Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Rudabánya, nagy szerelmem

2012.04.16

Merthogy ez bizony egy ásványgyűjtő kirándulás volt, egész pontosan húsz résztvevővel. Rudabánya után régóta vágyakozom, s mióta börzsönyi túránkon szóba került, nem hagyott nyugodni a dolog. De négy nap ásványolás nekem soknak tűnt, ráadásul be voltam jelentve a királyi várba játszóházas szövésre, gyékényfonásra. Rengeteget filóztam, miként legyek itt is, ott is. Ha szombat-vasárnap elvégzem várbéli dolgomat, hétfőn hajnalban a csoport után utazhatok a miskolci gyorssal.

Fölhívtam Gizt, mit szól hozzá. Azt mondta, föl tudnak venni a pályaudvarnál 9-kor, a rudabányai vezetőt is ott veszik föl. Ilyen véletlen nincs, gondoltam, már csak a szállást megoldanom aznap éjszakára, kedden pedig úgyis jövünk haza. Fölhívtam a rátkai Sváb panziót – a szállásadó nőtől tudtam meg, hogy egy csoport is lesz – hát az nem lehet más, mint a miénk. Giz a telefonban mondta, van még egy hely a buszban, akár hazajöhetek velük, nekem is olcsóbb, nekik is valamivel, mert többfelé oszlik a pénz. A hely kire várna, ha nem rám? örvendeztem a „véletlenek” sorozatán. Mondhatni, velem teljesedett ki a csoport, mivel eddig csak tizenkilencen voltak. Hát bűn volna azt az egy ülőhelyet üresen hagyni. Jött a szerda, a klubban annyi szó esett a hétvégi túráról, hogy hirtelen úgy döntöttem, a játszóházat máskor is megcsinálhatom, sokkal egyszerűbb, ha kezdettől az ásványosokkal tartok. Abban a pillanatban le is esett a nagy kő, és így kerültem a busz egyik ülésére huszadiknak.

Szombat.

Szerencsig, az egy-két szükségstopot nem számolva, meg se álltunk, ott egy Penny marketban fölmálháztuk magunkat vízzel, élelemmel. Reggelit és vacsorát rendeltünk, csak a napközbeni kajáról kellett gondoskodni. Persze előre tudtam, hogy üzletekben nem igazán lesz nekem való kaja, így eleve csináltam péntek este három sajtos szendvicset (haza is hoztam), paradicsompaprikát és paradicsomot. Utóbbiak kissé nyomingerek lettek, így kidobásra ítéltettek.

1ratka-erkezes-utan.jpgRátkán két panzióban vertük föl a tanyánkat a szombattól hétfőig szóló három éjszakára, innen indultunk erre-arra. A csoport fele velem együtt a Sváb nevűben lakott, többen a néhány háznyira levő Tulipánfában.

Kellemes, más faluhelyen is megszokott csend és nyugalom, helybéli embert nemigen láttunk. Igaz, keveset mászkáltunk a faluban, mert reggeli után mindjárt indultunk valamelyik bányába, csak estefelé tértünk haza.

Péntek estéről maradt öt palacsinta, bedobtam azt is, de vasárnap reggel találtam meg a táskámban, akkor vittem el és ettük meg a fiúkkal Telkibányán. Három palack Szentkirályi, három doboz fél literes Borsodi, három piros alma, otthonról négy gumibarack.

A svéd asztal svábéknál így nézett ki: teaízesítővel savanyított menzatea, karikára vágott szalámi, vékonyra szelt sonka, főtt virsli, szalonnás tojás, uborka, paradicsom, paprika. A vacsorák: sváb töltött káposzta, töltött csirkecomb és pörkölt nokedlival. Én még itthonról rákérdeztem a szobafoglalásnál, lehet-e mást is enni a sertéspöri helyett, merthogy én nem eszem disznót – be is ígérte, hogy egy darab csirkecombot bedob a pörköltbe a részemre. Ott aztán megnőtt pulykaszárnyra hűtött tartalékukból, mivel vasárnap a faluban nem tudott beszerezni csirkecombot.

Az élelmiszerellátást taglalása után rátérnék végre a túrákra és egyéb programokra, amikből szépen volt, okunk panaszra nem lehetett, nem is volt.

Szombat délben értünk Rátkára, gyorsan elfoglaltuk a szállást, én, mivel külön foglaltam, egy egész szobát kaptam a hosszú ház elején. Szemben velem is volt egy fél szoba, közös mosdó, vécé a kettő közt. Ide térve hajat is mostam, mert rekkenő meleg volt, és alighogy kész vagyok, jöttek szólni, hogy indulás van, fél 1-kor. Vizes hajamra szalmakalapot tettem, föl a tornacipőt, kalapács-vésőt, töméntelen mennyiségű nylon- és kartonzacskót az erős szatyorba, hátizsákot, nyakba a 10-es lupét, szemre a szemüveget, puttonyba az esőkabátot. A másfél literes ásványvíz már előre megdobta a holtsúlyt.

Rátkán egy szép nevű, helyre kis bányácska van: Hercegköves. Kellemesre felhőzött ég alatt, langy szellő kíséretében kurkászunk. 2marika-3hercegkovesen.jpg(A képen Marika, a mára korelnök klubvezető a "plátán".) Ha kapásból emlékeznék, mit találtunk, még jobb lenne, de jegyzeteimhez kell fordulnom: növényfosszíliák, rostok, szárak jópofa kőbe kovásodva-kövesülve, és ez a limnokvarcit. Eleinte semmit nem leltem, de aztán egy aranyos tavacska melletti részen lehorgonyoztam. Gondos kezek ásványszilánkokat, cuki kovásodott dolgokat hagytak lustább későnjövőknek, vagyis nekem ajándékba – csak össze kellett szedni őket és zacsiba zúdítani. Hei közben jött, hogy menjek arra, amerre ők, mert ezt meg azt találni, én a leleteimet mutogattam s szedtem belőlük jócskán. A kövek rajzolataiban én tengeri maradványokat véltem fölfedezni, de Maka kitanított, hogy ősrégi növények lenyomatai. 

Egyszer odajön hozzám valaki, hogy mi lenne, ha szobát cserélnék valakivel, bizonyos okok miatt. Hát minek is nekem akkora böhöm szoba, nyomban igent mondtam. ratkai-limnokvarcit-8x5x5-ureg-1-1.5-kvarccal2.jpg

Az időjárás kedves volt hozzánk, de egy idő után előszedette velünk az esőkabikat – már akinek volt. Nekem igen, tavaly óta a hátizsákom aljában van. Az eső hamar elállt, de már össze kellett gyűlni – megyünk tovább a nádasba, ahol kövült nádmaradványokat lelünk. De előbb sűrű tüskés bozótoson kell átvágni magunkat, miközben messziről gyanús égzajokat hallunk, de senki nem törődik vele. Miló beígér néhány kígyót is a magas fű között, de ezzel se foglalkozunk. A nádfosszília-lelőhely kicsi, testvéri közelségben kaparásszuk a homokból a kisujjnyi vékonyságú, apró cseppkőhöz hasonló kövületeket. Aztán hatalmasakat dördül az ég és vészesen közelítenek a fekete felhők, kisietünk a vadonszerű rekettyésből, megkerestük a buszt, és ahogy elindulunk, le is szakad az ég. Mindenesetre itt egy gyönyörű szép nádacskát találtam. 

Menet közben jutott eszébe Junak, hogy Tállyán lakik E bácsi geológus vagy bányász és hatalmas ásványgyűjteménye, ugorjunk be hozzá. Előzetes telefon után bármilyen csoportot azonnal fogad, venni is lehet tőle, odabuszoztunk hát. Nem is vártam mást, a kapun belül mindenütt ásvány, a kert sarkában méteres fakövületek. Szobányi a gyűjtemény, E bá magyaráz, mi meg lesünk, miket találhattunk volna az ő idejében.

dinofog-kecskekorom-kvarcos-nad-2.jpgSzállásunkra visszaérve néhányan a szaletli asztalára pakoljuk zsákmányunkat. Nem mindenki, mert az asztal kicsi ahhoz. Pé mellettem ül és mutatja, hogy az egyik darabon milyen szép darab kvarckristályosodott belű nádacska van, letöri ügyesen a nagy darabról. Jólesik, hogy pont én, újdondász ásványgyűjtő találtam ilyen szép darabot, Pé ígér is érte később fűt-fát, de ajánlatai között nem szerepel az én kívánságom. Megszerezhette volna, ha csak úgy elkéri s nem teszi hozzá, hogy mindent megad érte, de mindent - mert bennem csak később tudatosult, milyen értékes is a picur náddarab. Körbe is jár, mindenki nézi, Gizus a nap leletének nevezi. (A fotón a középső az, mert fölötte az ominózus dinófog, ha még valaki emlékszik, kezdeti írásomban szerepelt az alul lévő congeriával együtt.)

Summa summárum – mondaná Sol tanár úr, a Hercegköves egy limnikus medence, ahol mocsári fauna és flóra település volt. A hévforrásokból szilíciumdioxid vált ki, emiatt a mocsár flórája és faunája elkovásodott, de az egyes növények alakja általában megmaradt. Ezért a limnokvarcit fatörzseket, nádmaradványokat, növényi részeket, leveleket, halakat tartalmaz, az örök életre kővé válva. Amit nem sikerült nekem megtalálnom: az úthoz közeli limnokvarcitos falakon antimon és higany indikáció is van, meg cinnabarit, a vérvörös ásvány, de én egyikből sem találtam.

A sváb töltött káposzta emésztését három pohár száraz tolcsvai fehér segítette, de a lefekvéshez még korán van. Aznap fél tízre ígértek holdfogyatkozást, erre várva sétára indultunk: Sa, An, Mai, biológus Fe. Addig sétáltunk, míg a szép kerek Holdba balról bele nem harapott a Föld, s nevetni valóan kajla pofát nem csinált belőle, de aztán ágyba kergetett a jó fáradtság. Az első éjszakát Makával és Juval közös szobában, pihepaplan alatt töltöttem, reggel 6-ig mozdulatlanul.

Hétkor nekem szokatlan a reggeli, de ez alatt a négy nap alatt más bevett szokásomat is föladtam már – ezért is annyira jó ez a túra.

Telkibánya

Tállyán áthaladva még megállunk és fotózkodunk Európa mértani közepe, pontosabban az erről szóló műalkotás előtt, amit egy közép-európai művésztelep és szabadiskola készített. 26mertani-emberekkel.jpg

Telkibányán a Királykút és a Fehér-hegy a cél. Előbb azonban Vizsolyon is átmegyünk, és ismét Ju okos tanácsára meg is állunk, hiszen ki tudja, mikor lesz újra alkalom a nagy értékű Károli bibliát és a templomot megnézni. Hapa morog kicsit, hogy ásványolni jöttünk. Benn a templomban nem szabad fényképezni – illetve csak vaku nélkül. De én nem tudom kiiktatni automata gépemből ezt a funkciót, ha nem érzékel elég fényt, magától vakuzik. A több százéves falfreskók szépsége pedig leírhatatlan. Az út túloldalán nyomtatástörténeti interaktív kiállítás bemutató épület áll, de ide nem megyünk be, érdeklődés és idő híján.

Telkibányán a kies hegyi parkolóban Mátyás király kútjáról van emléktábla, 33telkibanya-kiralykut-tompa-verssel.jpglefotózom, nyilván szépen ki lehet nagyítani és később elolvasni a történelmet. Elolvasom Tompa Mihály versét is egy bányászemlékművön – a Versek közt megtalálod.

Leszállás előtt Gi szól, hogy aki akar, bogarásszon a parkoló talaján apró csillogó fekete gömbök után. Marekanit a neve, valójában obszidián, vulkáni üveg, de nagyon apró. A vulkáni tevékenység földobja őket, szóródnak milliófelé, aztán visszaesnek. Nézelődik a csoport a földön, Sza azonnal talál is egyet, nézem, tényleg jellegzetes, csak borzasztó kicsi.

Aztán elindulunk többfelé. Én eredetileg Makával, Saval és Annal indulok az országúton, de aztán jobban vonz az erdő, Zsével a másik csoport után sietek, a patakon át. Ott kvarcgeódákat találni. De hamar szomorú felismerésre jutok: képtelen vagyok fölmászni a meredek hegyoldalon, vastagon áll a síkos avar, kevés a kapaszkodó kis fa, gyökér. A többiek persze rég fölmentek, én is mondom Zsének, menjen csak ő, én elmegyek Makáék után. De megtalálom majd őket? És nem félek egyedül? ugyan mitől? attól a két szelídmotoros pártól, akik járgányukról leszállva nézelődnek nem messze tőlem?

Átkelek a rozoga fahídon, az országúton kilépek, persze Maka, Sa és An már sehol nincs. Jó negyedóra után találok egy erdei bejárót leeresztett sorompóval. Tipródom, menjek, ne menjek, ott dekkol egy fekete, kormozott üvegű járgány, sofőr, emberek sehol. Vagy kekszelnek a sűrűben vagy gombásznak, de nem lehetnek erdészek, mert azok terepjáróval közlekednek, s nem is állnak le az erdő szélén, hiszen van itt egy jókora út. Döntés híján az ide hordott kőtöltésen kezdek guberálni, de pár perc múlva kiderül, hogy hiába. Visszamegyek, határozom el, a parkolóban picurka vulkáni termékek után kutatok.

Kilépek az országúton, hamar visszaérek, a parkolóban sehol senki a mieink közül, de egy idegen társaság tagjai szorgalmasan hajoldoznak a patakban. Arra megyek, köszönök, kérdem, mi jót lehet itt találni. Erős tájszólással közlik, hogy kocaásványosok, és valaki mondta, hogy itt opál meg hegyikristály van. „Hát jaó lenne légalébb egy kis tükröt tanáni (mondja a vidékies úr), otthol mutathassak má valamit, ne mondhassa az asszon, hogy eegyüttem hejába…” Én is nézgelődök, de az erdő homályában vajmi keveset látok. Szemközt a hegyoldal ösvényén Ján bá és Ju jön lefelé, régi lelőhelyükön voltak, mennek másfele. Én is fölmennék, de Ju szerint „nem találsz oda!”, elirányít, menjek hegynek föl. Hipp-hopp hat perc alatt fönn vagyok, aztán mázsaszám szedhetem a kvarcot a földről.

Elárvulva lihegek föl a kaptatón, a patak mellett, azon keresztül-kasul, Miló jön lefelé, szokás szerint zsörtölődve, hogy a hegy teteje milyen magasan van, pláne nincs is ott semmi, viszont itt a patak partján rengeteg a fekete rókagomba, amiből megszárítva gombapor lesz, sülő húsra szórva isteni. Nem akarok rókagombát szedni s sütésre gondolni, s nem vonz az erősen csúszós felfelé út sem, aminek ki tudja, mikor s hol van vége, inkább visszaindulok vele. Lent találjuk a buszvezetőt, már megterített magának a pihenőhely egyik asztalánál. A vidéki társaság javában füstöli magának az ebédet egy erre kialakított cementvályúban. Előveszem a péntek esti palacsintáimat bezáró jégkrémes dobozt, de mert urak előtt palacsintát enni, s őket nem kínálni erős szemtelenség,  dobozzal az egyik kezemben, palacsintával a másikban elsétálok s szemügyre veszem a talajt. Máris találok két szem feketebors nagyságú gömböt, de aztán ennyi. A maradék palacsintákkal megkínálom az urakat, befalják. A megüresedett dobozt kimosom a pataknál, jó lesz köveknek.

Társaságunk aztán összegyűlik, ők is ebédelnek. Szép számban hoztak le geódákat, ezekkel csak egy a baj, hogy nagyon piszkosak és ki tudja, hány ultrás fürdetés meg savazás után lehet élvezni a kvarckristályok szépségét. Zsé nekem is hoz egy tenyérnyi darabot, fájdalomdíjul, hogy nem mentem föl érte. Míg a többiek ebédelnek, tovább kurkászom a talajt és ahogy szemem szokja a kövek formáját, több kis gumót is találok, szétverve ott van bennük a hófehér geóda. Csak kicsik, de azért nagyon szépek, mutatom is, Gi azt mondja: mi meg fölmentünk érte a hegyre.  Tovább keresgélek, egy szárny nélküli szép zöld szöcskét találok, ami engedelmesen bevárja, míg egy levélre léptetem. Le is fotózom, biológusunknak is mutatom: zöld lombszöcske nőstény. A fotó szépen sikerült, Ed tartotta az ujján, aztán szépen elengedtük a fűbe.

Később érdekes, zöldesszürke kövecskét találok, az arra járó Pének mutatom, azt mondja rá, hogy perlit. Itthon utánanéztem a neten és ezt találtam a perlitről: „A felszíni bányászatot követően a perlitkőzetet megőrlik, majd 850–900 C°-ra hevítik. Felülete melegítés hatására meglágyul, a kőzetben kémiailag kötött víz gőzzé változik, és kis kapillárisokon (csatornákon) a környezetbe távozik. A folyamat során az anyag eredeti térfogatának 7-16-szorosára duzzad. A folyamat nagyban hasonlít a pattogatott kukorica készítéséhez. A leletet mikroszkóp alá is tettem, érdekes, mintha golyócskákból állna össze. Elkezdjem melegíteni? Még az kéne, hogy a konyhában mindenfelé pattogjanak a golyók.

Fóny

A régen felhagyott bányáig sokat gyalogolunk elhanyagolt utakon, mindenütt szeméthegyek. Egy elágazásnál terjedelmes hölgy guggol, még terjedelmesebb kövekkel körülvéve. Büszkén mutatja leleményeit, melyeket megpróbál egy keshedt vászonszatyorba gyömöszölve maga után görgetni, mert fölemelni daru kellene. Férje után fónozik, aki szintén kinn parkolt le,  hogy jöjjön be, mert nem bírja egyedül. Elhagyjuk őt, de legalább azonnal látom, mit keressek majd a bányában.

A tüskés bokrokkal benőtt bányaterületen is kerülgetni kell a szemetet. Az ótvarok közepette próbálunk fakövületeket találni. Persze először én itt se találok semmit, de aztán belejövök. Miután Zsé megjegyzi, mennyire visszafogom magam, utána még két zacskót telepakolok. Sikerélményem itt is van, egy szép rózsakvarcot is találok, méghozzá sötétbordó alapkőzetben halványrózsaszín kristályocskák. 37fony-pe-faja.jpgDe a mai nap Péé: egy hatalmas fatörzset talál, amiből Fevel kalapálnak ki fél hasábot a nagy kőből. A tettről félperces videót készítek, melynek a végéről épp a darab kiemelése maradt le, féltem ugyanis, hogy kifogy az elem. Az ősembernek ugyan kevés lenne egy 8 kilós kenyér megsütésére, de Pé este büszkén rakja ki közszemlére a száletli asztalán. Az én kövületeim sem rondák, végül is fából lett mindegyik, görcsei néhol szépen kikristályosodtak. Megint ugyanazok pakolnak ki, és ez szokássá válik.

Vacsora után a tegnapi esti sétát ismételjük meg Annal és Saval, s miután kiveséztük az élet nehézségeit, elégedetten nyugovóra térünk, méghozzá jó korán, már tízkor ágyban vagyok. Ma kell is eleget aludni a holnapi nagy nap előtt.

Hétfő, Rudabánya! 

Mióta tavaly az egyesület könyvtárából kikölcsönöztem s átnyálaztam Rudabánya ásványai című kötetet, várok erre a napra. Szemeim előtt csodálatos malachit, azurit és egyéb gyönyörűségek lebegnek. 

Rátkától Miskolcig egy óra az út, kilenc körül egy benzinkútnál fölvesszük szakvezetőnket. Mivel Rudabánya egészen különleges és egészen óriási, kell vezető. Mondja Há úr, hat kilométer a penzum, ami testvérek között is csak másfél óra lenne normális úton, de hátizsákkal és kövekkel, negyven fok kánikulában, más a helyzet.

Már a buszról való leszállás után azonnal gyanús követ találok, Hának mutatom, mondja, hogy sziderit. Mint kezdő, másmilyen szideriteket láttam csak, de Há úr jobban tudja, később én is megtanulom.

Első megállóhelyünkön is látunk malachitos kőzeteket, de nehéz belőlük leszedni, viszont sok zárványos kalcitot kalapálunk színes, vastartalmú kőből. Há szól, hogy nem érdemes az elején tonnaszám fölpakolni, ma még sokat megyünk, sokat találunk.

Odébbmegyünk. Az út nem járhatatlan, de a lábam alá kell nézni. Egy fa alá parkolunk, szétszéledünk. Előveszem a péntek esti zsömlét a paradicsommal, de megjelennek gyanús képű darazsak, a meleg miatt pedig amúgy sincs étvágyam, aztán meg egy sziklán nagy darab zöldes követ muszáj vizsgálni. Mutatom Hának, nézi lupéval: sok minden van itt, malachit, talán linarit is. Később nézem a könyvet, a linarit olyan, mint valami világoskék üveg, persze nagyon pirinyó. Szétkalapálom a kilónyi követ, és épp kész vagyok, indulást vezényelnek.

Egy tó mellett visz a képzeletbeli út (valóságos csak az elöl haladók taposása nyomán lesz). 43rudabanya-tavacska-kornyek.jpgMire összeszedem magamat, lemaradok. Vigyáznom kell, hogy a kákás-csumaszos partról ne a bányavízbe csusszanjak, később meg lezúgjak az omlós-köves úton, ami meredeken vezet fölfelé. De két Fe erős karja is segít, s mi tagadás, kell is a segítség. Fönn egy kies almafa alatt ismét előadás folyik – őszintén bevallom, semmi nem maradt bennem az ismeretterjesztésből. Mindenki almázik, én a hátizsákomból, a többiek a kóbor almafa ajándékait harsogják, majd ismét elindulunk.

Egy barnássárgás fal mellett cuccolunk, szétvágok néhány sárga követ, szép kalcitos erek vannak benne, de a limonitos kőzet eléggé porzik. ruda-kor-ket-szem2.jpgAz út mellett szakadék, partján fenyőfák, alá ülök negyed óra pihenőmre, falok két-hármat, de legszívesebben kidobnám az összegyűrt zsömlét, a szétnyomódott paradicsomot. De kuka sincs, visszateszem a zacskót a zsákomba, és sosem árt, ha van az embernél ennivaló. Fölfelé kell aztán menni, elég húzós az út. A „húzós” annyit tesz, hogy vezetőnk föl akar húzni, de megelőzöm, barlangban tanult négykézlábos technikámat alkalmazva. Gyalogolunk, egy helyen szétaprított rudakat, fúróköveket találunk. Nagyok és nehezek, vinnék is, nem is, Marika ad egy rózsaszínű rúdvéget, elteszem.

44osember-fenyovel.jpgVezetőnk tanácsára egy bokor mellett hagyjuk eddig gyűjtött köveinket, pár óra múlva erre jövünk vissza, minek cipeljük addig is. Gondosan egy vászontatyóba teszem az előbb aprított zacskó követ, nyomatékul megfejelem a csomagot méregzöld pólómmal – reggel még kellett, hűvös volt, de most minek cipeljem?

Bizonyára rögtön feltűnik a fotó bal falén a fa mellett egy pitekusz feje látszik ki - de a fához ragadt felhőkutyát s a mellette földből kibújó rémet is érdemes megszemlélni.

Egy nagyon szép helyre érünk, fehér krétaszerű a talaj, a növényzetet nélkülözi, egy lábfejnyi széles repedéseiben araszolnak az emberek. 47volgyatjaro.jpgDéjà vu érzet fog el, kutatok emlékeimben, voltam-e már Rudabányán valamikor, de nem jut ilyen eszembe. Itt aztán már találok malachitos köveket, elég rondák ugyan, ki tudja, kik hagyták itt, bedobálok néhányat, hátha sose találok többé. Innen kanyargós úton, egy szép ligetes részt szelünk át, és egy csodálatos lelőhelyre érünk, kő-kövön egymásra dobálva vöröslik. Fenyveserdő veszi körül a kupacot, rozsdásra száradt fenyőtű-szőnyeggel. Pillanatok alatt megszedjük magunkat csodásnál csodásabb kalcitos malachitos limonitos kövekkel. Persze dolgozni itt is kell, hatalmas darabokból kell kikalapálni, és sajnos, csak itt-ott van zöld csillogás a csokibarna vágásoknál. Ez a lelet nem olyan, mint amilyet az üzletben árulnak (tiszta malachitkristályokat), de nekem a legszebb, amit valaha is láttam. Cerusszit után is kutatunk, egyedülálló gyémántfényű kvarc, de egyikünk se talál, vagy nem mondja. Az előző köveket lazán szétdobálom, sokkal szebbjeim lettek.

Most jön a java, megyünk a bányatóhoz. 56rudato-en.jpgEzt fényképről már ismertem, életben még szebb. A „dézsa-érzés” itt is elfog, tűnődöm. Fotókat csinálunk, ezzel jó sok időt veszítek, mert mire letrappolok a tóhoz vezető lejtőn és közelebbről is szemügyre veszem a tavat, vezetőnk máris kellemetlen utasítást ad: vissza kell menni, szorít az idő. A tó talaja ragadós, ismerem az ilyet, nem vágyom belemenni, pedig irtó meleg van, jólesne a friss víz. A kezemet megmártom, aztán rohanunk fölfelé. Itt sikerül az elsők között fölmennem, balra a szakadék, vezetőnk azzal serkenti az embereket, hogy „a lemaradókat ledobjuk”.

Fönt barna arcú emberek kerülnek elő, zsákjaikból álomszép azuritos-malachitos darabokat varázsolnak elő. Az öklömnyi 15 ezer forintot kóstál, de lehet kapni már ötezerért is hüvelykujjnyit. Tökéletes indigókék és fűzöld kompozíciók. A társak bevásárolnak, nálam egy ezres van a délutáni múzeumra félretéve, különben is tele vagyok saját szedésű, s így a legszebb-legértékesebb kövecskékkel. Szép, szép az emberek kínálata, de túl szép. Én azt szeretem, amikor egy kövön van ez is, az is, ha túl homogén, már nem mond semmit. Vitrinbe lehet rakni, de foglalkozni nem tudok vele. Nem sajnálom tehát, hogy nincs nálam pénz a vásárlásra.

Feljön utánunk a busz, megyünk a rudapithecus hungaricus lelőhelyére. 62rudapithecus-lelohely.jpgItt csak talaj van és ronda állványok, itt találták a szenzációt annak idején, amit az anapithecus hernyaki nevű lelet követett, később. Őseinkről a múzeumban lehet többet megtudni. Rengeteg képet tudnék ide föltenni, de csak e fém dinomodellt teszem ide.  rudamuzeumi-dino.jpg

 

 

 

 

 

 

Már sűrű az időnk, a busz minduntalan ki akarja törni a nyakát, sokszor le kell szállni, gyalogolni, aztán elmegyünk az otthagyott kövekért. Az én cuccom is eltűnt! a fúrókővel együtt, s mert ilyenem még nincs, sajnálom. A többit csak otthon kezdem sajnálni, mert pont azokat a darabokat csórta el egy élelmes valaki, amit a nagy zöldes kőből legelőször vagdaltam. Oltári szerencsém, hogy annak a felét hátizsákomba tettem, így maradt még néhány. Ugyanis pont azokról derült ki később, hogy nagyon sokféle ásványt tartalmaznak, domeykitet, linaritot is. 

Gi kövei is eltűntek, később büszkén mondogatja is: olyan szépek voltak, hogy másnak is kellettek. Ján bá hátizsákjából mindent kiszórtak, de otthagyták. Sa és a többiek tán jobban elrejtették, de megtalálják a köveiket, vagy a tolvajoknak nem volt több helyük, hogy azt is elvigyék. A pulcsimat nem sajnálom, bár elég jó állapotban volt, nem hiányzik, csak vászontatyóm, mert azt még én is tudtam volna cipelésre használni. Vezetőnk hangoskodik, hogy előre megmondta, csak köveket hagyjunk itt. Én ezt nem hallottam, de vigasztalom az embert, hogy nem ért kár, legfeljebb máskor meggondolom az ilyesmit.

A múzeumban záróra lenne, de miattunk nyitva tartják még egy-két óráig. Jól is járnak, mert egy másik csoport is bejön akkor már, és ez a plusz bevétel így négy óra felé nagyon jól jöhetett nekik. Tőlünk bizonyára sokan voltak már benn, ezért sokan kinn maradtak. Két része van a múzeumnak, a lenti információkat kínál, az udvar másik felében egy külön épületben az ásványgyűjtemény van, ide lépcsőn felfelé kell menni.

Egy órát sörözünk, kávézgatunk egy nem messzi kocsmában, aztán indulunk haza. A száletli asztalán most elmarad a bemutató, én is csak bedobálom a bőröndöm aljára, túl későn értünk haza, ugyanis a múzeum után vezetőnket még el kellett vinni Miskolcra. Séta sincs, vacsora után készre pakolunk, mert másnap reggel mindent magunkkal viszünk Tállyára. Tállya nevét a kirándulás előtt még nem hallottam, és az is meglepett, hogy itt van Európa mértani közepe. De persze sok bányának a nevét nem hallottam ásványolásom előtt.

Hajnalban pakolunk a busz utánfutójába – enélkül a több mázsa követ nem tudnánk hova tenni, mert a mikrobuszba csak az emberek férnek el. Valaki szól, hogy a sváb tájházat nézzük meg, van fél óránk. Többen is odamegyünk, én szívből örülök, hogy nem hagytam ki, mert nagyon érdekes volt, főleg a kemence, egy hatalmas doboz forma építmény, a mennyezeten óriási kürtő a füstnek.

Tállya, bánya, amit Kopasz-hegynek is hívnak

tallyabanya.jpgA hatalmas, működő bányában vezető is van, egy bányász, néhány embert fölvisz a terepjáróján, mi meg gyalogolunk. Ahol mondja, keresünk is, de csak érintésre darabokra szétröppenő opálokat találunk. Mikor épp le akarunk menni az alsó szintre, a terepjáróra várva elbóklászom és a felső szint szélére fölkupacolt kőzethányáson megpillantok egy gyönyörű nagy sárgás opált. Leveszem, nézem, gyönyörű zöld a közepe, az egészet hyalit borítja, vagyis a vízopál.

tallyai-opalom.jpgEgy másik, kisebb ugyanilyet is találok, azt hirtelen ötlettel Ján bának adom. Ezért érdemes volt ma feljönni, úgy érzem, nagyon tetszik másoknak is. Gizus lefényképez az opállal.

Az alsó szinten „pirites” van, azaz hatalmas sziklákból kellene kipreparálni az aranyszínű, fénylő ásványt, de kevés sikerem van. Mikor Maka mutatja, milyet kell találni, újra elindulok, néhány kis darab lesz végül a zsákmányom.

Ez már az utolsó stáció volt, innen egy órakor indulunk haza, két pihenő lesz benzinkutaknál. Jót alszom a hosszú úton, este öt óra felé be is fut a busz a József Attila Színház elé.

Őszintén szólva nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz majd a bőrönd, a hátizsák meg egy hordozószatyor. Ju speciális kerülőutat tud, hogy a kerekes járgányt alacsony padlójú buszra könnyebben feltoljuk. Szerencse, hogy eredeti szándékomtól eltérően, nem vettem Rátkán a háziaktól két liter finom bort, pedig nagy volt a kísértés, mert olcsón adták. A kerülőút hosszú, mire a 32-es busz befut az Örs buszpályaudvarra, már a Határ úton lettem volna metróval. Innen a 85-össel újabb félórát, majd a 136-ossal negyedórát utazunk. Két órába telt. Mondom is a nőnek, hogy legközelebb én inkább metrózom.

Itthon szerencsémre találok a mélyhűtőben egy adag húslevest, már nagyon éhezem, messze a reggeli, és bár volt nálam egy csomag hungarocell, csomag keksz, ezekhez a száraz dolgokhoz nem volt kedvem a tortúrás úton. Evés után nekilátok ásványaim fürdetésének és tálcákra rakásának, beletelt vagy öt órába.

Ezt az írást másnap reggel kezdtem és 24-én, vasárnap fejezem be. Időközben ugyanis újra elmentem, először Siófokra, a borhét utolsó estéjére, ahol nővéremmel sorra kóstoltuk a legjobb borokat, aztán a Balcsi partján néztük a vizet meg a Holdat. 21-én Zamárdiba bicikliztünk, a parton henyéltünk egész nap. Pénteken este feljött Mari, szombaton elmentünk Alsógödre, gyerekkori nyaralásaim helyszínére. Fölfedeztük magunknak a Duna egyik kellemes árterét és megtalálni véltük nagybátyám régi házának helyét, aztán mentünk a partra és rengeteg szép kavicsot gyűjtöttünk össze. Fú, de jó volt ez az egy hét!

Holnap viszont be kell mennem dolgozni, és ez is klassz, mert innentől lehet mesélni, képeket mutogatni, újra átélni a csodás napokat.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

isabel.eoldal.hu

(Isabel, 2012.06.09 18:49)

Kedves Sándor! köszönöm, hogy hozzászóltál - ha tudnád, hogy irigyellek a zempléni öt napodért! legyen szerencséd, és ha gondolod, számolj be nekem valahol erről.

4320 Nagykálló , Debreceni út.18.

(Dohy Sandor, 2012.06.08 16:21)

Nekem is vannak gyönyörő ásvány kőzetek a Telkibányai kiránduláskor fent a Fehér-hegyi kőfejtőből is hoztam kőzeten belüli kvarc ásványokat különbözőket.
Most megyek Abaújszántóra ott foglaltam szobát öt napra 11 - 18 ig. és a Zempléni -hegységben fogok gyűjteni ásvány köveket.