Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Parádsasvár, Béke-táró

2012.04.17

Mi is történt ezen a június 13-ai szombaton, ami eddig nem? buszoztunk, meneteltünk hegyen-völgyön, fák alatt, beszélgettünk, köveket gyűjtöttünk. Kész. Elmondható három másodperc, leírható 10 másodperc leforgása alatt.

De az egész szinte megírhatatlan, és utálok közhelyekkel dobálózni: ilyen csodálatos meg olyan gyönyörű volt ez a napfényes nyári nap. Nagy dolgaink sokszor kicsik mások számára, a közös élmények pedig valahogy olyan természetessé váltak az ásványklubosok számára az évek során.

Parádsasváron tavaly januárban jártam rövid időre, amikor a Kézművesek Házát s az üvegmúzeumot néztem meg. Kemény mínusz 15 fok volt. Itt tudtam meg, milyen kémiai történések nyomában születik a ronda szürke ólom applikálásával az ólomkristály.

Ennyit tudtam Parádsasvárról, meg hogy egy pici kies község, nyaraló-telelő paradicsomnak kiváló. Az időjárás most is igényelte a kabátot, a szél elirigyelte volna fejünkről a kalapot, kénytelen voltam egy kendővel is átkötni. Szerencsére tükör nem volt nálam, mert akkor tán ezt kihagyom. A temető mellől indultunk és persze ejtettünk néhány feketehumor ízű megjegyzést erről is, majd indultunk be a zöldbe vezető kocsiúton. A hatalmas fák s a vidáman éneklő madarak gondoskodtak róla, hogy a menetelés unalma ne uraljon el bennünket.

Karavánunk percek alatt kitágult, az igyekvők elöl, mi diszkréten, ráérős tempóval, ami mögött ahány ember, annyiféle gondolat rejtőzik. Lényeg, hogy élvezzük ki a természet minden egyes elemét, rohanni ráér az ember hétközben is. Mindenről eszembe jut valami, most egy kolléganőm mondása jutott az eszembe: lassú munkához idő kell – s ezen bizonyára csak én derülök, mert tudom a hátterét. Mostani tempóm hátterét viszont szinte mindenki ismeri, és köszönet, hogy tolerálták is kedves megjegyzésekkel: nem kerget senki, a kövek is megvárnak, legalább kevesebbet kell gyűjteni.

Az erdei utakon jól érzem magam egyedül is, de sokadmagammal a jó érzés fokozódik. Keresünk egy megfelelő botot az emelkedőkhoz mankónak. Ka ötpercenként közölte, hogy ennél az emelkedőnél sokkal cifrábbak is lesznek. Persze ő nálam sokkal hamarabb följutott, s a lemaradó boly is fogyatkozott. Valaki azt mondta: bezzeg a bányákban csak letesz a busz, szétszéledünk, mászni-csúszni nem kell. Nevetve válaszoltam: ott nincsenek fák, hogy a naperő ellen megvédjenek. Végül is mit szeretünk jobban, ez is mindig helyi kérdés.

psasv-10-kurkaszcsapat.jpgA többiek már rég „a bányában dolgoztak”, mikor még csak az első emelkedőn lihegtem ki magamat és készültem a következőre. A patakmederbe még csak-csak leereszkedtem, de a nedves avarban azonnal bokáig süllyedtem. Fölnéztem a morzsalékos talajú partfalra, kijelentettem: nem megyek oda föl, nem és nem, hiába áll ott a szép szál Gyé, karját nyújtva. Visszafordulni és ott maradni se volt jó ötlet, s az ember felesége,Ed, ki eddig is mellettem volt, most belém karolva biztatott. Rájöttem, hogy nincsenek alternatívák, menni kell, segítőim is szeretnének haladni. Nekiveselkedtem hát, botjaimra támaszkodva, elöl a szép szál ember fogta a karomat, hátulról a felesége tolt, és ez így ment minden bejövő domborulatnál.

Útközben, tőlünk följebb, egy sima erdei út vonult, a faluba - mennyivel könnyebb lett volna azon sétálni, csakhogy úgy kellett volna elindulnunk. Majd visszafelé, biztattuk egymást. Aztán elénk tárult a csillogó partfal, meghallottuk a patak csörgését: a csoport többi tagjai már otthonosan kurkásztak a víz két oldalán. Az én zerge-kedvem is megjött, az imént megélt sikerek birtokában libbentem át a patakban keresztben fekvő két fatörzsön, és fölmentem hozzájuk.

psasv-12-en-a-fatonkon.jpgÉn is elvarázsolódtam, és idilli négy óra következett a csodálatos környezetben, egy csapásra semmivé téve a keserves bejövetelt. Hófehér kalcitokat szedegettünk a patakból, mellőle, gyönyörű szfaleritkristályokkal és néhol piritszemcsékkel, némely kövekről kalkopirit villant a szemünkbe. Néhányan gödröt ástak lankadatlan, volt aki csak ült a parton s jobbra-balra lenyúlt, mindenhol csillogó kalcittömbökbe akadt.

Később fölmásztunk a dombon a nyírfaligeteshez, ahol a fák avaraljában rengeteg nagy kő bújt meg, aprókristályos kalcitfészkekkel. Súlyukat mérlegelve, csak egy kisebb elefánt formát hoztam el, s bár az idő zöldesfekete penetrája jócskán belepte, épp attól volt szép.

Később Zsével és Zsuval túrtuk a földet a fák között, ahova a kabátot már föl kellett venni. Zsu szép kalkopirites darabot talált, meg egy ujjpercnyi egész szfaleritet is.

Lassan lejárt az időnk, a nehezen járók lefelé indultak. Már ismerve a terepet, fele annyi idő alatt megjártuk a visszautat. Ismét szóba került a sima erdei út, amit volt, aki kihasznált, a már ismert bekötőúton láttuk őket kibukkanni.

psasv-18-segitom-a-farakasnal.jpgLent a rönkrakásoknál ücsörgünk, mindenki fényképez, aztán lemegyünk a temető mellett álló buszhoz.

Már a buszban szavaztuk meg, hogy Galyatetőnél egy Málnás-rét nevű helyen megállunk, helyes kis hegyikristályokat lehet találni. Azt hittük, garmadával hevernek majd az ujjnyi hegyikristályok, csak lehajolni és lapátolni kell, de szó nem volt erről. Tavaly a telkibányai parkolóban marekanitokat keresve az emberek ugyanúgy kétrét görnyedtek, de itt az erdő vastag avarjában elég nehéz bármit találni. Napsütötte részeket keresünk, úgy találunk néhány kristályt, még én is egy 2x2 milis darabot, ami szép átlátszó és sárgásan ragyog a fényben. Otthon sikálás után sem lett tiszta, sok benne a hajszálnál is vékonyabb karcolás, amiből se vékony tűvel, se ecsettel nem lehet kipiszkálni a ki tudja mióta beragadt barnás földet. Így is szép helyre került egy kis dobozban, a királyréti patakvízből kimosott apró gránátocskák, a két gombostűfejnyi vulkáni üveg mellé. 

Summázva a kirándulást: bizonyára mindenkinek nagyon jólesett a szép erdei kirándulás. Nekem legalábbis nagyon nagy élmény volt köztetek, kedves barátaim!

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.