Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Bútor-dili

1982-ben kaptuk meg a panellakást, aminek nem örültem korlátlanul, mert én anyám kertes házában szerettem volna maradni. Jó lett volna ez a két gyereknek, férjemnek is. 60 éves anyám azonban nem engedte, hogy a telekre építsünk, mert ha ő meghal, hogyan számolok el három testvéremmel... 

A lakásba mindent venni kellett, leszámítva a hűtőszekrényt és a már esküvőnk előtt vett két heverőt, amit a "lakásunkba", anyám házának öt négyzetméteres spájzához illeszkedve, gyerekméretben vettünk. A férjem lába mindig le is lógott róla. 

Az új lakásba költözésről berendezés híján egyelőre szó sem lehetett, így legalább az utolsó nyarunkat még a kinti kertes övezetben tölthettük. Elsőként egy faltól-falig szőnyeg kell, mondták a jótanács-adók. Merthogy a nagyszoba betonpadlóját egy borzalomszürke filccel leragasztva adták át, ami állítólag tisztíthatatlan. Megvettünk tehát háromezerért egy 5x3-3x5 méteres mustárszín szőnyeget, ami ki is bírt két évtizedet. (Még ugyanennyit kibírt volna, olyan masszív volt, leszámítva a karácsonyfa-égés nyomát, ami ott virított éppen a szoba közepén, de akkorra totálisan untam és szétvagdalva levittem a lomtalanításkor - ez azonban már egy másik történet lesz.)

Következő hónapban megint összejött valamennyi pénzünk, akkor a Domusban vásároltunk egy sötétsárga vagy világosbarna színű plüssrekamiét, két fotellal, dohányzóasztallal. Ez utóbbiak szállításáról és rakodásáról szól az alábbi, kabaréba illő történet.  

Abban az időben, a hetvenes évek elején még az volt a divat, hogy egy bizonyos napon, azon belül "valamikor" szállítanak, jönnek ki a gáztűzhelyet, mosógépet stb. javítani. Egész nap otthon kellett tehát dekkolni, de ezt a férjem megígérte, majd öccse, Jenő is eljön, együtt várják a bútorszállítókat.

Hazahoztam a gyerekeket, vacsoráztunk, lefektettem őket. Már este nyolc is elmúlt, de a férjem még nem volt otthon. A gyerekek mellé én is ledőltem. Már majdnem aludtam, mikor csöngetnek, anyám meg jön befelé, hogy itt áll egy furgon, a sofőrje valami bútoros papírokat mutogat. Kimentem. A pasas felháborodva közölte, hogy a lakótelepi lakásban nincs senki, aki beengedte volna őket, fölvitték tehát az ötödikre és lepakolták a bútort a lakás elé, menjek oda, nehogy elvigye valaki.

Micsoda??? meg se tudtam szólalni meglepetésemben. A sofőr azt mondta, mindenképpen át kell vennünk a bútorokat, aláírni az átvételi papírt. Vagyis üljek be, menjek vissza velük, hiszen itt nem írhatom alá, amit ott nem vett át senki. Ne adja az ég, hogy valaki közben elvigye az ajtó elől a bútort! No hát ezért vittük föl, mondja a sofőr, onnan ennyi idő alatt nem lophatják el. Egyáltalán miért pakolták ki, ha senki nem nyitott ajtót? kérdeztem. Nem csöngettek föl, amíg nem volt lerakva a szállítmány, mondta. Mikor pedig kiderült, hogy nem jön le senki átvenni, fölvitték az ötödikre. De a társa ott maradhatott volna vigyázni! kockáztattam meg. És hogyan találtak ide? A bútorvásárlásnál még a régi címen laktunk, tehát azt kellett írni az OTP-papírokra, a szállítók onnan tudták, hova jöjjenek. De induljunk, sürgetett és már nagyon csúnyán nézett rám, közölve, hogy az ő munkaidejük is véget ért 4-kor. Persze máshova is vittek bútort, azzal csúsztak el ennyire... Értettem, mentem is kifelé, szálltam be a teherautóba. De ha nem lesz meg a bútor, nem írom alá az átvételt, mondogattam magamban, s féltem, hogy félelmem nem lesz alaptalan.

Menet közben többször is kérdezte a sofőr, hogy-hogy nem volt senki otthon? újra elmondtam, hogy a férjem ígérte, ott stagnál egész nap az üres lakásban, fogalmam nincs, mi történhetett. És már ő miatta is kezdtem aggódni. 

Odaérünk a panelba. Az egyik ember feljött velem az ötödikre megmutatni a bútort, nézzem át, írjam alá a papírt. A nagy izgalomban pénzt nem hoztam, pedig adtam volna nekik egy kis jattot, vigyék is be a lakásba. Éreztem, hogy már a felhozatalért is elvárták, s mikor nem kaptak, sértetten közölte az ember, ők sietnek.

Egyedül maradtam. Még a lépcsőn is bútor volt, a szűk folyosóra csak a rekamié fért el, fölállítva. Óriási szerencsémre az új lakás kulcscsomóját magamhoz vettem. Ott álltam és néztem vadonatúj, még ki sem fizetett bútoraimat. Hogy viszem ezeket be? nemhogy mobil, de még telefon sem volt akkor még, de ha lett volna, se tudtam volna hova telefonálni a férjem után.

Kinyitottam az ajtót és a túlméretezett rekamiét féloldalra fordítva, behúzogatva, centiről centire tudtam csak betolni. De tovább kellett vinnem, hogy a két fotel meg az asztal is beférjen. Az első hosszú előszoba után egy kis előszoba is van, onnan nyílik a nagyszoba, a félszoba és a mosdó, valamint a vécé. Nincs egy négyzetméter az egész, csak bekanyarodva lehetett a két méter hosszú rekamiét a nagyszobába betolni. Végül meglett. A fotelok is jóval szélesebb voltak a bejáratnál, csak oldalukra állítva, centizve tudtam őket behúzni. A dohányzóasztalt szintúgy.

Mikor végeztem, megjött a jókedvem, elmehetnék bútorszállítónak is, amilyen ügyes vagyok. Olyan jól esett a sikerélményem, hogy azonmód még össze is raktam a rekamiét. Végül lezuhanyoztam, és hogy volt melegvíz, örömmel nyugtáztam, na ez a panellakás előnye, szinte elkezdtem szeretni a lakásunkat. Törölköző persze nincs, de nyár lévén hamar megszáradtam, hazaindultam. A villamoson bliccelnem kellett, mivel csak a kulcscsomót kaptam föl izgalmamban, nem volt nálam a bérlet se, szerencsére nem jöttek ellenőrök.

Hazaértem, a férjem sehol. Lefeküdtem, de aludni nem tudtam. Tán fél tízkor nyílt a kapu, Zoli hangját hallom félálmomban, amint anyámhoz beszél vidáman, aki még kint locsolt a kertben.

Férjecském megvacsorázott, elintézte egyéb dolgait, aztán lefeküdt, és azonnal odabújt hozzám. Úgy csináltam, mintha aludnék, tettem magam, hogy fölriadok, ő meg suttog a fülembe örömmel: képzeld, bevitték a bútorokat! Igen? szólaltam meg szétfolyó hangon, na és ki vitte be? Hát a gondnok. Na, ide figyelj! … és részletesen elmeséltem, mi volt.

Na, ne hülyéskedj, mondta a férjem, még hogy te vitted be a bútorokat?... Miért, mit gondolsz, ki? Hát, a gondnok. A szállítók szóltak neki, van kulcsa a lakáshoz. Ez igaz, a gondnoknak minden lakáshoz volt kulcsa, hogy szükség esetén bemehessen, persze tanúkkal, ha víz árasztja el a lakást, vagy szivárog a gáz, és nincs otthon a lakó.

Még kétszer meséltem el, pontosabban suttogtam el, hogy a gyerekek ne ébredjenek föl, de nem hitte el az én „mesémet”. Most már sértett, hogy képzeli, kitalálok egy ilyen mesét? mi értelme lenne? Nem és nem hitte el, nyilván hogy az ő mulasztását korrigálja. Mert arra a kérdésemre, hogy ő hol volt, mikor a bútorokat meghozták, azt válaszolta, hogy négyig nem jöttek, Jenővel azt gondolták, hogy aznap már egyáltalán, átmentek tehát a nővérükhöz, aki szintén ott lakott a telepen. De ha ezt hittétek, miért mentetek vissza később mégis? erre nem tudott válaszolni. Talán odaát a nővérénél söriszogatás közben is azt tárgyalták, hogy ha mégis hoznák a bútorokat, akkor majd a gondnok elintézi?

A férjemre az eset előtt és később is jellemző volt ez a laza gondolkodás. És egyre inkább ragaszkodott a saját maga kreálta meséhez, nehogy igazat kelljen adnia nekem.

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Bútor

(Isabel, 2014.11.30 08:14)

Igen, a férfiak főleg azt nem bírják elképzelni, hogy egy gyöngébb fizikumú nő meg tudja azt csinálni, amit esetleg még ők is nehezen. A beköltözést követő harminc év alatt legalább tízszer átrendeztem a lakást, és ehhez soha nem kértem a segítségét.

nemeth.m.maria@gmail.com

(Németh Attiláné Márfi Mária, 2014.11.28 20:29)

A férfiak sokszor nem hiszik el, mi nők mennyi mindenre képesek vagyunk. Azt hiszik, mivel őket tartják az erősebb nemnek, ők az erősebbek. Padlószőnyeg és a karácsonyfatűz nálunk is összejött, azzal a különbséggel, nálunk nem a szoba közepén, hanem a sarokban égett ki. A biztosító a fa alá tett terítőért többet fizetett, mint a szőnyegkárért.:)