Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Barlangjó


Bátyó egy 115 kilós, 190 centi magas ötven körüli férfi, most átlátszó alsóban egy domb mellett áll. Túlhordott, agyonmosott inge nyakára rágott nyakkendőt köt, közben többeket kioktat és lehülyéz. „Aki olyan barom, hogy barlangászásra nem hoz váltóruhát, cipőt, zseblámpát, meg is érdemli! Aki arany nyakláncokkal és füleiben öt-hat fülbevalóval, gyűrűkkel, karórával akar leszállni, annak egészségére! ne csodálkozzon, ha a barlanglakó ászkarákokat ez nem hatja meg! Maga ebben a jó cipőben akar leszállni a barlangba? nem sajnálja?” Utóbbi szöveg egyenesen nekem van címezve, a társaság mosolyos csöndjéből mégis úgy tűnik, hogy  hasonló bevezető hangzik el rendszeresen Bátyó barlangtúrái előtt. Szerintem a legócskább cipőmet vettem föl, persze körbenézve már látom, milyen ócskák léteznek még. Bátyó kedvenc szavajárását a régiek unásig hallhatták, látszik az arcokon. De minket nem ismer, újoncok vagyunk.

Aranyaink egyébként sincsenek, még a feltételezésen is mosolygunk a lányokkal. A nagydarab férfi még folytatja: legtöbbünk rendszeresen leszáll, de akik először vannak itt, azoknak ajánlom, gondolják végig, mire vállalkoznak. Vidám értetlenséggel nézünk össze a lányokkal: mitől tart az öreg? mindenkinek alá kellett írnia, hogy saját felelősségére száll le a mélybe, abszolút betartva a túravezetők utasításait. Aki meg nem, annak keze-lába, netán élete bánja a félreértelmezett vagányságot.

Bátyó tovább szigorúskodik, most egy tizennégy éves fiúval: „a barlangból semmit nem viszel el”. A srác szintén új lehet, mert megszeppen, ő csak viccelt azzal, hogy szed majd egy főzelékre való borsókövet. „Aki viccel ilyennel, fönnmarad”, hangzik a válasz.

Az átlátszó alsóra beszéd közben fölkerül a kezeslábas, amiből Bátyó először szélirányban kirázza a múltkori, mostanra porrá száradt agyagot. Bukósisakokat és zseblámpákat oszt néhány felelőtlen és gondatlan embernek, vagyis nekem és lányaimnak, mert a bukósisakok lámpái nem feltétlenül égnek majd, teszi hozzá lazán.

Befejezve az öltözést és a prédikációt, vehemensen sarkon fordul és hatalmas léptekkel elindul, a csapat utána özönlik, de nagyon fegyelmezetten. Csak az említett tizenéves lehet rajtunk kívül újonc a mai barlangtúrán, a többiek összeszokottan viselkednek. Egy csatornanyílás előtt állunk meg, aminek a csapóajtaját fölnyitják. Bátyó még egyszer csendet kér: most szóljon, aki az intelmek hatására meggondolta, mert egy ötórás barlangtúra nem népünnepély és nem vagány kamaszok vicces ugrabugrája. Senki nem szól, most én is igyekszem nem vigyorogni, nehogy félreértse. Tudtam magamról, hogy negyvenhárom évesen is néha rendkívül pimasz arckifejezést tudok produkálni.

*

Azért kicsit félek, a múltkori túránk másképp kezdődött.

A szépvölgyi túránk úgy kezdődött, hogy Ani beküldte a Természetbúvár keresztrejtvényének megfejtését, a kilencvenes évek elején. Az álló cseppköveket hogy hívják? sztalagtit volt a kérdésre a válasz. Persze előtte a lap cikkét is olvasta, mielőtt a bűvös szót beírta. Én nem is tudtam erről, főleg nem hogy őt egy természetvédelmi folyóirat ennyire érdekli, hogy még el is olvassa. Ő is rég megfeledkezett már róla, mikor jött a levél, hogy nyert egy mászást a Szépvölgyi-cseppkőbarlangba. A lányok lelkesedtek, én pedig mindig is vállalkozó kedvű voltam. Másnap már föl is tárcsáztam M. Mariannt, az egyik barlangászt. Tudott róla, és örült is, mert nemigen jelentkeztek, hiába volt még néhány nyerő. Mariann kikérdezett, voltunk-e már mászós túrán. Nem voltunk. Akkor pár szóban elmondta, miről is lenne szó. Ez nem a turistajárat, annak a bejárata odébb van, és normál ruhában, akár tűsarkúban is megtehető az út. Ahova mi mennénk, több órás mászás lenne, edző- vagy túracipőt és ócska ruhát vigyünk, amiért nem kár, esetleg kis palack ivóvizet. Kobakot ők biztosítanak.  Gondoljuk tehát meg, melyik utat választjuk, mert egyáltalán nem mindegy. Előző csak kellemes, szép élmény, a több órás kúszás-mászás síkos terepen, szűk alagutakon nemcsak veszélyes, ki kiválthat félelmet, amin ott, akkor nem tudnak segíteni. Ha betartjuk az óvintézkedéseket, és egyikünk sem klausztrofóbiás, menjünk. Mondom este a lányoknak, amit Mariann mondott. Ócska ruhákban, cipőkben sem volt hiány nálunk, különben pedig az agyag tökéletesen kimosható mindenből. És bár egyébként vagányok vagyunk (Edda-koncertekre is vittem őket, szétrugdosva a pankrátorokat, két kezemmel rángattam őket el az őrjöngő bolyból), ez ezennel tilos, szögeztem le, azt csináljuk, amit a vezetők mondanak, oda lépünk, ahová kell. Ani tizennyolc, Judi tizenhat éves, vékony, hajlékony mindkettő, én is még csak 50 kiló voltam akkor és gyerekkoromtól a fákon töltöttem a legtöbb időmet. Bár látszólag össze sem lehet a kettőt hasonlítani, a mozgás, hajlékonyság, ügyesség itt is elkelhet majd. Próbáltuk elképzelni az „alvilágot”, persze nem tudtuk. Mindenesetre Ani büszke volt a nyereményére, Judi kíváncsi, mindhármunkban buzgott az ismeretlent megismerni vágy. 

Alig vártuk a szombatot a barlang előtt egy lelkes fiatal házaspárt ismertünk meg. Szemüvegesek, Mariann göndör vörös dróthajat, férje derékig érő lófarkat viselt. Jó pár nyertes volt rajtunk kívül, akik még jöhetnek, várjunk kicsit. Várakozás közben egy öltözőnek kinevezett sufniban átöltöztünk az ócska ruhákba, cipőbe, vezetőink pedig hoztak sisakokat. Kijőve szétnéztünk, ismerkedtünk Szépvölggyel, ami egy hatalmas kráter meredek falakkal, az udvarban mászkálni lehet. Az egyik falon hegymászók gyakoroltak.

Aztán tizenegykor „lemerültünk”. Mikor maszatosan, de boldogan kimásztunk a barlang kijáratán, nem akartam hinni a szememnek, négy óra volt. Mászás közben csak egy-két szóval irányítottak, hova lépjünk, mit fogjunk meg, és mindig betartottuk, amit mondtak. Egy idő után röviden, de határozottan dicsértek is a fiatal barlangászok. Így a nehézségek leküzdése vagy félelem helyett élveztük a dagonyázást a vizes, agyagos talajon, kiszámítva minden lépést, mert ha ugrálunk, könnyen lecsúszhatunk egy hasadékba. Ők sem idegeskedtek, bíztak bennünk, mi meg bennük, jól összebarátkoztunk. .

szepvolgyi-cseppkovek.jpg

Meredeknél meredekebb lyukakba, résekbe, hasadékokba jutottunk le, a barlang teljesen elvarázsolt, eszünkbe sem jutott félni. Másztunk oldalt, háton, hason olyan szűk járatokban, ahová nem is gondoltuk volna, hogy beférünk. Egy helyen a teljes sötétséget is megtapasztaltuk, amit csak odalent lehet. Barlangász szokás egyébként, egy teljes percre lekapcsolni a fejlámpákat. A beállt vakvilág új érzéseket keltett bennünk. Ennyi időre bőven ki lehet bírni annak tudatában, hogy utána világosság lesz, és nem gondolni bele, mi van, ha a sötétség tovább tart. A cseppkövek neveiből néhányat megjegyeztünk, ezekből mostanára csak a Hófehérke és a 7 törpe maradt meg bennem. A fotógépet a csuklómra akasztva, sok helyütt fotóztam, ezek örök emlékek maradtak. Később néhány képet kinagyíttattam, mint például ahogy Judi vigyorog ki egy szűk alagútból, ahol teljes egészében bele kellett feküdni, és oldalt araszolva tovább jutni a járatokban.  Egy cipőtalp, ami mintha be lenne szorulva egy kőfalba, gazdája hason kúszik.

A csodálatos cseppkő képződményeket általában állatokról nevezték el, krokodil, jegesmedve, teknős, sárkány.

Amikor kibújtunk a világosságra, kaptunk észbe: észre sem vettünk éhséget, szomjúságot, egyéb szükségletünket. A szabadban viszont hirtelen éhesek és szomjasak lettünk. Visszaöltözés után a büfében még meghívtam Mariannékat egy üveg sörre, jó órát beszélgettünk. Újólag is dicsértek, mennyire jól csináltuk elsőre a túrát, öröm ilyen emberekkel mászni, nem csinálnak hülyeséget, betartják a szabályokat, a biztonsági utasításokat, ráadásul ügyesek. És csak ezután kezdtük érezni, milyen fáradtak is vagyunk, a buszon, metrón dőltünk erre-arra, otthon irány a kád, aztán az ágy.

*

szepvolgyi-barlangbol.jpg

Mindhármónknak az volt a véleménye, hogy az élményt muszáj ismételni, a következő héten a téma még napirenden is volt, de aztán bejöttek más élvezetek (a fiúk). Következő szombaton tehát kimentem egyedül, Mariann pedig meghívott a turistaútra. Ez a csoportos túravezetés is szép volt, de az ötórásnak a nyomába sem léphet!

Föltettem magamban, hogy barlangászni fogok. A ferenchegyi túrára két hónappal a Szépvölgyi után került sor. Judit már inkább a színház érdekelte Pezóval. Ani benne volt, sőt barátja, a rendőr Feri is kedvet kapott tőle, jött velünk.

Ezután mégse folytattuk, mert más érdekességek jöttek be, a kecskeméti lovaglás, a karate, vezetéstanulás, úszás és aerobik, meg még hasonló újdonságok.

*

Bátyó tehát felnyitotta a csapóajtót, majd előrevezényelt minket, látni akarta, hogyan mozgunk, egyáltalán tudunk-e mászni. Főleg engem figyelt, vagyok-e elég hajlékony és megfelelően merész. Közölte is, hogy ha a két méter mély aknába nem tudok segítség nélkül lemászni, visszazavar. Értettem a szigorát, láttam az aknát. Ha le akarok jutni, pókszerűen kell másznom, kinyújtott karral-kézzel és lábakkal a falakon egyensúlyozni. De azonnal előjöttek előző barlangtúrám tapasztalatai, simán leértem, Bátyó is megnyugodott, néma bólintását vettem elismerésnek. Intett, hogy mehetek tovább, s most a lányokat tesztelte, mikor velük is meg volt elégedve, a csoportot indította. Azok már tudták, mi fán terem a barlangászás, csak néhány vagánykodó botladozott, rohangált össze-vissza, baj mégsem esett. 

Bátyó tehát, aki nálam nagyjából tíz évvel lehetett idősebb, megenyhült, látta, hogy nem kényes úrihölgy keveredett hozzá. Menet közben nem szólt, általában csak vezényszavak hangzottak el, de egyszerre a nevemen szólítva visszaüvöltött: Bözse, gyere, ezt nézd meg! Jól esett a tartózkodásból átváltott bensőségessége, odaálltam hát mellé, karlendítését követve fölnéztem. Fantasztikus érzés volt a lámpással megvilágított borsóköveket nézni. Éreztem, hogy befogadott.

Azt hittem, aki a Szépvölgyit megjárta, mindent tud, de ezt a barlangot azért nehezebb volt bejárni. Nem voltak kötelek, amikkel a fiatalok Szépvölgyben azért segítettek nekünk, persze többen is voltunk. Bátyó néha közölte a társasággal, hogy a fiatal vezetőket kövessük, ő most eltűnik. Egy oldaljáratban nyoma veszett, várt aztán a mi járatunk végén. Bevallotta, hogy azokon a helyeken az ő teste nem fér át. Kampók sem voltak sehol, nemhogy kötél, sok helyen nem hittem el, hogy átmegyek, például egy alig harminc centi széles, nyálkás párkányon kellett derékszögben befordulni. Na Bözse, mondtam most magamnak, itt a vég, akármilyen bátor vagy, ezt már nem. De vissza se mehettem, mögöttem ott lihegtek mások, balra meg ott volt a szakadék. Át kellett tehát menni, a többiek is mennek, és ez a tény átsegített. (Ilyen volt a lovon is, mikor először vágtáztam, azt hittem, egy pillanat alatt lebukfencezem, valami mégis fönntartott.) A fiataloknál  a ruganyosság és a zergemozgás magától értetődő, de Bátyó a végére meg volt elégedve az én képességeimmel is. Meg én is, és már vártam a következő alkalomra.

Ferenchegyről is öt óra múlva jöttünk ki sárosan, az idő múlását bent észre sem lehet venni. A barlang egy más világ! Földi szükségletek nem léteznek, persze mikor kijön az ember, átvált a szervezet a szokásos ritmusra. Bátyó ott állt letolt gatyában, a lábára engedve az overállt, egy zacskóból cseresznyét evett, a magokat felém köpdöste. Épp arra gondoltam, hogy köpködés helyett megkínálhatna, és tényleg egy szem cseresznyére mindenki a vendége volt. Már nagyon éreztük az éhséget, szomjúságot, egyéb szükségletet pláne, igyekeztünk búcsúzni, de a Pálvölgyi felé, ahonnan indultunk reggel, s ahol van mosdó, visszafelé kellene menni. Nekimentünk a lefelé vezető útnak, hogy kivárjuk a Kolosy térre menő buszt, de az nem jött, ezek meg menni akartak, gyalogoltunk tovább. A következő buszmegállónál megint nem jött busz, s a végén a hévnél találtuk magunkat. Nyakig agyagosan szálltunk föl a metróra is, végül a lakótelepi buszra. A lakótelepnél szembe jön Judi Zolival, kontrasztunkként gyönyörűen felöltözve. Színházba mentek.

*

A szerkesztőségben meséltem a barlangtúrákat, egy kollégám a solymári Ördöglyukat említette, a közelben van egy kis hétvégi házuk. Legközelebb tehát onnan indultunk az ő vezényletével. Az Ördöglyukban volt „belépődíj”, százhúsz forintot perkáltunk az overállos szakaszért, ez azt jelenti, hogy mászni kell. Itt lépcsős turistajárat egyébként sincs. Zoli kicsit nehezen fért át a keskeny átjárókon, de a barlangvezető lány mosolyogva mondta: ó, az emberi test nagyon képlékeny! igaza lett, Zoli laza háját a pocakján összenyomva átjutott olyan vékony helyen is, amin mi is éppen hogy. A kirándulás után bementünk Zoliékhoz, és szívesen megettünk volna néhány szelet zsíros kenyeret, de meg kellett elégednünk ropival, üdítővel. Az Oktogon sarki salátabárban ebédeltünk hamburgeres szendvicset. A McDonalds-ékhoz is sűrűn járogattunk akkoriban, míg meg nem untuk, és a csömör hamar eljött.

*

Alig vártam az újabb barlangozást, de kecskeméti lovaglás lett belőle, aztán meg az ÁSE karateklubja. Ezt csináltuk teljes gőzzel, a torna és az úszás mellett, de barlangot azért még láttam, legközelebb egy jó évtizeddel később, Marival. Jósvafőn a Tengerszem hotelben lévő szállásunkról gyalogoltunk a Vöröstói bejárathoz, ott jártuk le a két és fél órás túrát, másnap az aggteleki egyórás menetet. Ezek vezetett turistautak, kiépített lépcsők, járdák korlátokkal, mennyezeti világítással. szaritok.jpgA Vöröstói szebb, az Aggteleki füstös-kormos. Itt már gyerekkoromban is jártam, aztán egy életmód-nyaralás része volt, de mindig újnak látja az ember.

A Vörös-tóiba vizesen szálltunk le. Az oda vezető több kilométeres gyalogtúra elején jött a zivatar, ami aztán végleges esőnek bizonyult, s bár volt viharkabátunk, sapkánk, félúton már latolgattuk a visszafordulást. De akkor elvész az a napunk, holnap jöhetünk újra - hát továbbmentünk, nem sokkal később bokáig belemerülve a vízzel borított fűbe. Most már a cipőnkből is csavarni lehetett volna a vizet. A bejárat épületéhez érve próbáltunk szárítkozni, mert volt még egy jó óránk a barlangjáratig. A mosdóban volt ugyan hajszárító, csak nem működött, mert áram sem volt. Vizes hajjal, szinte csurgó ruhában és cipőben indultunk a kétórás útra, mégsem fáztunk meg, bár utána jólesett a meleg fürdő és a finom vacsora a szálloda teraszán. (Kép: szárítok, kevés eséllyel, mert közben is még esik.)

*

Szemlőhegyről, illetve az ottani borsóköves barlangról még nem szóltam. Ennek a klímája sokak számára ismeretes lehet, gyógyhelyet alakítottak ki asztmásoknak és egyéb légzőszervi betegeknek. Sajnos, tökéletesen szétrombolták a bele épített betonaknával, amit liftkabinnak szántak, de például 2007-ben nem működött még. Állítólag a felszíni csatlakozást akarták vele megrövidíteni, de teljesen szétcsapja a barlang harmóniáját. Kár érte, mint annyi más természeti csapásért, amit az ember mér éltető környezetére.

De a gyönyörű borsóköves virágoskertekért is érdemes leszállni a mélybe. A barlang falai telidestele vannak ezekkel az aragonit képződményekkel, amiket lecsípdesni halálos vétek lenne, a látogatók nem is teszik, csak gyönyörködnek.

*

Itt befejezem a barlang témát. Mostanában víz, hegyek-völgyek, erdők, hajózás kötik le időmet. Nem a barlangok az egyedüli olyan helyek, melyekben elvarázsolódik az ember, az élmény mégis egyedüli, mert  a „másvilágba” kerül. A föld mélyében napsütés nincs, de ez nem dönt letargiába, sőt fölvillanyoz. Hideg van, mégse fázunk, földi örömök ott nem léteznek. Néhány órára elzárva a napfénytől, de abban a tudatban, hogy ki is jövök, csodálatos élmény. A felszín fölötti kirándulásokkal összehasonlíthatatlanok az overállos túrák.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

barlangjó

(izlandilinda, 2013.08.28 00:35)

IZabel, ez eddig valahogy elkerülte a figyelmemet. Most elolvastam, és tényleg elvarázsolódtam. Köszi!

Barlangjóhoz

(Zalán, 2012.09.19 13:51)

Izabell, ezt is csak az érti, aki legalább egyszer bement egy barlangba, ha nem is szállt alá. Persze ettől még nehogy kitöröld, curvajó!