Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Óbarok, Zsámbék, aztán még Mány is

2012.04.17

A szokásos időben (fél nyolc), a megszokott helyről (Flórián tér) indul velünk a busz. Mikor kiér a fővárosból a nyílt terepre, lehet ájuldozni, lelkendezni, ki hogyan szereti érzékeltetni védett, biztonságos helyéről a látványt, amiben benne már nem annyira szeretne tartózkodni. A földek talaját szinte fölkapja a viharos szél, viszi az aprószemű homokot, poros szántóföldet mint valami vándorfüggönyt, aminek a széle néha az országútig ér, arra rágomolyog. Vagyis belemegyünk egy-egy ilyen homokvihar barnás fellegeibe, melyek messziről füstnek nézhetők, mintha égne a tarló a földeken, ahol még nem zöldült ki s nem nőtt akkorára a vetés, hogy lefogta volna a talajt.

          Aztán Marival a buszon a program fölött nyüzsgünk, mert többen hoztak sisakot, míg mi nem, a tájékoztatóban ugyanis az áll, hogy felhagyott, rekultiváció előtt álló, s ilyen bányába nem kell sisak, ami ha nem is túl nehéz, azért csak cipelni kell, hátizsákunk önsúlya így kezdetnek is megvan, nem is beszélve még éltető szükségletünkről, a vízről. De már tavaly sem szedünk föl annyi követ, mint régebben, most is csak megnézzük, visszatesszük. Ez az elhatározás...

          Az északi-sarki szél harmadik napra sem áll el a kedvünkért, s csak remélni lehet, hogy ha elhagyjuk a busz védelmét Óbaroknál, az itteni talaj nem kap majd szárnyra oly mértékben, ahogy útközben láttuk. Mikor megérkezünk a színhelyre, a gántira hasonlító bánya tárul a szemünk elé, vörös falak lent a kráterban, oldalt másmilyenek, amott szelídebb lankák, belőlük az enyészet itt-ott kiharapott egy-két falásnyit, előtte-fölötte-mellette vadnövényzet, mezei virágok. Itt a szél sem tud annyira belénk kötni, többünk ezért fönn marad, csak néhányan mennek le a bányaudvarra.

          Kis unalmas ismertetőt idecsempészek: a Gerecse-hegység délnyugati részén vagyunk, s hogy az elírás veszélyét kikerüljem, kölcsönveszek a netről némi szakszerűséget: „… felső-triász dolomit lepusztult, karsztos felszíne, amit két km hosszú és 4-500 méter széles, 2-35 méter vastag, összefüggő oligocén-korú bauxittelep borít, a legnagyobb vastagságot a dolomitba beékelődő töbrökben éri el. A bauxit fedője felső-oligocén korú agyag, agyagmárga, homokkő. Gyakoriak a fosszilis fák”. Uff.

        Fosszilis fát talál is fönn a tetőn valaki, egyik lányunk, Zsuzsi meg csak lehajol, s egy férfi-alsókar nagyságút vesz föl tépelődve (én itt már fél órája kotrok, mégse láttam meg). Hümmög, hogy haza nem viszi, csak megmutatja a többieknek. Én behúzódom az imént említett dombfal védelmébe és előveszem a biztosat, ami téliszalámis kenyér génkezelt, tehát kőkemény és ízetlen fokföldi paradicsommal. Szeretek ilyen helyeken reggelizni, egyrészt jó másokat látni, ahogy dolgoznak, de inkább mert belátni messze a vidéket, egészen a horizontig, és szalmakalap alól élvezetes még a forró napsugarak támadása is. kagylos-szelet.jpg

       Az egész domboldal tele van kagylóval „felső-oligocéniából”, csiga itt nemigen van, mondják. Mikor véget ér a szendvicsem, nekiállok magam mellett kaparászni a hegyes kis lapáttal, pici gereblyével. Azonnal találok is néhány fosszíliát,  a „kollégákkal”, mint tyúkok a kukoricát, szaporán kapkodjuk föl és dobáljuk táskáinkba leleteinket. Egyszerre Gizus a nevemet kiabálja harminc méterről, rögtön utána a többiek is.

        obaroki-kagylok.jpgHa ilyen szívélyesen lengetik a karjukat felém, elindulok, de máris leállok, mert egy szél-erodálta helyen úgy hevernek a száz-kétszáz forint nagyságú vékony kis kagylók, mintha valaki kiszórta volna a pénztárcája tartalmát. Fölkapkodok néhány ép példányt én is. Aztán piszkosfehér gumókat mutogatnak, amolyan napszítta kutyagumit, melyek azonban 4-5 centiméteres, vagy annál nagyobb aluminit golyócskák, némelyik löszbabára emlékeztető forma. Nem a kutyahasonlat miatt nem szedek belőle, hanem lustaságból, bezzeg mikor már itthon a gyűjteményt csinálom, már bánom, annak a tartozéka kellene legyen. Itt jobban kell hadakoznunk a természet uraival, nekem a kalapom alá is bebújik a szél, egy idő után a fejem tetejéről a nyakamra csavarja a kendőt, már fuldoklom, újra kell kötni. A napszemüveg is elkel, bár nehéz összeegyeztetni a látószemüveggel.

        Már szétszéledés előtt megegyeztünk, hogy egy órakor ugyanitt összegyűlünk megbeszélni, itt maradunk-e, van-e elég anyag a délutáni kapirgáláshoz, vagy továbbállunk a zsámbéki kőbányába, ahova van engedélyünk. És mikor áment mondanak a továbbindulásra, fagy meg ereinkben a vér, mert ott kell majd a bukósisak. Hát, legfeljebb kinn maradunk, gondoljuk.

obaroki-hematitos.jpgDe még csak dél van, szétnézek hát a túloldalon, és nem is vagyok itt se egyedül az agyagmárgás, homokköves falaknál. A sziklák itt egy kalapácsütésre repülnek szerte meg szét, s nem mert Toldi Miklós babérjaira törekszünk, hanem mert valóban homokkővel van dolgunk, bár vannak masszívabbak is, például ezek a szép piros-fehér tarkák, melyeket az előttem járók már tisztességesen meg is munkáltak a kalapácsukkal, nekem csak föl kell kapkodnom a dekoratív darabokat. Néha találok „pizolitot”, azaz borsókövet, amilyeneket a gánti Harasztosban is szedtünk egy „talajgleccsernél”, három méter sávszélességben. Bauxit vagy hematit színezte gumók ezek, jópofák, de különösebb nincs rajtuk. Van itt meggypiros homokkő is, szedek jó néhányat ezekből is.

        Néhány kőrakat van itt a feltehetően vízkimosta szakadékos rész mellett, és már messziről látom, hogy sötétszürke-zöld sávos illetőleg fémes jellegű csillámpala-darabokkal van teleszórva. Ezt később alpesi palának mondják, akiket megkérdezek. Csak szedni kell annak, aki az ilyet szereti. Zsuzsi és Kati lát hajlongani, csatlakoznak, ők is megszedik magukat a csillogó kövecskékből. A kőzet, főleg a zöldcsíkos, a szerpentinhez is hasonlít, de mindkét fajta jól mutat gyűjteményben a piros homokkő mellett. Ilyen ajándéknak szoktak örülni a kedves barátnők is, nem is beszélve a gyerekekről. Az én szempontom kőszedésnél már jórészt ez, kagyló is ilyen céllal kerül a táskámba egy zacskóval több. Büszkélkedhetek még egy nem túl szép lapos kővel, és a szó nem véletlen, mert egy lap az egész, csakhogy ezen valóban csigák vannak, méghozzá elég szépen kalcitosodva, bár ez inkább mikroszkóppal látható aztán. kobel.jpg

        Már a buszon kagyló-kőbelet „osztanak”, pontosabban Pali küld hátra néhányat, az előttem ülők mondják, hogy vegyél le egyet és add tovább. Így teszek egy mókás lelettel, ami héjas mandulának néz ki. Anna is osztogat a busznál, mielőtt hajléktalanszatyrát betenné a busz poggyásztartó gyomrába. Ők páran a bányafenéken szedték a csokoládébarna csillogó darabokat, amire Pé azt mondja: sziderit-kalcit. A darab elsőre szép is, piros is, barna is, üreges is.

       Zsámbék, kőbánya működő kőfejtő, alig indulunk el Óbarokról, máris ott vagyunk. Ennek a falai is vérpirosak, de másként, az alja hófehér buckás. Rendkívüli látvány, persze az ilyen bauxitosoknál a gánti tanösvény-bánya vezet, tüneményes tavai miatt, melyekben még csíbort is láttam tavaly, míg mellette heverésztünk.

        De itt le sem tudunk igazán telepedni, nemhogy elmélyedhetnénk a gyűjtésben, jön vezetőnk, hogy a bányamester vagy ügyeletes mégse enged sokáig itt tartózkodni, harminchét ember neki túl sok, s mikor az engedélyt megadták, nem tudták, hogy ennyien leszünk. Persze mindenki zúgolódik, mert így csak félóránk van, hogy találjunk valamit. Ez alatt találtam mustársárga okkert (agyagásvány), szedtem belőle két-három kis darabot mutatóba meg a gyűjteménybe. Aztán azt hittem, itt nem nő fű nekem se, másnak se, találok egy nagyobb, üreges követ, többszínű, fehér-piros-fekete-fehér, az alap amolyan mindenféle, bauxit, goethit, gipsz-kitöltéssel, szétverem több darabra, de a napsütésben olyan szépnek találom, hogy mindet elhozom.

        A bánya geológiájáról még néhány információ (internetről csórva): „… porló, felső-triász dolomit, aztán bauxitos, vas-oxidos agyagtömbök mentén pirites, markazitos, goethites vagy hematitos sávok. A vasoxidos tömbökben a hematit és goethit sokszor pirit, illetve markazit utáni álalakok (pszeudomorfózák). A dolomit 1-3 mm-es kristályokban ül a kőzet üregeiben. Az alsó szintre legurított nagyobb sziklák oldaláról szép fenn-nőtt markazitok gyűjthetők. A kőfejtő legérdekesebb ásványa a barit, mely színtelen 1-5 mm-es táblákban, vagy 1 cm-t elérő nyúlt, sárgásbarna, tűs-sugaras kévékben, hegyes süvegszerű kristályhalmazokban jelenik meg. gipszes-hematitos-lelet.jpg

        Fenti tudnivaló későbbre lesz jó, most nem találtunk mindenből, de tudjuk, mi hol lett volna. S itt vége is a vizitációnak, fölszállunk a buszra, a vezetőség pedig interjúvol: akarunk-e Mányba menni szenet bányászni, hátha talál valaki kochsándoritot. A busz egyemberként kiabál: menni!

Mány, rekultivált eocén kőszénmeddő

       A Tatabányai szénmedencéhez tartozó felhagyott meddő szénbánya nincs messze Zsámbéktól, kis gurulás után máris megáll a busz. Két útvonal is vezet a felhagyott szénbányába, ahol hét éve Kövecses-Varga Lajos találta meg és nevezte el Koch Sándorról, a Szegedi Egyetem nemzetközi hírű ásványtan professzoráról kochsándoritnak a szén anyakőzetben rejtőző pici fehér, sugaras kristályokat. Víztartalmú kalcium-alumínium-karbonát, 0,5-1,5 mm-es, tűs kristályokból összeálló, selyemfényű, gömbös halmaz forma, rendszertanilag a dresserit nevű ásványhoz áll közel, Kanadából írták le (internet).  Csak Zsike mutatja már a buszon, hogy ő talált.

        Néhányan a rövidebb (és tán nehezebb, mert a szántáson keresztülvezető) utat választjuk, a többiek elmennek a főúton, körbe. Jó, hogy nem volt eső már régen, mert csüdig merülnénk a friss szántásba, de a mellette lévő füves rét sem különb, a benne elhelyezkedő elég mély nyomokról ítélve. Hamar odaérünk, már mászunk is fölfelé a viszonylag meredek meddőhányóra. Én mindig azt hiszem, egyre kevésbé látok, mégis rögtön ráesik a szemem egy darab barna kőszénre, pedig földes böhmittel van borítva (internetes infó!), bár csak kissé áll ki a földből, a java fű és talaj alatt lapul. Természetesen nem az egész hatalmas kétkilós szén érdekel, nekiállok szétkalapálni, ami dekoratív, apró kristályos kvarceres-bevonatos darabokra esik szét.

        Pé megszakérti, hogy ez kalcit, mert szénben nem lehet kvarc. Utánanézve a neten, ezt találom: „…széntömbökben erezett kvarckristályok, kvarcbevonat, kvarckristályokkal hálózott sejtes szén.”, s a kép is ugyanaz, mint az én szenemen. 20 százalékos ecetsavban több óráig ázott, baja nem pezsgett, mintha kalcit lenne, felbátorodtam. Mégiscsak kvarc az! sejtes-szen-kvarccal.jpg

       Boldog vagyok leletemmel és máris új szenek után kotrok, ahogy a többiek. Zsuzsi odajön és hozzám hasonló boldogan mutatja kalcedon-bevonatos széndarabját. Először nem akarok neki hinni, de lupéval tényleg kalcedon, s hogy még biztosabb legyen a dolog, itthon ennek is utánanézek a neten. És tényleg, fotó is van róla.

       Találok megint egy érdekeset, ami az eddigi szeneknél nehezebb, szinte fémes, és vastag, többkérges mállott „rozsda”, fedi az egyik oldalát, mikor rácsapok, ez a kéreg szétfröccsen róla. Öt darabra sikerül vágnom, de nagyon nehezen, sok csapkodás árán, a kalapácsom már nagyon érzi a végét, egyre többször repül le a feje. Később kőszénnek minősíti Ani, sőt, hogy ez lignit, ami nekem csak azért furcsa, mert a lignitről azt tanultam, hogy a tőzeg után a leggyatrább szén, és most nem a fűtőértékére gondolok, hanem az állagára. markazit-kagylon-szenen.jpgPersze kőszén azért ez, később a klubban is ezt mondják róla, mi az én kezemben van, és az teszi még csodálatosabbá, hogy csillogó fehér kagylóhéjak szorultak bele, ami alatt-mellett markazitkristályok ragyognak a fémszínű anyagban. Mikroszkóppal látni jól, vagy akinek nagyon éles a szeme. Itthon erre is rákeresek, és mit tesz isten, egy ilyen fotó mellé valaki odaírta: csigaházak markazit kitöltéssel, vasszulfátokkal. Nohát.

      kalcit2.jpgTalálnak még sárgásbarna kalcitot, fehér nekem is lett egy nagy szürke kő széttrancsírozása után, amit azért kezdtem el, mert láttam, hogy sok a repedés, biztos tele van üregekkel. Nyertem: hatalmas, kalcittal borított üreg van a belsejében, és akkor már szeleteltem tovább, még mindig túl nagy, az egyik felét hozom el, két „negatívja” is ott marad. Pontosabban két üreg volt belül egymás mellett, de túl nehezek. Aninak kínálom, mint valami szendvicset, de nem kéri, jól van lakva, viszont mikor a busznál az enyémet közelebbről megnézi, dünnyög, hogy mégis elhozhatta volna. Még visszamehetsz érte, mondom, de ül tovább, s már gyűlnek a többiek, vége van aznapra a gyűjtő óráknak. Egy kis zöld kalcitos követ ver szét Feri, én is kapok belőle, már a busznál.

      No, hát ez volt ezen a szeles-napos kiránduláson, amiből a munka jutalma sem maradt el, üdítők, könnyű sörök, kávé és egyéb kultúrtermékek formájában. Várjuk a következő túrát, amikor ismét Szobra, a Csák-hegyre megyünk.

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.