Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Még nem AZ, csak bizonyos előzmények

2012.04.12

De hiszen ez az érdeklődés sem most, hanem évekkel ezelőtt kezdődött. Talán az első igazán konkrét „találatom” 2003 szeptemberében volt, Tihanyban. Barátnőmmel keresztül-kasul bejártuk a félszigetet, a hőségtől gőzölögtünk, eltévedések sorozata után megnéztük a barátlakásokat, elgyalogoltunk a sok kilométerre fekvő levenduláshoz, ahonnan az összes, szüret után rajtahagyott vagy utána kinőtt kék virágot hazamentettük.

Aranyház – láttam meg a központban egy táblán. Szédületes, hogy ötven évesen semmit nem tudtam erről, azt hittem, valódi ház vagy inkább templom, aranyozott tetőcserepekkel. Az apátság boltjában irányított el minket egy helyes lány, az általa mondott irányban mendegélve értünk a Belső-tóhoz. Szürkemarhák heverésztek ott méltósággal, villanypásztoruk mögött nem messze tőlünk. Szőrük nemesen sima, bársonyos - egészen elámultam ezen, mivel eddig csak szúrós szagú, mosdatlan, ártatlan képű, barna szarvasmarhákat láttam. Jó, nem akarom lenézni ezeket se, főleg egy kisborjú csókja után.

Ez pedig úgy történt, hogy Jászszentandrás határában bicikliztünk, amikor egy tehénfiókát látunk karóhoz kikötve a dűlőút mellett. Az érzés, ahogy simogató kezemet elkapta egy rózsaszínű, hosszú nyelv, érdes bibircsókjai a legfinomabb francia bőrradír, s nem csöpögött a nyála gusztustalanul. Áradozva hiába is beszélek róla, a tapasztalás mindennél többet ér - mindenkinek bele kellene nyúlnia egyszer egy borjú szájába, egy flamingót megsimogatnia, nézni, hogyan eteti fiókáit akármely madár, megfogni egy függőcinege fészkét, gázolni hajnali harmatban, miközben ébredeznek a madarak, a nap pedig színjátékokat játszik az égen – no egészen elsírom magam, amilyen érzelgős dolgokat vetek itt papírra.

Jól elkanyarodtam - gyerünk vissza az Aranyházhoz. Amikor odaértünk, tudtam meg, hogy gejzírkúp, méghozzá a legszebb, mert ahogy rásüt a nap, csillog az egész szikla, a köveken otthonra lelt zuzmótelep zöldje veri vissza a fényt. A szikla tetején elvarázsolódva a ragyogó kék ég közel jött hozzám, a távolban látszott a Balaton, közelebb az apátság, a templomtornyok, a piros tetejű házak, a szőlős lejtők. A gejzírkúp szinte minden centiméteréről csináltam fényképet, mindenféle szögből, lyukon át – amikor előhívták, láttam meg arcokat benne.


arcok-a-sziklan.jpg      

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Belső-tó partján akkor még járható volt az iszap, de mikor néhány év múlva ismét ott jártam, a partot már nem lehetett megközelíteni. Teljesen benőtte a csíksás, az iszapba pedig csak a térdig érő gumicsizmás horgászok merészkedtek. A sásostól odébb mintha egy levegővel töltött mezei virágos szőnyegen lépkednénk, miközben milliárdnyi cikásztól berreg a levegő, az embert szinte fölkapja a hatalmas örvénylő zsezsegés.

Sajnáltam, hogy úszni nem lehet a tóban, de száz békát ugrattam a vízbe, közben fényképeztem őket minden szögből, centiméterenként. Ahogy leguggolva ujjaimmal piszkáltam a talajt, érdekes kavicsokat leltem, aztán egyszerre csak fölvettem egy congeriát, de akkor még nem tudtam e nevét, csak a rege nyomán tudtam, hogy kecskeköröm. E kővé vált emlék marad a legkedvesebb, bár később a Sió part melletti bicikliút mentén sokat találtunk belőle, mert ez a hordalék a Balaton kotrásából származik, s tele van apróbb-nagyobb kagylókkal, csigákkal és kőbéllel, ami cementnek látszó, tökéletes csiga vagy kagyló forma. A kocsonyás test gyorsan elbomlik a vízben, míg a mészváz sok millió évig marad, a végére cementálódik.

A congeria volt tehát az első leletem tehát, ezért hatalmas is. Az Aranyház másodszori látogatásakor egy „aranyrögöt” is találtam, ami persze csak egy szikladarabka némi zuzmóval. Egy mélyedésből szedtem ki e darabot, itthon raktam ide-oda, de akkor még nem gondoltam arra, hogy feliratozni kellene, más köveim sem voltak, az évek során aztán elkallódott.

Visszatérve az ásványok különös vonzásához: jó néhány féldrágakő ékszert vettem már, marokkövek tömkelege porosodika polcon – ezeket néha tisztára mosom, gyönyörködöm bennük, de nem tudok velük mást kezdeni. Egy rézdarab a pécsi bányamúzeumból szintén a sok rakosgatás áldozata lett, kis dobozkában kellett volna tartani, hogy ne vesszen el.

Isztriában a sekély vízre hasalva, búvárszemüvegben kotortam a halak-rákok-medúzák között. A csőlyukas követ is itt találtam a hullámverte parton: hogy a gépi furatnak tűnő járatot egyfajta fúrócsiga alkotja tökéletesre, csak később tudtam meg. A néhány isztriai kagyló és csiga felfűzve nagyobb élményt jelent azoknál, amiket az üzletben fehérre sikálva megvettem.

A Pálvölgyi-barlangban kúszva-mászva találtam rá egy cseppkő-darabra, ezt sokáig bőrzsinóron a nyakamban hordtam. A ki tudja hány éves dinó-őrlőfogat is a Sió-parton szedtem, egy gondolatra: ez egy nagyon jópofa kő! mikor az ásványklubba bevittem, mondták, hogy bizony ez az, aminek néztük. Mivel nincs lecsiszolódva, egy bébi dinóé lehetett. Egyszer talán valaki megvizsgáltatja a TTM-ben.

hucul-kijovetel-tetovan.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jártunk aztán mindenfelé és általában a kerek kavicsokat gyűjtöttük, de fölszedtünk egészen furcsákat is. Néhány hónapja beszerzett mikroszkópom alatt vizsgálva egészen hihetetlen, hogy miket látok ezek repedéseiben. Jósvafőn a hucul ménes istállóganéjában egy kézfej nagyságú világossárga kalcitot láttam, bár akkor még nem tudtam azonosítani.

Elöntött a hőhullám, de nem mertem fölvenni, hiszen itt minden védett, talán még az istállótrágya is. Mikor végigjártuk a Tohonya-Kurisztán-tanösvényt, visszafelé egy különös erő húzott vissza az istállóhoz, s bár a lovakat szeretem, most rájuk se néztem, egyenesen a kőre vetettem magam. Ez a kalcit ma is ott ragyog, megtisztítva a mismásos-szagos bevonattól.

Szedtünk még érdekes vagy annak látszó képződményeket az istállóskői ősemberbarlangban, előtte, alatta, fölfelé és lefelé, később a Szalajka-völgy végén lévő jéghideg forrásnál, aztán ott is, ahol egy manó őrzi a kanyarulat vízlépcsőjét. Egy ilyen lapos kövön fedeztem föl később az apró fosszíliákat. A Szemlő-hegyi barlangból kijőve az épület előtti kőlépcsőn is találtam cseppköves műremeket.

Egerszalók kedvenc helyem volt, három egymást követő évben is elmentem oda, barátnőmnek, nővéremnek, lányomnak megmutatni a természet remekét, mely hasonló a kappadokiaihoz, bár az ott sokkal nagyobb. 2005-ben már építették azt a gyógymonstrumot, aminek senki nem örült, a természet a legkevésbé. A hőforráshoz vezető udvaron nővéremmel igyekeztünk a még a szabadban működő gyógymedencék felé. Az udvar tele volt szabályos, egyértelmű csillogó kockákkal, úgy szedtük, mint a kockacukrot, büszkén vittük haza a zacskókat. Később nővérem mesélte, hogy tisztára mosva szép tányérkára helyezte, a vendégek meg azt hitték, török édesség van kitéve, a rahát. egerszaloki-kalcit.jpgDe ő akkor már gyűjtött pici barna drazsékavicsokat is úton-útfélen, bedörzsölte olajjal, hogy szépen csillogjanak. Azt is tányérkákra tette, barátnője meg azt hivén, csokoládépraliné, nyúlt már utána, mikor nővérem kikapta a kezéből. Én is kitettem itthon a kalcitkockákat egy gyönyörű szép indiai réztányérkára – vendégeim nem kóstolták ugyan meg, de rákérdeztek, hogy ilyen méretű kockacukrot hol lehet kapni.

A kalcitdomb óriási kemenceként hófehéren párállik-füstölög szinte egy lépésnyire a hevenyészett, de annál biztosabb kerítéstől, ami az odáig vezető, elég labilis utunkat állta el végül. Aztán belemerültünk a forró, kellemetlen szagú vízbe.

a-megnyesett-domboldal.jpg

Akkor épült a hatalmas gyógyfürdőkomplexum, a fotón jól látható a lenyesett fenyves hegyoldal. De a régi ócska medencében sötétedés után nagy élmény volt ücsörögni, csak utána villámgyorsan kellett öltözni a fűtetlen kerekes kabinban. Az utolsó busz elment, a két-három kilométert legyalogoltuk az országúton a szálláshelyig, s onnan láttuk meg az egyik, kivilágított remetelakást. Másnap fölcaplattunk egy elhanyagolt úton, hogy közelről is megnézzük: egészen más, mint a tihanyi barátlakások – ezeket talán negyven-ötven éve vájták, hajléktalanok, szegények lakták, sőt némelyiket lakják ma is. A község dombján két helyen is vannak ilyenek, az egyiken inkább hajléktalanlakásoknak tűnnek, de a másikon hangulatuk van, érdemes megnézni. Mikor készen lett a gyógymonstrum, nyilván megszüntették a régi medencéket, azóta nincs kedvem odamenni. Nekem nagyon jó volt az a barátságos szimplaság, az őstermészet, a vadvizek.

 


Következő nagy leletemet Balatonkenesén, egy lepusztult, elhagyott strandon kurkászva találtam. Iszonyúan sütött az októberi nap, túl voltunk már a Balatonaligától ide vezető út kilométerein, üldögéltünk, nézegettük a hattyúkat, vadkacsákat. Úszni kéne – minden vízparton azonnal ez jut eszembe – de nem volt fürdő-, sem váltóruhám, föltűrtem hát a nadrágom szárát térdig, s bementem. A víz sütött, mintha olvadt ezüstbe léptem volna, nővérem jajveszékelt, hogy megfázok, én meg legyintettem. Szőlőben kapáló parasztasszonyhoz hasonlatosan hajoldozok a féllábszárig érő jéghideg vízben, kikapirgálok kavicsokat, rozsdás kanalat, cserépedényt, palackot, félcipőt, visszakacsázom a vízbe. Elkapott a régész-szenvedély már, a hattyúk is odaúsztak, s már teljesen bekáprázott a szemem, amikor egyszerre csak kiemelem AZ ammoniteszt. Nem is láttam ilyet addig, bár hallottam róla, mégis azonnal tudtam.

Ezek után nem meglepőek a természettől származó ajándékaim. A Sió mentén egy rózsaszín achátot, Sümegről kifelé jövet tégla alakú bordó réteges jáspist leltem, bár nem tudtam, mi az.

Pesthidegkút közelében a Fazekas-hegyi kőfejtőt keresve eltévedtem, kikötöttem Remeteszőllősön, fölmásztam a Remetebarlangba, onnan lejőve meg Ady-ligeten találtam magamat. Itt olyan házak épülnek, amilyenekben nem szeretnék lakni, kétméteres börtönkerítések, távirányított kocsibejáróval– még kutyákat sem hallok ilyen helyeken ugatni, minek a kutya, azt etetni kell, sétálni vele, szólni hozzá, szeretni, a védelmet megoldják a biztonsági kamerák. Egy ilyen utcában a kerítések mellett járdák sincsenek, itt ember nem jár gyalog, a kocsikba még a garázsban szállnak be, a volán mellől nyitják a kaput, kikanyarodnak, aztán usgyi. Járda helyett kővájúkban nagykavicsos lerakatok – virág egy szál se, mert azt is gondozni kellene. Ilyen helyeken azóta is csinos nagy köveket találni, vétek itt hagyni, szép opálok, kalcitok. Később Marival megtaláltuk Fazekas-hegyet, elhanyagolt, ruhaszaggatóan tövises bokrokkal benőtt, kő hátán kő, szeméthegyekkel borított úttalan területen. Hatalmas szürke kalcittömbök a földön, megemeltem, szétesett azonmód – néhányat odébb vittünk, a Hűvösvölgyben kalapáltuk aztán szét – innen csak keveset mentettem meg.

Nyáron Boldogkőváralján tai-chi táborban voltam, de már ott is a kőrakásokat, egyéb helyeken a földet néztem állandóan, s mikor a regéci várba kapaszkodtunk fölfelé. És akkor még mindig nem jártam ásványtúrákra, klubba, de már meg tudtam különböztetni az úton talált opáldarabkákat, amit később csúfaknak, kopottasoknak láttam, főleg Gyöngyössolymos és Gyöngyöstarján után. Boldogkő várába három délután is fölmásztam, de csak az ásványosoktól tudtam meg később, miféle gyönyörűségeket lehetett volna még itt találni, ha az ember már tudja, mit akar. 

Haj, mire eljutottam az ásványklubba, volt már itthon mindenféle, s ha megkérdezi valaki, melyiket szeretem a legjobban, azt válaszoltam volna, Gombóc Artúr nyomán, szabadon: szeretem a kockásat, pöttyöset, csíkosat, renegátot, szabályosat, amorfot és még amorfabbat, a mészköveket, a feketét, fehéret, sárgát, a hússzínűt, a rózsaszínt, a bézst, a tojáshéj színűt, a hupikéket, mezzolilát, jajvöröset, a színtelent és tarkát...

  tejopal3.jpg

Ezt 2008-ban írtam, most 2012 tavasz van, a közbeeső négy év ásványtúrái következnek tehát. Nagyon szép ásványokat gyűjtöttem, de legkedvesebb ásványom az opál. A képen lévő tejopál Monokról származik, ezért nem is én gyűjtöttem, mert oda sosem jutottam el, s tán nem is fogok.

   


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.