, a harmadik sorban, innen aztán könnyű volt figyelni. A padsor végi első székbe kezdettől bevette magát egy szőke-ősz kontyos korombéli, az előző sor lehajtható "asztallapját" azonnal igénybe vette, megterített rajta füzetekkel, könyvekkel, írószerszámokkal. Legfőbb azonban egy pici magnetofon volt, és volt ilyen sokaknál, ugyanis az előadásokat engedélyezték fölvenni, hogy akinek nem elég ott egész nap hallgatni, otthon bármikor megismételhesse. Én nem láttam felvételt készíteni, azért nem fogok magnót venni, hogy aztán soha ne érjek rá meghallgatni - életem folyt tovább, tömérdek munka a hírügynökségen, ugyanannyi otthon. Egy napi mondókára ki tud időt, energiát szakítani.

Figyeltem, jegyzeteltem, de a gyorsírás csak második év közepén jutott eszembe, mire megszoktam a magam külön gyorsírását. Mikor este hazamentem, leültem a gép mellé, és bevertem a krikszkrakszos paksaméta tartalmát. Ha nem tettem ezt azonnal, másnaptól egyre kevésbé tudtam elolvasni saját firkálmányaimat.

Potenciális évfolyamtársaknak a következő évre megmaradt a fele, és akkor már elég levegő is lett a teremben. Meg kellene néznem a diplomámban, hányféle címen folytak előadások, de nincs értelme, mert a túlnyomórészt jelesként minősített tárgyakon kívül is volt rengeteg különféle. Ilyenek voltak dekoratív és jelentőségteljes ukrán hölgyek sámánisztikáról szóló előadásai, a Bach-virágterápia, modern fizika, a Holsten-féle periodikus rendszer, a kínai gyógymódok, aztán az akupunktúrához hasonló, mert testpontok nyomkodós gyógyításai és a többi, megannyi érdekes dolog. 

De minden egy dologról szólt: a másként gondolkodásról, sőt a nem-gondolkodásról, azaz az intuícióról, a megszokott érzékeken felüli érzékelésekről, saját energiánk megtapasztalásáról, később pedig érvényesítéséről, keringtetéséről, csakrákról, Istenről.

Ilma néni, egy több diplomás, nyugdíjas kutató pszichológus átfogó szellemiség témában tartott meditációs napokat, őt nagyon szerettük. Őt nem érdekelte, ki mikor jön-megy ki-be, ha elkezdte, végigmondta, kedves vékony hangja volt, ha beszélt, senki nem a társával sutyorgott. 

Fahéj tanár úrnak már sokféleképpen meggyűlt a baja istenével és az ezoterikummal egyaránt, úgy hírlett, valamiféle pap volt azelőtt. Vehemensen, kissé fröcskölve beszélt, ha egy mobil elvinnyogta magának, mondata közbe szúrta: valakinek sms-e érkezett! aztán folytatta, ahol abbahagyta. Kikérte magának a magnófelvételt, ugyan eleinte nem szólt érte, csak később visszahallotta, hogy valakik ezzel szórakoznak. Előadásai az év vége felé egyre hangzatosabbak lettek, egyre többet panaszkodott arra, hogy tudását megkérdőjelezik. Következő év első hajnalán azt álmodtam, hogy ülök egy kis fülke bizonyos faülőkéjén, Fahéj megpróbálja bedönteni az ajtót rám, ez sikerül is neki, beront habzó szájjal, az igazgató hátulról fogja, engem ez ment meg. Meg az, hogy felébredtem. Nem ő jött be aztán az előadásra, ahogy kellett volna, hanem az igazgató, aki közölte, hogy Fahéj úr most hosszú pihenőre távozott, mostantól egy koboldszerű kis hölgy foglalkozik velünk meg az extrapszichológiával.

Szó szerint kobold volt ez a helyes arcú kis nő, mondták, ő is itt diplomázott. A diplomázóknak egyébként állást is szereztek, legalábbis ez volt a tanintézmény szerződésében. Később kiderült, hogy ez az állás nem amolyan normális állás, a csend hangja egyház tagjaként mint conciliátor (békebíró, ha durván fordítjuk a szót) működhetett az illető - ha tudott működni, mert akik negyedik év végén még ott rostokoltunk, tudtuk, hogy "csak" ezzel az iskolával a sóhivatalban hamarabb kapunk állást. Ha valaki nem foglalkozott egy választott témával másként is, csak egy zűr-zagy maradt benne. 

Ezek véresen komoly dolgok voltak. Iszonyat, mennyi mindenfélével foglalkoztunk, első évben még anatómiából is voltak előadások, ez azért kellett, hogy ha valaki komolyan akarta venni a későbbi, holisztikus, azaz testre-lélekre-szellemre kiterjedő gyógyítást, ahhoz azért kellett tudni, a szív mely oldalon terül el, mekkora, ugyanúgy a többi szervet is.

Tánya egy nálam alig fiatalabb, de jó karban lévő orosz nő volt, az iskola megalapítójának özvegye, Magyarországra jött tanítani. Első előadásáról öt percet késtem, már becsukták a nagy ajtókat, csak valami fura dübörgésszerű zajt hallottam bentről. Nem szeretek késésemmel zavarni másokat, óvatosan léptem be, és amit láttam, tetszett. Tánya a katedraasztalon állt, lovaglóállásban, karjaival ide-oda hadonászott, vezényelte a székük előtt álló hallgatókat. Azok közül sokan nehezteltek és nem csinálták a bemelegítő gyakorlatokat, nekik Tánya aztán elmagyarázta, hogy ezt még kétszer meg fogjuk ismételni a nyolc óra alatt, mert ne higgye senki, hogy egészséges egész nap ülni. Mikor nem sokkal később extrasens táborába mentünk, fél nyolckor indította a gyulai szálló mögötti parkban az edzését, és tartott ilyeneket előadás közben is.

Muszáj elmondanom, hogy ha addig nem hittem volna ezekben az extrasens meg energiás dolgokban, most kénytelen voltam. Feldagadt térdekkel érkeztem a táborba, előző hét tai-chi táborának kellemetlen utóhatásával. Tánya egy olyan keresztgyakorlatot mutatott, amit egyébként aerobic órákon is csinálunk, sőt régi tornaórákról is emlékszem hasonlókra. Energia-összehangolásnak is nevezhetjük és bátran ajánlhatom ma is bárkinek. De amikor Tánya elkezdte vezényelni, sokan kimentek a teremből, mások hátrébb álltak, vagy ímmel-ámmal emelgettek. Őrülten fájtak a térdeim, alig bírtam emelni, mégis csináltam, tízet így, tízet úgy, aztán más módon, mire pedig véget ért a gyakorlatsorozat, megszűnt a feszítő fájás a térdeimben. Fel is kiáltottam meglepetésemben.

A négy év történéseit persze képtelenség leírnom, de mivel a mozgásnál vagyok, egy másik hasznos gyakorlatot mondanék. Ezt Török Szilveszter, az aranyos öreg természetgyógyász mutatta be, ő is felállt az asztal tetejére, hogy hátul is lássuk. Persze mindenki dőlt a nevetéstől, mert a gyakorlatot úgy kell csinálni, hogy karjainkat lazán felemelve egyszerűen rázzuk magunkat, talpról a fejbúbig, amolyan megbolondult majom képét mutatva. De mindennap csak öt perc, a nyirokmirigyek felajzódnak, az energiarendszer összeharmonizálódik.

.

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.