Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Szob-Csákhegy kétszer

2012.04.16

Eltelt a három év, s mert az egymást követő ásványtúrákon a hasonló érdeklődésű emberek egyre közelebbi kapcsolatba kerülnek egymással, a kirándulásokon már nemcsak a köveket nézegetik, hanem egymásnak is örülnek, mást is meglátnak. Ilyen élmény volt, mikor hirtelen madártávlatból megláttam, milyen szép tud lenni egy ilyen poros, fullasztó levegőjű bunker.

csakhegyi-banya1.jpgSzob nemcsak erről nevezetes, más helyein a középső miocén kori tengeri élővilág fosszíliái is fellelhetőek – talán egyszer ezek megismerésére is valahogyan sort kerítünk. A helység állatvilága is különleges, de most nem erről akarok írni, csak annak érzékeltetésére említem, hogy az ember szinte semmit nem tud valamiről, mihelyt azonban kicsit belekeres, azonnal tömérdek fantáziaizgató érdekesség kerül elő a dologról. Ez olyan fraktálos – de erről sem akarok most írni, lássuk inkább a 2011. április végi ásványkereső kirándulást!

A bevezetésben már írtam, hogy most inkább a barátok és maga a kiruccanás kedvéért örültem e napnak, s bár a néhány éve gyűjtött kabazitos andezitdarabkákból már csak egy-két darabom van, a többit elajándékoztam, gondoltam, egy-két darab elég is lesz azt felpótolni. De a napnak még csak a délelőttjén vagyunk, és tényleg szép, napos az idő, a szél sem fúj olyan őrülten, ahogy mostanában szokott.

buckak1.jpgA bányában dolgoznak – bár ez az ősidőktől kedvelt héttörpés paródia refrénje is, e tény inkább a jövő-menő autók kavarta por miatt kellemetlen. A kobak cipelése is nehéz, fölvétele még kellemetlenebb, rossz a szerkezete, inog össze-vissza az ember fején, el is húzza. Hát, nehéz az élet, de vállaltuk. Arról már nem is beszélek, mennyire logikátlan kültéren a bányászok e viselete, aki bányaudvaron kötelezővé tette, az még nem gondolkodott el a dolgon, esküszöm. Mondjuk nem messze egy fal alatt haladok és - ismét mondjuk-  leesik egy szikla. A sisak nem véd meg a fentről jövő támadástól, kobakkal együtt földbe döngölődve sem szebb látvány a halott ásványoló. És  nem is megyünk közvetlenül a fal alá, akkor meg maximum egy jégeső ellen jó. Kár, hogy a véleményüket nem írják ide hasonlóan gondolkodó társaim.

Az alsó szinten kotorászhatunk, mondja a bánya embere, aztán még mutatja, melyik felső „teraszra” mehetünk fel a kanyargós utakon, melyeken időnként hatalmas bányagépek jönnek-mennek, nem kis porvihart verve arcunkba. Néhányan fölsétálunk az engedélyezett helyre, itt a szürke andezitsziklák közt rozsdás óriástojások, azaz lávabombák, szorgos vehemenciával veri szét őket egy legény (most jött először velünk, mondja is, hogy fogalma nem volt, mi ez az egész, csak kíváncsi). A héjak úgy pattannak le a magról, mint megfőtt hagymáról a gerezdek. Egy szintén új jövevény hölgy a bombákról lehántott tojáshéj forma darabkákat rendszerezi egy sziklán, s tőlünk kérdi, melyiket vigye haza, hogy ültessen bele majd virágot. Dilemmáját neki kell eldöntenie.

Megfogok egy ilyen bombahéjat én is: bár vastag, nagyon törékeny, a kezemben esik szét porló vasdarabbá. (Vajon mennyit adna kilójáért a MÉH? ha ez a cég még létezik egyáltalán. Hogy kikaptam a nagypapától úgy ötven éve egy, a kertben heverő vasdarab miatt. Az utcabeli gyerekek vasgyűjtést rendeztek, a vashulladékért kapott pénzből csokoládét szándékoltak venni a nagyok. Az akcióhoz mindenkinek hozzá kellett járulnia, csakhogy én honnan gyűjtsek vasat, ha nem onnan, ahol van...? Nem tudom már, akkor se tudtam, mi célt szolgál a kertben heverő ormótlan szabályos vastégla, de az öreg nemsokára nagyon kereste, s volt futóverseny, amikor kiderült, hogy szeretett unokája menekítette el hazulról. – Merengek még e témán, ahogy a múltkor Mányban a szénről: a környéken élők akár be is gyűjthetnék a több kilós darabokat a meddőhányó-domboldalból; ha egyáltalán azt a szenet el lehet égetni.)

csakhegy-lavabomba.jpgVisszatérve a lávabombákhoz, egy kisebb darabot én is szétütök, repül szét a kabátja, míg már csak tojásnyi magja marad, amit tovább nem szétüthető. Néhányan félig tört héjában hagyva viszik haza bombaleleteiket; jó is az ötlet, mert így jobban reprezentálható utóbb, mi volt s mi maradt belőle.

Mari itt dolgozgat több más társunkkal, mi Edittel és Gyulával tovább sétálunk, morfondírozva, hogy az ormótlan sziklák sok jót rejthetnek, de óriások kalapácsa kellene, hogy megtudjuk, mi az. Hirtelen észreveszek valami csillogást, úgy vetem magam a sziklák közé s markolom meg a kétkilós barna követ, mintha versenytársaim lennének, ki ér oda előbb. Pedig itt nem árt az óvatos közlekedés, akármely testrésze bánhatja az embernek, például belép két szikla közé, lába beszorul s nem bírja kihúzni, ráesik egy megbolygatott kő. Ha bukósisakunkat föntről éri kőzápor, véd az rajtunk valamit? Éppen ezért nem megyünk a fal alá.

Zsákmányom több oldalán is sárga kabazitkockák sorakoznak, ragyognak a napfényben, mint az arany. Fölemelni is alig bírom, nem hazavinni. Gyulának nagyobb a kalapácsa, szétüti kétfelé,  már jobban elvihető, bár így is vidámkodunk: mi a fenétől olyan nehéz a táskánk?

Innentől egyre többször találunk hasonló követ, aztán úgy érezzük, elég, ne találjunk többet, nem bírjuk hazavinni. A sziklák árnyékában hűvös van, de ha odébb megyünk, a napsugarak sütik fejünket a kalapon át is. Száguldó teherautó fröcsköli széjjel a laza talajt, ami csak néhány perc múlva telepedik meg új helyén, addig kezemmel védem szememet-orromat a portól.

Elhatározzuk, hogy lemegyünk a többiekhez, ott megebédelünk, a két órai indulásig közösségi életet élünk. Útközben többször is szólunk egymásra, hogy szigorúan az utat kell már nézni, semmi kővadászat! de úgy megszoktuk a vizslatást, hogy nehezen sikerül. csakhegy-kollekcio.jpg

Innen a felsőbb szintről messze ellátni, legeltetjük szemünket a szép zöld vidéken, a márianosztrai templom piros tetőcserepein, tovább szőve a gondolatokat, hogy a börtön lakóinak milyen kényelmes, házhoz jön mindjárt a lélekápolgatás. Aztán a bányaudvar szabályos halmain ámulok el, s gombócoknak mondom hirtelen anyám szilvásgombócairól, melyek a gyúródeszkán vártak a lobogó forró vízbe dobásra, hogy utána pirosra sütött zsemlemorzsában meghempergetve, porcukorral meghintve asztalra kerüljenek.

A nyálcsorgató emléktől elszakítom magam, tovább vánszorgok, aztán Editék rendületlenül mennek lefelé, mert összes ebédjük, vizük a buszban maradt. Zsuzsával, Évával a lejtős út egy félreeső rekettyésében pihenünk meg, vidám szakmai csevejt folytatva. 

Később a buszra viszem hátizsákomat, jó lenne az ülésen is kicsit bóbiskolni, amíg nem indulunk, de nagy levegőtlenség és forróság uralkodik, leszállok. Még van egy óránk, az emberek kisebb csoportokban kalapálnak a bánya itteni falainál, a lezúdult kőtengernél, én is odamegyek. Andezitsziklákkal már nem próbálkozom, de közöttük korhadtabb köveket találok, s tapasztalataim szerint ilyenekben mindig érdekes dolgok szoktak lenni. Fellelkesülve csapkodok egyet, ami sárgás, fekete pöttyös darabokra esik szét. Nemcsak mutatóssága miatt csomagolom el a darabokat, a fekete pöttyök izgatnak, később goethitnek minősíttetnek.

Ani mondja, hogy még odébb opált is talált, de azért a lelőhelye elég messze van, nincs annyi idő, hogy mi is megnézzük. Egy másik nagy barna kő - nehezen szétkalapálva - kalcitüregeket rejt, ki tudja, mi minden csilloghat abban. Mostanra kiéleződött a látásom, színes darabot fedezek föl, fekszik elhagyottan két szikla között, hát egy tenyérnyi vaskos andezit, rajta feltehetően goethit-kéreg, több színben. De ha nem az, akkor is jól néz ki.

Kell lennie itt még fakolitnak, ami a kabazit egy változata, én nem találtam, más se számolt be ilyenről. Talán a legutóbb szétvert, sok mindent tartalmazó kövemben fellelhető aragonit vagy apatit, esetleg dachiardit is, gránát grosszulár változata, vagy diopszid, illetőleg opál.

Főnöknőnk is nagyon szép zeolitokat talált, egyiket mordenitnek mondják már a klubban. Fekete andezit belsejében vörösbarna sugaras tűk. Sajnos, képet nem csináltunk, de hasonló fotót találtam róla a neten.

Összegezve, a három évvel ezelőtti zsákmányaim skálája szélesedett, örülök is neki eléggé. Két óra, indulás van, pont a fülem mellett szólal meg a síp. Vége a napnak? sajnáljuk is, nem is, mert elfáradtunk, megszomjaztunk. 

A buszon ülünk és előre örül mindenki, mert reggel már beszélték, hogy délután Törökmezőre megyünk. Néhányan éppen előző hétvégén voltunk ott, szép fehér kis koralldarabokat, kagylókat, csigákat szedtünk egy partfalban, no meg a patakvölgynél. De baj van, mert Feri ma egy magasabb buszt kormányoz, ami sajnos, nem fér át az alatt a híd alatt, ahol kellene, a terven változtatni kell.

Tömérdek hely van a világon, még ha az a Duna-part kis világa is. A „könyvtár-választásban” szempont, hogy ne csak a művelődésé legyen a hátralévő pár óra, így a Duna egy kavicsos partjánál parkol le. Ilyen folyópartokról régebbről sokféle leletem van, most is alig várom, hogy lehajtsam a frissítő félbarna sört, futás a víz mellé! Szédületes, hogy miket találok most is: tömérdek szép, áttetsző szarukő, két impozáns fakövület, sok vörös opál és jáspis kerül a nájlonzacskóba, méghozzá a természet által szépen lecsiszoltan. Közben a jó dunai levegőt szívjuk és kerülgetjük a kocahorgászok által eldobált szemetet, üvegszilánkokat, bitumendarabokat.veroce--duna-part-kavicsai.jpg

Már később, az itthoni mikroszkóp alatt nézem, milyen szép hullámosan csavarodnak sárgás-morzsás szkarnomban a kis vaskos goethitek. Egy andezitdarabka egyik oldala feketén csillog, a lencsén át nézve gyönyörű fekete kristályokat látok sűrűn egymás mellett sorakozni. Eszembe jut, hogy valaki azt mondta, fekete kalcitot találtak, talán ez az. Bár lehet, hogy ezen csak a kalcitkristályok vannak goethit bevonattal.

De maradjunk a goethites sárgánál. Hirtelen ötletből 20 százalékos ecetbe teszem, csak úgy serceg, pontos szóval pezseg a befoglaló kőzet. Befedem, mert erős a szaga, ne szennyezze a levegőmet, és két napra benn felejtem a savban a kis darabkát, akkor kiveszem, további egy-két órára desztillált vízbe helyezem. Amikor innen is kikerül és megszárad, megvizsgálom. A sárga ásvány a felismerhetetlenségig roncsolódott, de nem ez a lényeg, hanem a most már jobban látható, sötétbarna goethit. Vaskos, tekergős, mint mikor a csokimasszát rányomjuk a tortára. 

Ez a gyűjtőnap is eredményes volt tehát. A következőn egyéb elfoglaltságom miatt sajnos, nem vehetek részt, remélhetőleg a Berva-bányáról valaki ír majd, és én is elolvashatom.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.