Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Lábatlanban felhők, Bajnán gonosz napsütés

2012.04.17

Ilyen történelmi esemény tudatában mindjárt más Lábatlanba menni, gondolja az ember. A márgabányában fosszília-lenyomatokat lehet a palás kőzetből leszeletelni, és ez a „szeletelés” elég könnyen is megy, csak egy lazát csap az ember a sziklára, máris röpköd szét az anyag. Az idő is kedvez, szimpatikus bárányfelhő-réteg véd minket az égető sugaraktól egészen délig. Sok munkát megspórolunk a bányának azzal, hogy sorra verjük szét a nagyobb sziklákat, de amonitesz- és egyéb ősállatok lenyomataiért már jobban meg kell kínlódni, ezek inkább a keményebb, tehát nehezebben szétverhető kövekben találhatóak. Azt mondja egy társunk, ki fölöttébb értő ember, hogy nem lesznek túlságosan maradandóak ezek a lenyomatok, vélhetően lazább szerkezetű, puhább kőzetben talált lenyomatra utalva.

A megérkezés utáni percekben meglátok egy, derekamig érő jó kis sziklán amonitesz-maradványokat, nagyjából térdközelben. Termetes kollégám épp akkor ér oda és hatalmas kalapácsával azonnal, majd a fennmaradó órákban is dolgozik rajta. Félve a szétröpködő szilánkok támadásától, odébb állok, s mikor kollégám véglegesen leparkolni látszik és kézbe venni a kemény ügyeket, máshová megyek azzal az elhatározással, hogy amit ezután találok, nem kürtölöm világgá, amit pedig szétverek, a magam zsákjába kerül. Csak később hallom hírét, hogy kollégám milyen jó kis sziklát talált… hm.

Több felől hallom aztán, hogy mások ilyen meg olyan lenyomatos szikladarabokat találnak. Nekem több órás csapkodás után egy árva amoniteszt sikerül találnom, csak tenyérnyi, de mindkét fele megvan, ahogy szokás mondani: a negatívjával. Ahogy az jellemző, az utolsó öt percben, egy szürke kőre mért búcsú-kalapácsütésemmel termelem ki.

Dél felé társaságunk megszedi magát és meg is elégeli az ittlétet, tovább állunk hát, és egyenesen Bajnára megyünk. Sajnos, a szimpatikus felhőréteg is odébb áll felettünk, a máskor jóságos, most gonosz kínzásokat produkáló égitest végleg eluralja az eget, minket egyre több kortyolásra és kalapvédelem alá kényszerít.

Átmegyünk Bajnára

Bajnáról mit is kellene tudnunk? történelem-érdekességet olvasok egy 19. századi Sándor Móric nevű ördöglovasról, aki fogadásból kastélya erkélyéről is leugratott a lovával - a ló sajnos, belepusztult gazdája felelőtlen mutatványába (már nem szimpatikus)… 

A társaság elé táruló kép viszont nagyon bájos: a nem túl régen felhagyott bánya közepén tengerszem-szerűen terül el a helyes, kerek bányató, körülötte a vízmosásokkal göröngyített domboldalak a tulajdonképpeni lelőhelyek. A bányavíz közepe felől egy társaság vidámkodik hangosan, közülük időnként be-beugrik valaki a vízbe, és talán jobban járnánk mi is, ha a példát követnénk, mert egyre kevesebb felhő merészkedik már az égre. De nem úszni, heverészni jöttünk, erősebb bennünk a leletmentés kényszerítő ereje.

A régi gipszrózsa-lelőhelyet mások találják meg helyettem, én és még néhányan ezen a lejtőn maradunk. Csillogóknak egyelőre nyoma nincs, de a domboldal tele van numuliteszekkel, jó részük naptól égett, rozsdásra színezett. Öklömnyi darabokba összecementálódottan is fellelhetőek Szent László egysejtű „pénzecskéi”, méghozzá a parányi váltótól az egészen nagyig, édes-cuki csodák annak, aki szereti. De hol van gipsz? az előbb egy csillogót már fölvettem, a formája monoklin. Feri Ilikét okítja arról, amit viszont itt fogunk majd találni: rombusz vagy inkább paralelogramma, ő buzgón hümget: világos, mint a Nap. Átlátszó változatát e szulfátféleségnek selenit néven emlegetik, vajon találunk-e olyat is?

Ha nem vigyáz az ember, a magasra nőtt, száraz vadvirág-szárak rejtekében könnyen beleléphet a vízmosások bokatörő gödreibe. De vigyázunk és keresgélünk. A minta az otthoni, aranyos kis gipszrózsák, amiket a régebben itt szedegető gyűjtőktől ajándékba kaptam. Ahogy más bányákban is, itt is szinte minden kőzetsávban más és más formák találhatóak. Mégis tartogat számomra a tágabb anyaföld egy csodát. A domboldal lejtőjén ingázom, a szemüveget sem értem rá még elővenni, ahogy odabotladozok két társamhoz. Lenézek a vörös talajra pont a tornacipőm nagylábujja elé, s felkiáltok, aztán le is hajolok, nyúlok a gyerektenyérnyi, gömb formájú gipszvirág után. De a forró gömbnek csupán néhány kúp alakú része marad a kezemben, a többi földhözragadt szegény. Mégis fölszedem őket egyenként és egy zsebkendőbe helyezek minden egyes kúpot: otthon mint puzzle-darabokat szépen összerakva megragasztom.

Feri szerencsénkre itt marad felmentő segítségnek, a domboldal vízmosásai egyikéhez kormányoz minket, beássa magát a vörös agyagba, közben minket is vezényel, a réteget is mutatja, hol kell találni. Egy ideig irigykedve szemlélem, mennyi táblás kristályt lel ásatásában, szinte mindegyik monoklin forma (Ilike szórakoztatására paralelogramma, de nem ez a szakmai neve) tetején pluszban csücsülnek díszítő kristálykák. Minek is hívják ezeket? nagyon elegánsak így szinte merőlegesen beállva, nem is törik olyan könnyen le. Már csak otthon derül ki róluk, hogy nem lehet tökéletesre megtisztítani.

Feri ekkor leér a vörösből az alsóbb rétegbe, ami már szürke agyag. Itt találhatóak a víztiszták, mondja el többször is, Ilike pedig buzgón ismétel: igen, a víztiszták. Én is egyre több táblácskát találok itt, aztán meglesz a szürke agyagom is, jó ez a kúpszerű véggel rendelkező lapátocska, amit hoztam magammal. Zacskómban a gipszek szaporodnak, s amikor megelégeljük az odafentről érkező forró áldást, úgy saccolom, nagyjából huszonöt deka lehet. Hirtelen olyan érzetem támad, hogy a selyemcukrokkal teli zacskót most vettem el a cukorkásbolt eladónőjétől – de csak a Nap hunyorgat rám fentről.

Közben összes társunkat elvesztettük szem elől, más domboldalaknál keresgélhetnek, jó ideje, hogy senkit nem láttunk. Az órát figyeljük, mert négy órára mondták az indulást, addig bő hatvan percünk van enyhülésre. Most már sürgős a tóparton lábat lógatni, csurog rólunk a víz, a flakonban fogytán a folyadékpótlás. Ilike közli, hogy még nem is evett, de ilyenkor az ember inkább inni és fürödni kíván. Feri ellohol a tó partján valamerre, később nem is látjuk.

Ahol letelepedünk, nagyon labilis a parti talaj, a víz meg homályos, nem merünk bemenni, csak a békákat és a víz tetején ugrándozó vékonylábú vízirovarokat lessük. Ili kovászos uborkája most a legelőnyösebb táplálék, savanyú és vizes. Panaszkodik a nő, hogy a margarin teljesen ráolvadt a kenyérre, én meg lapítok a magam nagyon régi kirándulós tapasztalatával: nyáron sose rakjon az ember olvadó dolgokat a kenyerére. De én is meglepődöm, mikor fölnyitom tupperes szappantartómat (elegáns, s ami fontos: tökéletesen záródó szendvicstartó). Sajtkockáim a félbevágott paradicsomokra olvadtak, ha aláhelyeztem volna egy pizzatésztát, most olasz kaját ehetnék, méghozzá napenergiával sültet.

Latolgatjuk, van még háromnegyed óránk az indulásig, amikor Feri jön visszafelé, közli, hogy bement úszni odébb, mi meg irigykedünk. Ilike kínálja margarin-izzadt kenyérrel, aztán a még izzadtabb nyáriszalámival, de hős biológusunk hárít: megy fel, a kocsiban van az ebédje.

Nekünk is odébb kellene menni, ahol legalább térdig beugorhatnánk a tóba, de akkor megszólal a mobilom, fentről szólnak: hol vagyunk? mindenki a busz benzinszagú oldalában hűsöl, elegük van a napból, haza akarnak menni, szentendreiek már el is mentek. Vége a szép ábrándozásoknak a békákkal való szinkronúszásról, elindulunk fölfelé. Ilike zergeként ugrál fölfelé, mintha nem is negyven fok lenne, nekem már nehezebben megy, de a végén sikerül.

Hú, már nagyon sok lett a napból, de másnak is. A busz rávágódik a még forróbb betonútra, majd a legelső enyhely előtt megáll, hogy utasai áldozzanak a művelődés oltárán. Beesünk a mosdóba, vizes kendő fejre, nyakra, csuklóra, hideg sör, forró kávé a torokba.

Hogy ki mit talált, az igen változatos, néhányan azt mondják, hogy semmit. Zsikétől kapok néhány gipszrózsácskát és az információt, hogy hol kellett volna ilyeneket találni. Mi elégedettek vagyunk, Ferinek pedig köszönet, hogy megmutatta a kincset érő-tartalmazó vörös és szürke agyagréteget, közben pedig szemléltető oktatást is tartott.

Huszonöt dekás cukorkás zacskóm tartalmát itthon mosogatom: nem túl sok a víztiszta gipsztábla, de ami van, szép. Szétesett virágocskámat próbálom gyengéden összerakni, ami elképzelés szerint egészen egyszerű, a gyakorlat mégis más, mégsem tűnök ügyesnek a puzzléban, az epoxi ragasztó túl gyorsan szárad, amellett irtó büdös. De a monoklinok szépen csillognak, jut belőlük ajándékba barátnőmnek, nővéremnek is.

Összegzésképpen: megint túl kevés figyelem jutott a növényzetnek, a tónak, kellemesebb időben visszatérnék ide akárhányszor. 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.