Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Várpalotai lignitmezők

2012.04.27

Mint általában más felhagyott bányákhoz menetben, a Várpalota közeli lignitkülfejtésre is keresgélni kellett az utat, de aztán mégis meglett a hely, ami egyébként rekultivált, a természet rég visszahódította. A böhönc busz leparkol, mi befelé indulunk egy szimplának látszó, átlagos természetrajzzal rendelkező plázsra. Vékony földút mellett bozótos, néhol egy-egy fa. Ma már az internetről ezt is tudom, hogy Bántapuszta ez, és miocén korú a lignit, amit bányásztak, míg be nem zárt a bánya.

A szakértők, Sanyi és Pali már tudják, hol kell keresni, meg is mutatják. Néhol a földből mint jéghegy csúcsa, kiáll egy apró részlet, s ha elkezdünk ásogatni, túrogatni, a végén kifordulhat egy hatalmas barna fatörzs vagy a fának éppen a szerteágazó gyökere. És ez az, amiért idejöttünk.

varpalota-lignitesedett-fa-kvarccal.jpgA sötétbarna színű lignitesedett fán kívül van valamilyen kőzet is, apró csigák vannak belekövülve. Erről Marikánk azt mondja, hogy az nem lehet annyi idős, mint amennyit Sanyi mond, s hogy a lignitesedett fa szakmailag kövületnek minősül-e, az sem szögeződik le. Nem is fontos, tény, hogy gyönyörű szép csillogó kvarckristályok nőttek a fa ereibe, ahol régesrégen még a fát éltető nedv folydogált. Némely fadarab kalcedont rejt üregecskéiben. 

De igen-igen le kell hajolnom, hogy akár egy csigakövületes darabot leljek az úton haladva, az utat nézve, meresztem is a szememet jó ideig. Aztán egyszerre rátalálok, már fordítom is ki az első ilyet kalapácsom hegyével. Nagy kincs ez nekem, még nem tudom, hogy négy évvel később ilyen követ sehol nem veszek föl majd.

A kocsiút baloldala erősen lejtős, pontosan egy embermagasságnyi árokba lehetne lezúgni, ha nem vigyáz az ember. De vigyáz, s én is leszállok a mélybe, ott kezdek nézelődni. Mert az tudvalevő, hogy mindenki talál valamit, csak mi nem, de az is igaz, hogy ez mindig csak a kezdet, mert nemsokára utánuk aztán mi is találunk. Mert a dolgok egyszerre csak ott vannak, csak le kell hajolni, csak meg kell piszkálni, vagyis megdolgozni értük. Mármint a kincsért. Mikit, pontosabban ötkilós kalapácsának ütemes zaját már hallani is, letelepedett valahol, aztán ott is marad, később Mari is ott ragad, később elmesélve s mutatva, miket talált.

Az én kincsem pedig itt van. Megakad a szemem egy hatalmas farönkön, próbálom piszkálni, de nemsokára látom, hogy egyedül megmozdítani, főleg az én kalapácsommal, teljességgel lehetetlen. Szólok a férfiaknak, jöjjenek segíteni, ez meg is történik néhány hatalmas földpiszkával, azaz feszítővas, csákány, mittudomén mi a nevük ezeknek a nem nőnek való szerszámoknak.

Felhúzzák a kocsiút mellé a példányt, verik szét. Állok ott, kalapáccsal a kezemben, teszek néhány vigyázó mozdulatot, amiben benne van, hogy a széteső fa szilánkjai elsőképpen engem illetnének mint megtalálóét, egyébként meg úgyis közkincs, elég szétosztani annak a néhány embernek, aki épp itt van. A gyönyörű sötétbarna darabokon ott csillognak a szerteágazó kvarckristályos illetőleg kalcedonos erek.

Nagyon boldog vagyok a leletemmel, nagy a meleg, el is fáradunk. A busz árnyékában gyűlünk össze, mindenki előveszi az ebédjét, és akinek nem jut egy előnyös szikla, kő vagy farönk, leterít néhány újságot, rátelepszik. Persze legtöbbünk állva falatozik, gyűjti az energiát a délutánhoz.

Dudarra megyünk át aztán a busszal, ami már messziről vöröslik, földje bauxitos. Itt is fosszíliákat lehet majd találni, még kalcitot is. Hatalmas vörös rakások mellett visz az utunk, odébb magasodik egy domb, amellett a bozótosban-rekettyésben, vagy inkább a kitaposott útnál lehet kapirgálni. Mi nemigen találunk jobbat apró kagylókövületeknél, jórészt pihenünk, élvezzük a természetet.

Az én példányaim  varpalotai-lignitesedett-fa-kvarccal-16-db.jpg

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.