Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Zsunypuszta és Príbelce

2012.04.17

Zsunypuszta

Maga a helység ősi magyar falvaink közelségében terül el: Szécsény, Hollókő, Magyarnándor. A bányákkal mint puszta kősivatagokkal is jóban vagyok, s ha mellette hangosan csörög egy patak, melynek partfalából fák nőnek, még inkább szeretem.

Kőbányán kívül egy szó komolyabb infót nem találtam a varázsos nevű helyről, se a benne található bányáról. Bizonyára lesznek komoly szakértők, kik túlszárnyalnak.

zsuny-mari.jpgAz előtérben, hova buszunk beáll, a szokásos bányakultúra fogad: alacsony épület, ember, ki örül a jövevényeknek, kutya forma négylábúak még jobban, mozdulatlan gépóriások.

A vidám kőgyűjtő társaság kezébe fogja még üresen lengedező hatalmas szatyrait, s elindul a kőzúzalék-piramisok irányába, melyek messziről csillognak, ásványcsodákat ígérve – de közelebb hajolva, nagyítón szemlélődve a csoda elmarad, vagy törpének minősül.

Beljebb, a bányafalaknál az idei bő istenáldás hagyatékai: pocsolyák– dágványok–dagonyák–ingoványok, de büszke gumicsizma-viselőknek az ezekben való tapicskolás élvezet. Ki mit talál s szed össze otthoni vitrinjébe, teraszára, kertje díszhelyére? nem egy szobrászművész is mázsaszám vinné műhelymunkára a színes-sávos, füstszürke alapú képződményeket. Egy hét rétegből álló szendvics formáció az én táskámba is bekerül.

Tovább akarok állni, fölegyenesedve körülnézek hát. Érdemes volt, mert balra kanyargós út vezet a bánya felső részébe, partja telidestele pazar színekben pompázó vadvirágokkal. Meg is nézem őket nagyítóval – múlandóságuk teszi őket köveknél is varázslatosabbakká. Aztán a dombtető nézek szerteszét. A társaság a szokott szórásban görnyedez, ki fenn keresgél, mások lent kotornak. A nap kihívóan ránk ereszti hőjét, de mert nem őt, hanem a földet imádjuk, sértődötten felhőrolót húz maga elé. Elég is, ha tudom, mögötte ott vanJ

Andrea invitál: mennénk a bányán túlra, a szántásba, ki tudja, mit lelnénk ott… hátha kifordított az ekevas egy dzsinnlámpát, vagy legalábbis ősmagyar pitykegombot… Tervünket illetően a bánya alkalmazottjával kellemes csevegésbe fogunk. Az ember készséges, s böcsülettel közli azt is, hogy nagyot kéne kerülni oda, a szántás előtt árok, amögött meg kerítés, mely nem áthágható. Belenyugszunk, hogy a szántás titkai ezúttal felderítetlenek maradnak, helyette átadjuk magunkat a helyes négylábúak túláradó szeretetének. Addig próbálom eltántorítani bokám kóstolgatásától zsemleszín barátomat, hogy a végén imígyen szól: úúú-vau-vau, s hátráló ugrásokkal folytatja is, míg be nem reked. Andrea azt hiszi, félek a kutyustól, ami kölcsönös lehet, mert a végén ő veszi futásra. Mármint a zsemleszín.

zsunypusztai.jpgBányaművelésre szánt két óránk letelik, az emberek becókmókolják dudorodó hajléktalan szatyraikat a busz gyomrába, majd kellemes utazás következik. Indulásra várva még körülnézünk a közeli kőhányásoknál, itt találok egy bazaltszerűséget, benne feltehetően kalcitérrel, ami napfényben szépen kelleti magát, mikroszkóp alatt is mély a tüze, sárgás. Az emberek mutogatják, amit találtak, néhányan rutilra is gyanakszanak. A mellékelt fotó maradt még emlékül, ilyen csíkos andeziteket lehetett találni.

Az előbb bejött felhőket elhagyogatjuk, a buszban mindenki ebédel–eszik–iszik–alszik, majd alig várja, hogy átvágva a szlovák határt, Príblice cápafog-lelőhelyén megszedi magát éles fekete fegyverekkel, melyeket hajdani tengeri fenevadak viseltek óriási szájukban.

Príblice - Príbelce

Amerre buszunk fut, víz és víz a mezőkön, kisarjadt vetéseken, bokrok s fák szobroznak elhagyatottan a víztükörben. Csodálatos a látvány, s szívszomorító – két hete áradásokról tudósít a média. De hát – bezárt ablakból nézve a vihar tombolása is elképesztő s gyönyörű, a gyilkos villámok is ámulatra méltóak. Szerencsések a városlakók mindkét esetben…

De ahogy fut az út, más látványok jönnek; a Príbelce (vagy Príblice, mindkét név használatos) feliratú tábla láttán a régi gyermeknépdal futkároz fülemben: Príblice szívem, Príblice … ámbár az igrice volt… és akkor még nem énekeltem a gerlicéről. S mert énekelni sem tudok, efféle traumától ezúttal megmenekülnek útitársaim.

A szlovák falu olyan, mint bármely más falu, kis erdő, házsorok, virágos kertek, még virágosabb utcák – és kedves, szolgálatkész emberek. Kiknek útbaigazítására ugyan nem rögtön, de megtaláljuk a helyes irányt. Itt viszont a busz lecövekel, mert kerekei számára a megfelelő út véget ér. A buszból lekászálódó csapat egy kis erdei ösvényen indul el, mely mellől nemsokára elfogynak a fák, és kinyílik egy buckás térség. Szemben pedig csodálatos homokkő-fal fogad, melyet mintha óriások hatalmas, éles kései véstek volna ki. Aljában itt-ott dombocskák széteső göröngyökból, melyeket girbe-gurba gyökerek tartanak csak össze, és ebből áll alul az omlós földfal is.

De a társaság java része egy jobbra tátongó homokkő-bunkerbe tart, s annak megkezdett falait vési tovább pirinkó hegyes zsákmányok után kutatva, térden, hasalva, ki hogy szereti. Jól felkészültek a munkára: nemcsak vésőt, gereblyécskét, gyerekkapát, de szitát is hoztak magukkal, leggyakorlottabbunk pedig egy hatalmas, építkezéseken használatos homokszitát is cígölt, mellyel tavaly Felsőörsön is már munkálkodott.

Én is kotrok, néha tíz ujjammal is, de egy megveszekedett kölyökcápa-fegyvert sem találok, viszont fázom, hideg szél és sötét felhők jönnek. Alulöltözött társaimat a munka tüze hevíti, ezért a fal mélyebb rétegeibe húzódva fogok én is újabb kotrásba, melynek eredményeképp végül találok is egy ötmilliméteres csigát, mely ráadásul még csak nem is kövület. Jövök-megyek hát köztük, fölmászok a bunker fölé a táblát elolvasni: Geologická stavba, de csak a jeleket értem, a felirat nem magyar.

Vannak más érdeklődők is, kik kocsival jöttek valahonnan, de a hely nagy, elférünk. Ahogy ott tiblábolok, érdekes művelet tanúja leszek. Biológus Ferink precíz szikevágásokkal bőrözi le azt a kígyót, melyet még Zsúnypusztán talált ő, vagy más. Egy 9 év körüli srác óriási izgalommal figyel és én is odaállok, hogy a művelet második felvonását végigélvezhessem. Most fájón érint, hogy gép híján nem tudok videót csinálni e pótolhatatlan műtétről. Feri még ellátja tanáccsal a kölyköt, hogyan tartósítsa otthon sózással, szárítással a bőrt – feltéve, ha anyu be engedi szállni a kocsiba szokatlan leletével. Pedig örülhet, hiszen jövőbeli retiküljéhez a fül már grátisz megvan – lelki szemeim előtt már látom, hogy a gyerek addig kirándul elkövetkező éveiben, míg a retikülhöz még szükséges többi bőrt össze nem szedi hétvégenként. S képzeletben már a messzi múltban járok: annak idején élővilág óránkra felboncolt békatetemeket kellett bevinni,  formalinban pedig sáska-kompótot tettünk el. Cserebogarakat is szívesen gyűjtöttünk befőttes üvegeinkbe háromévente, mikor özönével borították be kertünket.

E nagy élmény koronázta tehát a príblicei nagy fal előtti kotorászásunkat, melynek összeredménye számomra titok. Tény, hogy néhány cápafog gazdára talált, s egy csokipasztilla alakú rájafogat is talált közülünk valaki, s talán mások is. De jó volt kinn a levegőn, az erdei ösvényen, még ha hűvösre is fordult az idő.

Mindamellett feledhető lenne számomra a mai nap – hogy mégse legyen az, ezért írtam meg erről e néhány bekezdést.

Mindenki más eltérő élményeit is szívesen olvasnám-olvasná a klub!!!

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Zsuny

(Zalán, 2013.06.03 14:17)

Drága Izabel, én mindig hű olvasód voltam-vagyok-leszek. Élvezetemet már csak ebből merítem, öreg barátod, Zalán