Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Boldogkőváraljai tai-chi-lázadásom

2006-ban, mikor egy év szünet után újra megjelentem a tai-chi edzéseken, kisvártatva tavasz lett, a táborba készülődtünk. De mi a csodának szervez Vik az ország legtávolabbi csücskébe tábort, nem jó neki Csentevölgy? persze amikor annak idején odautaztam, akkor meg az merült fel bennem, miért nem a Budai-hegységbe szervezik, mikor a legtöbb ember budapesti... Megtudtam, hogy persze Kisterenyén is vannak még edzések, ugyanúgy mehetünk oda is, ahogyan azelőtt. De a boldogkőváraljai az ő saját tábora, előző évben már volt itt e mostani társasággal. És beleszerettek.

Én sokfelé utazgatok Magyarországon, és szerintem mindenhol csodálatos tájak vannak - de nincs autóm, így kihagyom a túl távoli, nehezebben megközelíthető helyeken, ahova félnapokat kellene vonatozni. Emiatt külföldre sem igen megyek, egyszer-kétszer megkóstoltam a tengert, elég volt, nekem itt a gyönyörű Balaton, a budai hegyekben pedig mindegyik máshoz hasonló rétek, erdők vannak.

Nem hagyott nyugodni, miért Boldogkőváralja, így én először a Csentevölgyet választottam volna, főleg "a Lajos" csodálatos menüsorai miatt, amiket megint élvezhetnék - no de hosszú a nyár, az ősz, oda is elmehetek még, csak pénz legyen elég, még ha valójában nem is drágák ezek a táborok. De mikor összeszervezték, hogy az autósok mindenkit elfuvaroznak, ez nekik is jól jön, mert oszlik a benzinköltség - nos, akkor elhatároztam, elmegyek hát velük ide is.

Zolin és a diplomatafeleségen kívül, aki "nem vegyült", de nyilván csak a másik írásomban említett szoros időbeosztása miatt. Tudjuk, hogy az arisztokratáknak se lehetett akármit csinálni, sőt, hiába volt nekik mindenük meg, minden percük foglalt és ellenőrzött volt. 

Az akkor pénteki, mostanra szerdai tai-chi edzéseken e kettőn kívül senkit nem találtam a régiek közül, „gyomros” Erzsike sem volt már. Vajon mi lehet vele is? A nagy kihagyás után gyorsan visszajöttek a precízen tanult mozdulatok, de Vik vagy nem érzékelte a koromat, vagy meg akart futamítani, ezt később se sikerült kiderítenem. A nagyon nehéz, hosszú állásokat még a fiatalok is nehezen csinálták, nem egyet közülük még én is jobban náluk. Vik ahelyett, hogy hagyott volna, csináljak annyit, amennyit tudok, sokszor hozzám lépett és még mélyebbre lenyomott. Mintha rongyból lennék. Ezen eleinte viccelődtem, de mikor majd szétvágta a térdem a megfeszített ín, eszembe jutott, egy sérülés után hónapokig nem járhatok. Ez lenne az edző célja? Hiszen egy év kihagyásom is éppen ilyen élmény miatt kezdődött: Vik a télen is fűtetlen, jéghideg tornaterem padlójára vezényelt mindenkit, relaxációs gyakorlatokra. Azért volt furcsa, mert hiszen még nyáron se szoktunk ilyesmit csinálni, másrészt pedig Vik mindig szónokolt, hogyan kell az egészségünket megőrizni. Szóval érthetetlen allűröket vett fel már abban az időben kedves kis edzőnk, mióta hivatalosan is edző lett belőle.

Egyébként se igen értettem az edzőket, igaz, nemcsak itt nem, már a karateedzéseken sem. Jól tudhatták, hogy egy-egy erőltetett mozdulatra, melyre a szervezet még nincs felkészülve, hiszen mi magyarok a keleti sportokat nem gyerekkorban kezdjük el, akik eleve más légkörben, más filozófiavilágban nőve fel, szépen felépítik hatvanéves korukra magukat, hogy "úgy szálljunk a levegőben, mint a fecskepihe". E sportok távoli megszállottjainak már nagyon hajlékony lehet az ín- és izomrendszere, de itt mi, hetente egyszer ha két órát edzünk. Egy rossz mozdulatra térdízület-rándulások, ínszakadások történhetnek, ami végzetes is lehet, de enyhébb formában is legalább egy hónap edzésszünetet eredményez.

Az is fontos tényező volt nálam, hogy ne legyek elégedett birkája mesteremnek, akinek minden dolgát vakon viselnem kellene, hogy ha betegség vagy egyéb távollét miatt távol voltam, a kihagyott időre is fizetnem kellett a tagdíjat. Azt értettem, hogy a terembért mindig fizetni kell, no de három ember után is... semmi logikája nincs, hogy ha egy ember nem veszi igénybe Vik tanítását, miért kellene akkor is perkálnia. Vik azt válaszolta erre, hogy ha előre megbeszéljük, lehetséges a fizetéskihagyás, de ezt se tartottam logikusnak. Honnan tudni előre, mikor betegszik le az ember? Sok volt tehát a de, és én mindig utáltam nemcsak a bürokratikus, de az igazságtalan dolgokat is. Aztán jött karácsony, újév, már húztam az időt, újra kihagytam egy edzést attól félve, hogy folytatódnak a hideg padlófekvések. Arról már minek is beszélni, hogy közben Vik is hiányzott egy teljes hónapra, elment Kínába, akkor valaki más tartotta az edzéseket. Mikor edzőnk visszajött, sleppje megrohanta, Vik pedig leült a padlóra és mesélni kezdett, és legalább egy óráig csak hallgattuk. Igaz, én közben fel-felugráltam, két karomat összecsapva, mozogva, hogy imígyen jelezzem, nem akarok semmi jót elrontani, de a Kínamesélés más időpontban és helyen kellene történjen, és akkor minden jól van. De itt kérem, én fizetek azért, hogy tanuljak, ehelyett élményeket kell hallgatnom. 

Egyszóval, minden más fontosabb volt az edzőterembe menésnél, így persze egyre nehezebb volt visszatérni.

 

Na de most újra köztük vagyok. Megjelenésemkor látszólag szívesen fogadott, de a fentebb említett keménykedései mellett még több ok is mutatott rá, hogy ki akar utálni a saját edzéséről. Az ilyen burkolt terrorokra én mindig is érzékeny voltam, igaz, tán mások is, mert változott itt is a közönség, úgyszintén fentebb említett szünetem óta is ugye csak két ember maradt meg.

Ráadásul Vik következetesen Izabellázott, hiába javítottam mindig, hogy „csak Isabel”. Miért nem tudja megtanulni a nevemet? nem százan vagyunk. Persze ezeken nem akartam sokáig rágódni, viszont jó skorpió módjára, örökre megjegyeztem. Majd a kellő pillanatban csípek, úgy, ahogyan ő, burkoltan, látszatvéletlenül. No nem gondoltam én nagy visszavágásokra, a bosszúállás azonban lényemből fakadt, és nagyon sokszor öntudatlanul. Önvalómból fakadt, sosem akartam senkin igazi bosszút állni, főleg akkor nem, ha valóban mérgesen, esetleg ki is mondtam ilyesmit. 

No de megint elkanyarodom, mikor lesz ebből beszámoló... Egy, kívülálló számára igen vicces történet következik. Periodikusan voltak kard-órák. Reggel a munkába a vállamon vittem a lányom-varrta fekete kordbársonyba bújtatott fegyvert, aminek hosszú tégla formája miatt senki meg nem mondta volna, mi van benne. Ha egy rendőr kiszúrja, kekec lehet, bár Vik azt mondta, mikor tőle megvettük a fegyvert, nem minősül annak, olyan életlen, és ehhez engedély se kell - de meztelenül azért mégse hordjuk.

Ezen el lehet gondolkodni, épp akkoriban mentem lányommal egy rockkoncertre, kétdecis üdítős műanyag palackomat is elvették. Persze azzal is fejbe lehet ütni valakit, pláne ha még benne van a narancsital.

Visszatérve a kardra, egyik edzésen csak a bemelegítés után mondja Vik, vegyük elő a kardot. Persze a kardhüvellyel nagyon jól lehet gyakorolni, maga a kard is csak segédeszköz a gyakorlatoknál, de bevallható, hogy elég elegáns. De ha valamit kezében fog az ember, könnyebben csinál olyan mozdulatot, mintha csak mutatná, hogy fog valamit.

Kiszaladt a számon: „lányok, van valakinek egy hüvelye?” kis csönd után óvatos heherészés zizeg a levegőben, ha a fiúk fiatalabbak, kitör a botrányos röhögés. A szépneműek viszont úgy lemerevedtek, hogy meg se mozdultak, vagy mintha meg se hallanák, persze arcukon ott ül, hogy nagyon is... így utólag nézve érdes is lehetett a megjegyzés, főleg hogy nem egy idétlen srác szájából hangzott el, hanem meglett ötvenévestől. Persze nem az lenne, ha szoros ismeretségben lennék a csajokkal, de még alig ismertek. Nincs mit tenni, csak mosolyogni lehet, és azt a megjegyzést megkockáztatni, hogy bizony így hívják a dolgot, és azt is halkan... Mindenesetre Vik persze nem szól, de látom, nehezen palástolja a vihogást.

Végül az egyik fiú odaadja saját kardhüvelyét, gyakorlunk. De a lányok kezdeti muszájudvariassága nem változik pozitívra. Persze ez csak feltűnő hozzám nem szólásban nyilvánul meg, edzés után bizonyára jól kibeszéltek, s arra juthattak, hogy ki azért nem közösítenek, legfeljebb leszögezik, hogy nincs diplomáciai érzékem, kimondom, ami úgy is van. A diplomatafeleség meg már régen is átnézett rajtam, és ahogy írtam előbb, csak az edzés foglalta le. Mindig az utolsó percben érkezett hatalmas dzsipjén, már edzéshez volt öltözve, az öltözőben soha meg se jelent.

Több hónap telt el, edzés közben a gyakorlatokra figyeltek, aztán a lányok nyár elején az öltözőben mégis invitáltak egy kis dumcsizásra, valahol igyunk meg egy energiapótló capuccinót. Akkor nem értem rá, mondom, köszönöm, de épp szaladok valahová. És nem is sajnáltam, hogy kihagytam a nyilvánvaló barátkozási lehetőséget. Nem is volt kedvem hozzájuk, miről is beszélhetnénk? a lányom szinte annyi idős, mint ők.

Ha már a lányomat említem, nos, sem ő, sem a fiatalabbik nem akarta ezt a sportot, pedig minden előnyéről többször áradoztam. Mondom, menjetek, ne arra az edzésre, amelyikre én járok, de csináljátok. Hát nem. De mást se csináltak, pedig azelőtt mennyire figyeltek a testedzésre!

bkv-028-az-oroszlanfej.jpg

Mikor a távolban megláttam Boldogkőváralja várát, megdobbant a szívem - ott rejlik a magyarázat, ha már a megjelenése is ilyen erővel hat. De, hogy mi vonzereje lett később - nos,  ebből lettek később a bajok...

 

 

De most még a hármas metró járókelőkkel egy zsúfolatlan állomásánál találkozom Marikával, a  korombeli nővel, akivel a hosszú ideút miatt nemsokára a pisilés szükségességéről esik szó, miután már mindent tudunk egymásról. Kata jócskán késik, mikor meg végre befut, Vikre kell várni, ő húsz percet késik. Nem bírok megállni egy mosolygós megjegyzést a mesterek pontosságáról, amitől edzőmnél újabb feketepontot könyvelhetek el.

A legközelebbi benzinkútnál futás a hátsó kis helyiséghez, és itt csatlakozik hozzánk még egy autó. A nagydarab bodros hajúnak már se a nevére, se a foglalkozására nem emlékszem, mondjuk Edit. Tán ügyvéd volt vagy jogász, fellépése, mentalitása ennek meg is felelt, és bevallom, csodálkoztam, mikor egyhetes böjtjeit úgy mesélte, mintha piaci bevásárlását... A családjának mindennap főz, szagok, ételek nem zavarják, tálal a családnak, ő meg félrevonul. Erről saját böjttörténetem jut eszembe Zsuzsával, de az külön olvasmány, térjünk vissza Edithez. Akaratereje becsülendő, akkor is, ha valaki rosszmájúan nem hiszi el, hogy ilyesmi létezik. Miért ne létezne...? még az én dolgaimon is sokan csodálkoztak, persze nem a hozzám hasonlók, hanem akiknek az otthon meg a háztartás jelenti az életet.

Edit utast nem hozott, így Marika átül hozzá, végzünk a tankolással, rámegyünk az autópályára. Kata hívást kap Edittől, hogy az autója nem indul, vissza kell mennünk, persze nem emiatt, hanem Marikáért...

Kata kijárót csak sokára talál, mire visszaérünk a kúthoz, már Edit férje is ott van, ő pedig közli, hogy az autóval ki tudja mi lesz, lemond az úgy is csak négynapos táborozásról. Marika újra beszorong a hátunk mögé. Én jobban elférnék, de Vik meg a sofőr melletti ülésre nem fér, túl hosszúak a lábai. Vagy ha a kövér nő ülne Kata mellé, mi hárman jobban elférnénk, de senki nem méricskél, inkább szoroskodnak. Edit a magával hozott néhány liter saját borocskát még kiveszi a csomagtartóból, igyuk meg az egészségére vacsorák után. Valójában sokat nem látunk aztán ebből a borból, legalábbis én meg Marika nem... 

Tehát mikor meglátom Boldogkővárat, videózni kezdek. Vik előreszól: a táborról cikket is írsz majd? A kérdés meglep, Vik csak nem tart ettől? vagy éppen örülne, ha írnék? nemmel válaszolok, s csak később kapcsolok, hogy mivel ezt feltételezi, elolvashatta a búváros cikkemet, nemrég vittem neki is remipéldányokat, és azt is beletettem. Kíváncsi voltam, szól-e később, hogy olvasta, de nem tudtam meg. Így most nem tudom, mit hisz rólam, tán hogy egyszerű, cikket írni. De pont e lapba, pont a tai-chiról...?

A faluban egy Téka feliratú táblánál kanyarodunk be, egy széles fahídon át van a tábor, dimbes-dombos-fás ligetben, több faház az óriás fák alatt, odébb csűrszerű épület, a beton vizesblokkon túl pedig tágas rét, rajta két hatalmas fehér jurta. 

boldogko-vara-007-aranyvar.jpgTalán húszan vagyunk, a fiatalok a jurtát választják, mi már „öregek” vagyunk esti vircsaftolásokhoz közös helyiségekben. A hosszú szőke meg a göndör barna szingli no és a két gyerekkel elvált Kata eddig se vetette meg a kamaszos bolondozásokat. De hisz mi is ilyenek voltunk, és nemcsak kamasz korunkban, elég a nemrégi lipcsei couchette-út utolsó éjszakájára visszagondolni. 

A harmadik faházba egy harminc körüli vörös lány meg a vastag copfos fekete fiú költözik, de csak a harmadik reggel lehet csodálkozni azon, hogy kézen fogva jönnek, a reggeli edzésről jócskán késve. A lány választásán csodálkozom, a fiú legalább egy tízessel fiatalabb - no de ma a harmincasok sokáig nem találják a párjukat, nem úgy, mint mi, akik érettségi után kevés kivétellel, néhány éven belül férjhez mentünk, de több is volt, aki még azon a nyáron beköttette a fejét, sőt abban az évben már szült is. A copfoshoz hasonló fiatal fiúknak is kell egy kis anyáskodás, vagy mert otthon megszokta, vagy éppen nem volt, és akkor meg azért.   

Megérkezéskor kellemes fogadtatás a valódi gönci barackpálinka, aki kínálja, a tábor tulaja, ő főz is ránk majd. Később persze már nem ingyenes a kupica, de utolsó előtti vacsora eszünkbe jut, veszünk is. Szólnak, hogy elvinni is lehet ám, föliratkozhatunk. Meg is tesszük, Marika is kér. Utolsó napon sajnálkozva csóválja a fejét az ember: sajnos, mégsincs pálinka, én valamiért arra gondoltam, Vik happolta el előlünk. Megint egy feketepont, de most tőlem, neki.

Az itteni reggelik halványan sem emlékeztetnek a csentevölgyi csodákra, de némely ebéd egészen ehető, és egyszer nagy tál bazsalikomos saláta is érkezik, egy teljes üveg olívaolajat belezúdítottak. Más ebédek felejthetőek, a krumplistésztára azért emlékszem, mert hiányzott belőle a pirospaprika. Sokszor emlegettük hát a csentevölgyi Lajos-műremekeket!

boldogkovaralja-087-fahid-faoszlopokkal.jpgReggel 6-kor már chi-kung, ha fel tudnék fél hatkor kelni, tán ki is mennék. De az éjjel hűvös, alvás helyett hajnalig didergek, hiába van kánikula nappal, a faházak az óriás fák alatt nem tudnak átmelegedni, a hálófelszerelés sem kielégítő. Marika szól, hogy az üres ágyakról vehetek takarót, másnap este magamra is szedem mind, így hajnalra bemelegszem, nincs kedvem kimászni a cókmók alól.

boldogkovaralja-090-balra-az-elso-fahaz.jpgReggeli utáni két vagy több órás edzés van, méghozzá a tűző napon. Délután esik az eső, beszorulunk a csűrbe. Fáradt vagyok, és felötlik bennem, miért nem megyünk inkább körbe, van itt elég természet, sőt mikor megyünk föl majd a várba? Vik semmi ilyet nem szól. Úgyhogy a második délelőttöt becsülettel végigcsinálom, aztán ebéd, utána fogom a kalapomat meg a vizemet. Vik ott ül még a padon, látja, hogy megyek el, és odaszól: Négykor edzés! rá is bólintok. Bőven visszaérek addig, gondoltam. 

Vidáman, fütyörészve mentem át a falun, majd a temetőn, kezemben vizespalackomat lóbálva. A várdombra vezető ösvényen baktattam fölfelé, s éreztem, hogy e csodálatos, egyedülálló élményt egyedül jobb megélni. Bár az odáig tartó út is elég nyaktörő volt, de a Vár oldalában a peremtől alig fél méterre egyszerre félelmetesen lejtett, épp csak a két cipőm fért el egymás mellett, csúszott is. Ha rosszul lépek, zúgok le a semmibe., nagyon koncentrálnom kellett, hogy ez ne történhessen meg.

boldogko-vara-036-nagyorr-alatt.jpgTöbb videófelvételt készítettem már addig is, de mikor a várfal üregeiből megláttam a tömegével kiszálldosó fecskét, örültem, hogy vittem magammal plusz elemeket a gépbe.

A vizem viszont itt fogyott el, begyorsítottam hát, s most már az országúton siettem. A faluban biztos van valahol kisbolt, de még mielőtt rátaláltam volna, egy kocsmába botlottam.

Nem sokat tétováztam a belépésen, régen túltettem magam fenntartásaimon az ilyen s ehhez hasonló műintézményekkel. Otthon persze be nem tettem a lábam egybe sem, de a vidéki kocsmákban más a helyzet, egyébként is idegen vagyok, szemüveg és kalap rajtam. A jelenlévők nemhogy megbotránkoznának, hogy fölhajtok egy üveg sört, örülnek, hogy nemcsak ők múlatják így az időt déli kánikulában, esetleg egyébként is. Ők sem feltétlen alkoholisták, link fráterek, falun a kocsma találkozóhely, ahol első kézből csomó információt kapni bármiről. A felém forduló tekintetek sem személy szerint nekem szóltak, sőt nem is a nőnek, én már régen nem öltözöm úgy, hogy annak nézzenek...

Nememben egyébként se voltam egyedül, egy terjedelmes nő a bárpultnál épp a rendelésére várt. Kértem egy üveg barna sört, a nő pedig azonnal meghívott egy kupica pálinkára. Már a számon volt, hogy ebben a melegben talán nem kéne a sör mellé, de a tekintetéből azt olvastam ki, hogy jobb, ha elfogadom, mert társalogni akar. Márpedig jobb a helyi szokásokat azonnal befogadni, ha meg nem ízlik, nem muszáj meginnom. Át is villant a fejemen egy-két, filmen látott modell, ahogy a meghívó ember félrenéz, egy virágcserépbe öntöm kupicám tartalmát, és ezen majdnem fölkacagtam.

A nagyteremben biliárdasztal, nyerőgépek közt sűrű füst kavargott, mi ajtóközelbe ültünk, néha kaptunk onnan levegőt. Egy fogatlan ember sört szürcsölt odébb, beszólt, de a nő jelentőségteljesen rám nézett, nem kell törődni vele. Kérdésére elmeséltem, hogy a tai-chi táborban dekkolok, ezen meg se lepődött, a helyi viszonyokról panaszkodott, persze a saját szempontjából nézve. Pécsről jött ide férjhez, de nehéz nagyon itt megélni, máris honvágya van. A másik asztaltól oda-odaszólt nekünk egy barna férfi, neki is hiányzott egy-két foga, de ami a legjobban feltűnt, hogy egyik kezéről hiányzott egy ujj. A nő beavatott, hogy az egy nyugalmazott vadász, egyedül él egy nagy házban. Értettem, munkabaleset történhetett.

Miután szemben ültünk, s a nő egy pillanatra se vette le rólam a szemét, mindenre elkészülve felhajtottam a kupicát, aztán a sört vettem kezelésbe. Az időt meg se kérdeztem, de biztos voltam benne, hogy jócskán lemaradtam az edzésről. És vizem még mindig nincs, meg otthonra is venni kell, a táborban nem lehet kapni. Egy óra után a nő is szedelőzködött, én is fölálltam, de még megkérdeztem, hol van itt bolt. Az ujjhiányos ember borzasztó érdeklődő volt, s mivel épp ő is végezni látszott, felajánlotta, hogy megmutatja. Közben a nő címét fölírtam azzal, hogy majd tartjuk a kapcsolatot, de hiába írtam neki, a levelet Természetbúvárral spékelten, szinte alig csodálkoztam, hogy a válasz elmarad.  

A vegyesboltban feltankoltam ásványvízzel, mikor kijöttem, az ujjhiányos vadász még ott keringett, együtt indultunk hát az utcán lefelé. Egy tisztességesebb vendéglő előtt megállt, hogy innék-e kávét, üdítőt. Tudtam, hogy edzeni ma már úgyse fogok, és rég tudom, hogy tisztességtelen ajánlatokat is el lehet néha fogadni egy ennyi idős nőnek, miért ne.

A vadász aztán mesélt, egyedül él egy utca végi nagy házban, arra nem emlékszem, vaddisznó harapta-e le az ujját, vagy puskatisztítás közben ő lőtte el. Meséje közben elfilozofáltam, akar-e vajon tőlem valamit, de nem derült ki. Indultunk aztán, az út végén megállt egy olyan korú és állapotú ház előtt, amilyen anyámé volt még a restaurálás előtt: „itt lakom”. Be nem invitált - szerencsére, pedig már épp fogalmaztam a látogatás máskorra odázását. Ha viszont elkérné a címemet, hogy ír, megadnám, aztán majd meglátjuk, lesz-e valami, és sose lehet tudni. Ez se történt meg, ezért magamnak nyámnyilának tituláltam, s búcsúra fogtam, azonnal lemondva a még el sem kezdődött kaland lehetőségeiről. Később elgondoltam, a falu ráérősebb asszonyai bizonyára járnak hozzá, és mivel a kocsmabeli nő nem válaszolt a levelemre, ő volt a leggyanúsabb.

Jókor érkeztem be a táborba, a benn maradottak épp befejezték az edzést, jöttek az étkező felé, ami egy száletli hosszú asztallal, két oldalán padokkal. Mindjárt hozzák a vacsorát, ezért leültem, de Vik is odaült szemben, majd beszédesen rám nézett. Rögtön tudtam, szeretné tudni, miért nem voltam a délutáni edzésen. Vidáman mesélni kezdtem a történetet, közben a diplomatafeleség is odaült, még a kardot se tette le. Ez meglepett, soha egy szót nem szólt hozzám, miért fontos neki a mesém? Mikor odaértem, hogy az ujjhiányos vadász meginvitált egy italra, akkor megszólalt: „no, ez egyre szebb…” Nem értettem, miért kommentál valamit, amihez semmi köze, de úgy tettem, ahogy gondoltam is: nem érdekes. Talán csak irigykedik, ha az ő élete valóban olyan szorosan beosztott és csak a tai-chi edzésekre és táborokra szabadulhat el a családtól és a kötelezettségektől, akkor én vagyok jobb helyzetben nála.

Aztán Vik mégis szólt: „de nem voltál az edzésen”. Kerek-perec megmondtam, hogy máskor se veszek részt a délutánin, nekem az túl sok, máris kivannak a térdeim. Erre nem szólt, a köztünk lévő 25 év tiltotta neki, hogy tovább felelősségre vonjon.

Marika este a faházban mégis szóba hozta, és neki is elmagyaráztam, amit Viknek. Erre azt mondta, én itt társaságban vagyok, s bár nem mondta ki, tudtam, együtt kell ugatnom a falkával, ha edzőtáborban vagyok, akkor edzenem kell.  bkvalja-a-vacsoraasztalnal.jpg

Tudtam, hogy ő még nem sokat tud táborokról és alkatra is más, mint én, talán ő jobban bírja. De nekem nem lehet kötelezővé tenni a napon aszalódást fizikai túlpörgéssel, és meséltem neki a csentevölgyi táborozásokról. Elfogadta végül tőlem, de nem lett jobb, bár rosszabb sem a kapcsolatunk. A társaság később szőrmentén éreztette velem, hogy különc vagyok, de csak annyira közösítenek ki, amennyire addig sem fogadtak be. Nekem így megfelelt, továbbra is mindenkivel vidáman cseverésztem, de megtartva azt a távolságot, amit gondoltam, hogy ők is szeretnének.

Vik a másnap délelőtti edzés végén kihirdette: „még ketten vannak, akik délután nem szeretnének edzeni, ehelyett a várba menni, úgyhogy megkérem Isabelt, menjen velük, már tudja az utat”. Úgy látszik, megértettük végre egymást, ráadásul a nevemet is helyesen mondta ki!

Mondtam, nagyon szívesen elviszem a fiatalokat, hozzátéve, hogy a várba felmenet is felér egy edzéssel. Marika is jött, négyen vágtunk hát neki ebéd után ugyanannak az útnak, amin előző nap jártam. Társaimnak egy apró rózsakvarcot vettem ajándékba a várboltban.

Harmadnap este, vacsora után Vik közölte, hogy most indulunk föl a várba. És jelentőségteljesen hozzátette: ugye Isabel meg néhányan már voltak, a többiek sem akarnak kimaradni, és Isabel majd mutatja az utat. Itt kicsit éreztem, hogy bár nem is volt ez szándékom, mégis győztem azzal az álláspontommal, hogy nemcsak edzés van, szórakozás is.

Mire fölértünk a várba, szürkült, a vár melletti keskeny ösvény még félelmetesebb volt, többször szóltam, hogy vigyázzanak, de úgy láttam, más látogatók se félnek, a gyerekek úgy ugrándoztak a peremszerű átjárón, hogy már én féltem helyettük. Bementünk aztán az alagsorba, ahol lovagi mód berendezett, méregdrága étterem is működött, halk korabeli zenei aláfestéssel. Elgondoltam, milyen lehet itt vacsorázni, és leszögeztem, ha lehetne, se vágyom rá. Mindig utáltam a túl drága, ezért számomra elérhetetlen, tehát szükségtelen dolgokat.

A várfal fülkéiben a fecskék már elültek, sötétben gyakorlatoztunk, ami egészen különleges volt a sziporkázó csillagok alatt. Ezután Vik előszedett néhány palack vörösbort, de nem az Edit által otthagyottak közül.

Feküdtünk a vár peremén, a lábunkat belelógatva a szakadékba, nagyon jól éreztük magunkat. Mikor elfogyott műanyag pohárkámból az egy ujjnyi bor, előrementem Vikhez, hogy még kérjek, hiszen másoknak is újra töltött. Azt mondja: „a fekete fiú már vitt neked az előbb”. „Nekem? nekem ugyan nem!” „Hát pedig azt mondta, hogy az Isabelnek kell.”

Körülöttünk halkan vihorásztak, az én káromra. „De hát ez nem igaz!”, mondtam felháborodva, de normál hangon, s hátramenve felelősségre vontam a gyereket, aki több mint harminc évvel volt fiatalabb nálam. Ez szórakozni akar az én káromra? "Hogy mondhatsz olyat, ami nem igaz?" Zavarodottan nevetgélt, bocsánatot motyogott, amit mindenki hallott, így lezártam magamban az ügyet, a fiú pedig a későbbiek során készségességével kért újra és újra elnézést. Mikor a regéci várban elfogyott gépemről a szufla, már itthonról rengeteg saját fotót küldött emailen. Ez nem a vörös harmincéves copfos fekete fiúja volt, hanem egy másik, Marika lányával járt azelőtt, majdnem össze is házasodtak, aztán mégis véget ért a kapcsolat. De "anyósával” egy klubba járva, megmaradt a jó kapcsolatuk, szó is volt róla, hogy az ő kocsijában utazva jövök majd haza, Marikával. Erre aztán mégse került sor. 

Vaksötétben veszélyesek voltak azok az ösvények, melyeken feljöttünk, de a főúton hazabandukolni meg kétszer annyiba telt, volt éjfél is, mire beeshettünk ágyainkba. A faházban nem volt vécé, ha éjszaka ki kellett mennie valakinek, igencsak kellett vigyázni a gödrökkel, buckákkal teli területen, sőt egy árkon is át kellett mászni, hogy eljusson az ember a vizesblokkba. De a vidéki éjszakai égboltokon tízszer annyi a csillag, mint máshol, ha már kijöttem, fél óráig is álltam, s néztem őket. Csak a vizes fű tartott vissza attól, hogy a fűbe heveredjek, és eszembe jutottak hasonló éjjeli csillagfigyelések, például Egerszalókon a terasz asztalára ágyazva, vagy egy régebbi időben Harkányban, a kerti nyugágyban töltve a kánikulai estét. Vagy éppen a 2011-es augusztusa, amikor néhány éjszakát egy ábrahámhegyi teraszon töltöttem, ha belealudtam a csillagok káprázásába, később felébredve csodálhattam a folyvást változó égboltot.

Az edzésekre beduinnak öltöztem, a gézkendő a nyakamon kiválóan felfogta a nap hőjét, szalmakalap is volt rajtam. Ezek ilyenkor elengedhetetlenek, már nagyon korai órákban égetett a nap, dél felé pedig UVA-riadót is fújtak a rádióból. Azon csodálkoztam, hogy felnőtt emberekkel vagyok, de jórészt csak nyávognak a melegre, kevesen leplezik vállukat, nyakukat, többen sapkát sem hoztak. Én vittem tartalékba még két vászonsapkát, ki is vittem, föl is ajánlottam, az egyiket boldogan el is fogadta egy huszonéves gyerek. Ígérte később, hogy bár más klubba jár, hozza majd, emailen pedig küldi a készített fotókat, de egyik ígéretét sem tartotta meg. A sapkát nem, az elmaradt fotókat sajnáltam.

Kata is föllázadt, utolsó nap már olyan erős volt az UV-sugárzás, hogy kijelentette Viknek, ilyen időben nem szabadna a tűző napon edzeni, miért nem megyünk a csűrbe. Mivel más nem szólt, Vik pedig ugyanúgy tisztában lehetett a napsugárzás veszélyeire, mégis kinn tartotta az edzést, gyanítottam, hogy nehezére esett saját döntéseit mások hatására megváltoztatni. 

Kata tiltakozásából már láttam, nem vagyok teljesen magam igényeimmel, már ami az ilyetén tai-chi-edzések káros hatásait illeti. Én ugyan megfelelő védőöltözékben álltam ki, és itt is mindenki saját maga felelt magamaga egészségéért, sőt már Vik is föltett a fejére egy parányi sapkát, vörösszőke copfja fölé. Ezen is csodálkoztam egyébként, a fehér bőrű, vörös hajúakat mindig külön szokták figyelmeztetni, milyen káros nekik az erős fény, nem igaz, hogy nem tudja, de az ő korában akkor is vagánykodik az ember, ha tai-chi edző, aki pedig negyvennapos böjtöt is végigcsinált, étkezési tanácsokat adott.

A szingliken nem csodálkoztam annyira, emlékeztettek régi énemre, amikor még én is sokat adtam a külsőre, sapkát, kendőt a fejemen soha nem tűrtem, még télen sem. Meg is lett az eredménye később, de most nem erről van szó. Így hiába kínáltam az egyszem tartalék sapkámat, senki nem jelentkezett érte, a hosszú szőke egy zsebkendőnyi kendőt helyezett hajkoronája tetejére, válla, karja, nyaka pecsenyére is égett.

A negyedik nap szombatra esett, Vik kirándulást javasolt a délutáni edzés helyett. Magamban nagyon örültem, hogy lám, ő is elég rugalmas, így ha első napi lázadásom nem is tetszett neki, máris lazított kezdeti tervein.

A diplomatafeleség akkor már jó pár éve rendszeresen taichizott, meg volt engedve neki a külön gyakorlás, tőlünk jó pár méterre. Néha kicsit sajnáltam, és mindig Erzsike mondására emlékeztem, aki szerint nincs jó dolga abban a nagy gazdagságban, ahol a család határozza meg az idejét. Ha ki tudta vívni ezt az egyetlen lehetőséget, amikor elszabadul tőlük, azt minden porcikájában ki akarja élvezni.

Regécre készültünk, a várba, a négy kocsiba mind befértünk, a benzinköltséget Vik állta abból a pénzből kalkulálva, amit előzőleg neki fizettünk, hadd tegyem hozzá, hogy mindenféle nyugta nélkül.

Ebéd után indult a kocsikaraván a jó egyórás útra, a regéci hegy aljáig. Én már a tábor bejáratánál heverő kavicskupacokban is kapirgáltam ebédszünetekben, vagy reggeli előtt, itt a hegyre menet is le-lehajoltam, elég sok opált is találtam, melyeket akkor szépnek láttam, persze később, az ásványklub tagjaként már jóval szebbeket kapirgáltunk ki Gyöngyössolymoson és Gyöngyöstarjánban, láttam is a különbséget, dobáltam ki a regécieket, talán egy darab ha megvan belőlük. dsc00558.jpg

A hatalmas romvárban járkáltunk aztán keresztül-kasul, végül csak ültünk nagy lapos köveken, nézve el messzi tájakra, Szlovákiába. Visszafelé egy réten gombát kerestünk vacsorára, és én örültem, hogy nem találtam, mert föltett szándékom volt, hogy ha lesz is gombalelet, meg is csinálják, én holtbiztos nem eszem belőle. De a hosszú szőke lány által talált őzlábon kívül semmi nem volt a réten, csak ez a fotó maradt meg emlékbe.

dsc00597.jpgUtolsó nyaramat töltöttem itt a tai-chisokkal. Margitszigeti, városligeti edzések is voltak, egyet nem értettem, hogy Vik ilyenkor nem fizetett terembérletet, tőlünk viszont mégis ugyanannyit próbált beszedni, akkor is, ha ő a kisterenyei táborban volt éppen, és Zolival tarttatta meg az itteni edzést.

A Városligetben láttuk először az akkoriban divatba jött sígyalogló sport űzőit, valami pálcával gyalogoltak. Társaim mosolyogva tették a megjegyzéseket, hogy bezzeg nem tudják ezek, mi a jó sport, én meg halkan próbáltam megértetni velük, hogy mindenkinek a magáé a legjobb, lám, ők meg minket néznek nagy szemekkel.

Már régen abbahagytam minden sportot, de nem állítanám, hogy a tai-chi volt a legcsodálatosabb, a leglegebb. Hiszen amikor lovagoltam, akkor az volt a leg, mikor karatéztam, akkor az, az úszást ugyan nem csoportban műveltem, de rendszeresen, és akkor meg az volt a legfinomabb. 

  A fő oka, hogy abbahagytam a tai-chizást, nem feltétlenül Vikkel való néhány zördülésem miatt volt. Találkoztam a TIT-es ásványklubosokkal, akikkel a legelső ásványtúra Uzsabányára és Sümegre szólt. A klubnapjuk ugyanaznap volt, mikor a tai-chi edzés, ha nem így lett volna, ott maradtam volna. Elmentem akkor egy másik edzőhöz egy belvárosi gimnáziumban, de nemsokára ő is megtette, hogy nem jelent meg az edzésen, máshol vállalt kötelezettségei miatt.

Azóta százszor megbántam, hogy ilyen buta okok miatt, melyeken mások lazán túltették magukat, abbahagytam ezt a rendkívüli sportot, ezért itthon néha nekiállok. Ha már nem is tudom a gyakorlatsorokat végig megcsinálni, határozottan jót tesz, ha néhányat közülük elvégzek. Ajánlom mindenkinek, ha nincs más ötlete, ezt a sportot minél előbb kezdje el, csak jól jár vele, s ha úgy vesszük, még ez a legolcsóbb.   

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Tai-chi lázadás

(Zalán, 2012.12.13 10:13)

Kicsit még finomítsd ezt az írást úgy, hogy erősebben érződjön rajta, tiltakozol az ép észt meggárgyító, éjt nappallá tévő, fölösleges edzéssorozatok ellen. Én is szerettem a túlzásokba vinni a megpróbáltatásokat, de hiába, ha egyszer magyar vagyok és nem kínai.

Re: Tai-chi lázadás

(isabel-eoldal, 2013.02.04 17:03)

Ha végigolvastad és megértetted, láthattad, hogy megérte lázadnom! Ami érdekes (bár teljesen érthető), eszembe sem jutott, hogy "lázadásommal" hassak a többiekre, az edzőre, nem volt célom, hogy másnap másokat is magammal csaljak, sőt az sem, hogy még egyszer fölmenjek. Mégis, ha belegondolunk, én indítottam el a lavinát. Másoknak sem jött be a délutáni plusz edzés, örültek, hogy volt precedens a negligálására.