Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Ugod és Felsőörs

2012.04.16

Ugodra mentünk először: hát jó sokat buszoztunk, ahogy mondják, bejártuk Tolnát-Baranyát. Már ebédhez harangoztak valamelyik közeli faluban, mire a busz letért a műútról és bedöcögött az eső áztatta földútra. Ugyan sosem voltam még itt, de nem vártam mást, mint amit kaptam: kőrakások itt, bányafalak ott. Még a szemétlerakat is ismerős, de hát ebben az országban ez sűrűn előfordul. A bányahangulat tehát megvolt.banyafal-ugodon.jpg

Mostanság mindennap zuhog valahol, amint egy másik régi vicc is írja: országos esők vannak. Ennek megfelelően cuccoltunk, volt, aki váltóruhát is hozott. Teljesen jogos, mert ha elkap egy mostanában szokásos méretű felhőszakadás, két másodperc alatt ronggyá lehet ázni. Mondom is a buszon a mellettem ülő Zsének: ha ide vizesen beülünk, a buszvezető az üléseit le is cserélheti, mert egy hétig sem szárad ki. Utazás közben a jövő-menő felhők láttán lehet totózni, hogy mire kiszállunk, épp mi történik odafönn. Végül a jóisten kegyes hozzánk, ámbátor kissé kétélűen: melyik kezemmel áldjam-verjem az ártatlan népet? A felhők mintha pont minket kerülnének el, a nap viszont emiatt úgy süt, hogy kalap és víz nélkül nehéz kibírni. A kövesek azonban edzett nép, sokan még a sapkát meg a trikót is elfelejtetik, mégsincs bajuk.

Szétszéledve próbálunk leveles kalcitot találni, és itt érzem kábé ugyanazt, amit tavaly Tállyán. Ott se találtam órákig semmit, itt is hiába veszek szemüveget, túrok bele egy vörhenyes színű kőrakatba. Bezzeg Zsé azonnal levesz a kőrakásról egy kalcitzárványos darabot. Bánatomban leülök kalapom és napszemüvegem alá, és megeszem második szendvicsemet, hát dél van. Eszembe jutnak vidéki ebédek kint a hűvös, naptól védett száletliben, a korty szíverősítőt követő tyúkleves utáni ejtőzés, gyöngyös-hideg pohár badacsonyi kéknyelűvel. Aztán egy terjedelmes asszonyság nagy tál rántott csirkét hoz, mellé hideg uborkasalátát; macska ugrana az asztalra, ha nem siccelnék el, kutya ácsingózik a másik oldalon lerágott csontok után. Közben véget ér izzadó szalámival töltött szendvicsem, frissítőül két génkezelt paradicsommal zárom az álmodozást.

Találomra fölmászom egy sziklára, onnan nézek szerteszét - de bezzeg én nem hallom fák levelének lágy neszét, mely miatt nagy költőnk gyönyörű versét megírta – itt köröskörül kőhegyek, azon túl pedig csak omladozó bányafalak. Előttük hatalmas sziklák elefánt-fókákként fekszenek egymás hegyén-hátán, lejtős dombon kell hozzájuk fölmászni. A bánatos szürkék közelebbről, lupén át nézve megszólalnak, repedéseikben ott csücsülnek az áhított pirinkó kalcitvirágok. Találomra odaütök játékkalapácsommal, amit kis súlya miatt hoztam el: a szikla visszaröhög rám, kalapácsom feje berepül két elefántfóka közé. Keservek árán kiszedem és a nagypapámtól tanultak alapján gyöngéden káromkodva próbálom visszaütögetni a nyelébe.

A nagy sziklák ütlegelését föl is adom, ők az erősebbek - odébb találok egy mállásnak indult darabot. Legurítom a földszintre, nadrágféken utána csúszom, lent pedig nekilátok a munkának. Kalapácsom csak háromszor veszíti el a fejét, mire szétverem az ormótlan kődarabot. Érdemes volt dolgozni, találok is benne szép üregeket, egyikben lemezes kalcitok ülnek karéjban, s bár kicsikék, szépek. Szerzeményem másik darabjában kis sárgás gömbös képződmények, hát ez mi lehet? Pének a buszon mutatom, azt mondja, elképzelhető, hogy aragonit.

Később egy vörös agyaggal borított feketés gumót verek szét. Nagyon szép lenne, ha igazi ásvány lenne: mint a szurok, úgy csillog – sajnos, az is. Még mutatom ennek-annak, végül kidobom. Átmegyek az ellenkező oldalra, ahol Giz és mások is szép barna kalcitokat találnak, s bár Zsétől az előbb megkaptam az ő szétvágottjának a felét, mégis szeretnék egy nagyobbhoz hozzájutni. Egy sziklára fekete kohóüveg keményedett, gusztustalan látványt nyújt a természet vad szépségében. Rácsapok egyre, szép kis szelet vágódik majdnem a szemembe. Mutatom később Junak a buszon: nézd, ez a legújabb kori pattintott kő – nevetünk.

saci-ugodon.jpgDe még itt kurkászok a sziklák között, kalapom alatt szemembe csurog saját levem, törölni kell. Találok egy nagy vörös gumót, de nem tudom megállapítani, tényleg kalcit van-e benne. De az első csapás után kiderül, hogy gyönyörű szép rozsdaszín kalcit, csillog a friss vágási felület. Ha már úgysincs egyben, csinálok belőle még néhány darabot, majd elosztogatom otthon, Mari úgyse tudott eljönni. Hipp-hopp két óra van, indulni kell a buszhoz.

Giz Felsőörs előtt félórás kávézást javasol, amit mindenki szívesen vesz, fel is kell tankolni, a víz nagyon fogy. A kocsmában ehetőt nem találok, harmadik, egyben utolsó szendvicsemet falom be. De nem elég, jó volna valami plusz kaja, édes zabkeksz a hátizsákban most nem vonz. Zacskó burgonyapehely kelleti magát, s bár sose eszem ilyet, most rászánok másfélszázat. A sós ropogós jólesik, a gyomrom megtelik, a só meg pótolja a kiizzadt mennyiséget. Persze majd ihatok rá, veszek is még egy üveg ásványvizet.

A buszban is hőség van, viszont ahogy az már lenni szokott, az ablakokon besüvítő szél sem mindenkinek kellemes.

Felsőörsön Pé veszi át a vezénylést, de előbb a buszon elmondja, mit fogunk csinálni és találni. Egy ezrest ígér annak, aki egy szem brachyomicsodát se talál majd a vödrében (a neve pontosításra szorul). Mindenféle nagyságú és formájú vödröket látok az embereknél, nekem egy félliteres küblim van, annó vecsési szecska volt benne. A buszról leszállva meredek, de biztonságos lépcsőn a mélybe megyünk, egy tanösvényre. Ahogy araszolunk lefelé, fentről vicces emberkígyónak látszunk. Annyira betartottam, hogy csak vödröt kell lehozni, hogy fényképezőgépemet fönn felejtettem a buszon, de Zso mindent fotózik, őt kérem, hogy a képeket majd transzportálja át nekem. Ígérte, kerek egy évig, majd két évig, most már harmadik éve, de már régen lemondtam róla.

Pé lapátol az eléje tartott vödrökbe az általa előzetesen föltérképezett hely talajából, később Zso segít neki. A tanösvényen nem süt annyira a nap, kellemes a fák között. Odébb egy partfal, kiálló gyökerekkel és málló talajjal, amiből őskövület-gyanús félgömböket próbálunk kipöckölni. Majd fölszállunk a buszhoz, a vödrökkel együtt, hogy a jármű odébb vigyen egy kies lankás völgyecskéhez, itt patak is meg kút is van.

Vad és felszabadult pancsolás van, az átmosott őslényeket az enyhely asztalára rakott tálcákon vizsgálják az emberek. Én kis vödröcskémet tartom a kút alá, pacsmagolom belőle a sűrűsödő vizet, majd újra, a fiú szorgalmasan tekeri a kút karját. Az agyagos moslékból lassan bújnak elő a kődarabok, melyek között egy sincs jelentős, eldobálom őket. Amikor alig van mosnivalóm, találok egy félkörömnyi háromujjú karmocskát, meg egy félakkorát is. Pé megmenekült a perkálástól.

Én innen akartam áthajózni Siófokra, de a 17.20-as alsóörsi hajó elment, mire a kirándulás véget ért. Mint a 2007-es gyöngyössolymosi kiránduláson, az égi csatorna akkor nyitja ki a csapját, amikor a buszba kezdünk beszállni. Kisvártatva elválok a társaságtól, hogy egy menetrendszerinti járattal Veszprémbe, onnan Siófokra menjek.

Mindkét busz megkapja a fenti áldást, bár más-más irányba tartunk. Amely buszon én ülök, úszik az országúton hömpölygő vízfolyamon. Balra sárgás felhők közelednek, de a jég nem minket ér, mert öt perc alatt egyszerűen kibuszozunk a felhők alól.

Megvolt, jó volt tehát ez a nap is, csakúgy, mint az eddigi kirándulások. Köszönöm azoknak, akik szervezték, ezzel élményt szereztek mindannyiunknak. 2009 nyár, HuEr

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.