Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Keszeg, Sinkár kőfejtő

2012.04.12

grád gyönyörű szép táj, és a keszegi Sinkár bánya is az, a maga nemében. Egy ásványoló szemében akármilyen bánya csodálatosan szép lehet, csak bírjon fölmutatni elég megmunkálható sziklát, rendelkezzék omladozó falakkal, melyekről kő- és morzsaléklavinák görögnek lefelé. (Arany János e szép igéje, mellyel lomha földi békák mozgását minősítette, fenti esetre szerintem még inkább illik. Ugyanis békákat eddig csak ugrálni vagy kővé válva láttam, míg kőgörgetegek gyakorta előfordulnak.)

Különösen ragyogó fotókat csináltunk 2007-ben, első keszegi túrakirándulásunk alkalmával. Az ég kéken, a bánya fehéren vakított akkor is, most is. Két éve még nagyon újak voltunk Marival, és feltehetően akadt a társaságban még néhány hozzánk hasonló kezdő. Ezért alighogy a buszról lekeveredtünk, a bányaudvar letaposott kalcitjait is fölszedegettük, aztán mikor a falhoz érve megláttuk, milyen az anyag „frissen vésve”, az előbbieket lazán szétdobáltuk.

Akkor, öt óra alatt, csak kis területet munkáltunk meg. Minden második követ, melyen csak egy kis érdekes folt vagy sáv létezett, persze ezeken kívül még rengeteg sárgás, barnás és hófehér kalcitot is begyűjtöttünk, majd elmentünk síelni. Ezt a szakszót minden ásványoló ismeri, külön nem magyarázom el, mit jelent. A síelésre kiszemelt hatalmas sziklák közelében maradtunk, mivel itt sok pirosas kőzetre leltünk, de kockásak is voltak jócskán. Ezekben a - szaknyelven - breccsákban különböző szabálytalan kőzettörmelék tömörödik össze óriási nyomás és más geológiai behatásokra, s lesz belőlük mutatós építőkő.

A közelben valaki egy sziklát munkált szüntelen, őt később névről is megismertük: Fe, aki, ha nem sofőrködik épp, sok minden máshoz is ért. Több óráig kalapált a közelünkben egy hatalmas sziklát, és mire indulni kellett, be is mutatta: egy gyönyörű kalcitgeódát. Jókora görögdinnye szeletre hasonlít, aminek a közepét már kiették, de hasonlíthatnám hatalmas állkapocsra is, a benne látható éles „fogak” miatt. Febe fázósan karol An, aki hatalmas aragonitlapot szorongat. A képnek az Ekkora kalcitot fogtam! címet adtam, s csupán azért nem irigykedek a pompás leletekre, mert csak a takaróm széléig szoktam nyújtózni. Ergo: ha meg is látnám bármelyik sziklában a lelket, mint a kőszobrászok, akkor sem próbálnék egy akkorába belevágni; még a végén visszatámad, s azt nem köszönném meg. (A képet azonban csak akkor teszem be a képgalériába, ha az érintettek beleegyeznek.)

 

 

 

 

 

A második keszegi túrára

 

egy évvel később került sor, őszidő volt akkor is, de már hűvös, az eső imitt-amott szemerkélt. Épp ezért keményen dolgoztunk: hatalmas, azaz 8-10 centis egykristályokat kapartunk ki a fal egyik agyagos falából. Ezek az ujjnyi kúpok korlátozott számban és helyen léteznek, mert tíz-húsz darabot találtunk csak. Tőlünk balra kalcitokon vizsgálódtak, a férj elmondta, hogy Kai a pátosakat kedveli nagyon. Így hívják? lepődtem meg az elnevezésen… e lemezes darabok, bár szépek, nem különösebb kedvenceim, egy-kettőt tartottam meg mutatóba, Polgárdi-Kőszárhegyről.

A csoport néhány tagja vándorútra kelt a felső szintekre, más finomságok után. Később mi is fölmentünk, de inkább csak a tájban gyönyörködtem, mert semmit nem találtam. Mari Juval szem elől tűnt, flakon vizem nála maradt, majd szomjan haltam. A nagy vörös földes fal csábított, de gyűjteni nem volt érdemes. Egy másik falnál Ján bácsival gyűjtöttünk sávos aragonitot, a többiek baritot szednek. Nem sok a zsákmányom, de végül is jól mulattunk egymás társaságában.


Harmadik túrám meglepetésekkel

 

Az idén Mari nem jött a kirándulásra, én sem fűztem nagy reményeket Keszeghez, kalcitom már van otthon több mint elég. De kurkászni, kimozdulni otthonról, találkozni az emberekkel, nagy élmény. Az sem árt, ha időnként nyolc helyett ötkor kelek, mert csodák csodája, ilyenkor sose fáj semmi, nem vagyok álmos, holott sokszor éjszaka órákig fönn vagyok, lesem a hajnalt, nemcsak a madarakat, de még a vekkert is én ébresztem, ajtónyitogatással, zárással, liftajtó-járatással a szomszédokat. Minden tartalék zubbonyomat magamra szedem, mert éles a hajnali levegő, de aztán élvezem a friss klímát, a bokrok, fák előtt elhaladva fölzavarom a lustább verebeket, a kerítéseknek ugrasztok néhány álmos kutyát.

Még sötét van, mikor a buszváróba beállok, de nemhogy nem vagyok egyedül, feketéllik a megálló. Én kirándulni megyek, az rendben van, na de a többiek mit keresnek kint ilyen korán? A metrón még többen vannak, sokan jobbra-balra dőlve horkolnak. Aztán észbe kapok: ezek a korán utazók mérik a kioszkokban a kávét, a kerítésszaggatót, sőt békávé-ellenőrök, vezetik a buszokat, ülnek a metróvolánnál, ők sütik a pizzát, a melegszendvicset, ők ülnek a pályaudvarok vécéi előtt, otthonosan megterítve, kenyeret, kolbászt, ecetes uborkát falatozva. A hajnali közlekedés más napokon is ilyen zsúfolt lehet, csak én, a megszállott ásványoló, hittem hősnek magam, hogy milyen korán fölkeltem.

Meglepetés, hogy ezúttal nem a rozoga böhönc járgány gurul be, hanem egy dekoratív, tágas panorámabusz, alacsony padlóval. Megyünk vagy öt perce, amikor valaki telefonál, hol vagyunk, mert ő most érkezett a találkahelyre. Őt valahogy kifelejtettük, a busz az első félreeső helyen le is parkolva, hogy bevárja társunkat.

Második meglepetés, hogy elmarad a szokásos benzinkutas megállás (kávé, reggeli, de leginkább síelés okán). Ami szintén meglepő, az urak-hölgyek nem reklamálnak. Lehet, hogy ezúttal reggeliztek-kávéztak-satöbbi?

A busz hiába szép, rakodási felületekben meglehetős hiányt szenved: nemcsak az ülések fölötti pakolóhelyek, hálós újság- illetve üdítős palack tartók hiányoznak az ülések hátáról, de külső-alsó rakodótér is. Szerencse, hogy a monstrum közepén föl lehet hajtani két ülést, ami elé-mellé az ásványolók akár kerekes neszesszerjeiket, hátizsákjukat elhelyezhetik.

A tájról nem sok a mondanivaló: szürkéskék hegyek koronázzák a látóhatárt, előttük egy ménes elegáns tagjai élvezik a kora reggelt, másutt csak mezők, falvak, előttünk meg fut az út. A bányában csatlakoznak hozzánk autóval érkező társaink. Az idő nekem jó, végre nem süt hétágra a Nap, sőt egyelőre magunkon kell hagyni a kabátkát. Az emberek szétszélednek, az előző napi robbantás helyszínén keresgél mindenki. Én csak kalcitot találok, amit nem is akartam már gyűjteni, de ezek nagyon dekoratívak és nagyon rózsaszínűek, apró, porcukor-kristályok: mégis elviszem hát.

Zsét invitálom, menjünk másfelé, mert kalcitallergiám lesz. A népek jönnek-mennek, Vé egy kőre telepedve reggelizik, erre én is előveszek egy császárzsömlét a szokásos téliszalámival, előtte megettem egy almát. Dél felé közeledik, már nagyon aktuális a síelés többünk számára. Druszámmal a szemközti fal felé igyekszünk, de az egész udvart át kell szelni. Giz egy falon függ fél lábon, hátranéz, észrevesz: helló, kell neked gyíkkő? Az mi? kérdezek vissza, de ilyen távolságból nem tudja megmutatni, menjek közelebb.

Megyek, de azt ráérősen. Az út menti, rég ott heverő sziklák is csábítanak, bár rég befogta őket az idő, sose lehet tudni, mit találok bennük. Piros-földes darabkák, sárgásszürkés-porosak, jól rácsapok. Szelíd természetem cáfolata, hogy valahol mélyen duhaj-vandál énem rejtőzik, imádok kalapálni és élvezem, ahogy darabokra széthullik az anyag, megmutatva rejtekén a kincset. Egy ormótlan sávos agyagásvány ütésemre kétfelé válik, benne markazitbomba, persze most már szépen elfelezve. Aztán indulok Giz felé, közben eszembe jut, hogy a régebbi keszegi leírásban markazitot, piritet, baritot olvastam. De jó lenne ilyeneket találni, elhatározom, hogy fogok is!

Mire Gizhez érek, túllépett gyíkkő-lelő helyszínén, most egy szürke pala-gleccseren himbálózik Pé, Miló, Ján társaságában. Markazitok, piritek vannak! kiabálnak; a gömbös a markazit, a kockás a pirit. Lecuccolok és utánuk mászok. A palák csikorognak a lábam alatt, meg is indulnak alattam, folyton egy másik helyet kell keresnem, hogy meg tudjak állni, de később inkább leülök. Úgy foglalok helyet, mint valami trónon, elegánsan bal kezembe fogok egy ónszürke lapot és gumót keresek rajta. Ha nincs, odébb penderítem, egy újabbat fogok, némelyiken ezüstösen, másikon aranysárgán tündököl az egy-két milliméternél nem nagyobb, apró kockákból, néha tetraéderekből álló tömörülés, de van lilás-bordós-irizálós is. Általában markazitgömbök és piritkockák is vannak a szürke alapban vegyesen, de mind a markazit, mind a pirit szinte sose áll egymagában, sok kicsi összetapadva egy nagyobb gömböcskét alkot, ezek néha ritkásan, néha sűrűbben követik egymást. Ezek az igazán szépséges darabok. Persze jó lenne, ha az alapkőzetet tökéletesen el lehetne távolítani a sárga rézkovandokról, de ez hiú ábránd marad az otthoni pucolás után is. Szabad szemmel is jól látni a bolondok aranyát, de igazán szép mikroszkóp alatt. A kalapáccsal le lehet faragni körülötte a palát, így csak kisebb darabkákat viszek el.

Így tud egy helyre ragadni az ember: jó időt töltök itt Milóval, cseverészünk, egyoldalú szókinccsel, ám azt ritmikusan. Én ilyeneket kiáltok: hű, de szép, ezt nézd meg! Miló válasz gyanánt a szokásos Nem igaz! kötőszót duplázza, szidja az istenek lovát, főleg ha az ujját elkalapálja, mint most is. A többiek tíz méterre kopácsolnak, valaki jön arról, kérdem a friss hírek felől. Barit! mondja ő, Muti! mondom én. A lupét szemhez kell emelni, de a picuri baritlapocskák tényleg szépek. Közben Fe jön, falra mászik, dobál le nagy gyíkköves követ, de elhasad, mire földet ér. Kár, pedig milyen szép kereszt volt rajta. Össze lehet még illeszteni, ha muszáj, de nem tudom, elvitte-e végül magával a termetes darabot. Nézem az időt, egy óra körül van, még szedegetek az aranyszínűekből, de van irizáló is, lapos korongok formájában vagy csíkokban. Egy téglalap alakú kődarab is vandalizmusomnak lesz áldozata: sávokban aranyszín, csillogó fekete, kívül gömbök. Szabad szemmel is szép, este a nagyító alatt csodálatos. Egy gumó fejét leütöm, aranyszínű markazitfolt mindkét darabon. A nagyobbra is ráütök, ott is. Milyen jó, hogy nem hagytam ott!

Péék jönnek vissza a baritvadászatról: ti azóta is itt vagytok? Igen, hont foglaltunk, de itt az ideje az elvándorlásnak. Fönn az égen jelentős változások történnek, a felhőket szétszórva a Nap irtózatos munkába fog. Mindjárt föl is venném a kalapomat, ha nem hagytam volna a buszban, hát délelőtt nem kellett. Menjek vissza érte? saccolom, hány perc oda s vissza, nem lépem meg, inkább a fal alá vonulok. Majd belebukom egy földön díszlő hatalmas, kétkilós nagy kalcitba, fölveszem, minden oldala másmilyen kristályokból áll, ezt érdemes lenne elvinni. De amilyen hóhérhangulatban vagyok, a piszkos rétegét megpróbálom leverni, sikertelenül. De otthon utálok sikálni, ezért a helyszínen készre szoktam kalapálni leleteimet, ami nagyon piszkos, azt el se viszem, ha van tiszta helyette. Megsaccolom a kalcittömb súlyát és úgy döntök, hogy később döntök, elviszem-e vagy nem.

Közben egy méteres sziklát fotózok, tetszetős, jól mutatna otthon a lányomnál, szaladgálna alagútjában bájos tengerimalackája.

Összeszedelőzködöm, megyek a baritoshoz, hátha nekem is hagytak valamit a jóemberek. Miló nem tart velem, találgathatom, melyik szürkében lehetnek baritok. Ösztöneimre hallgatok, a barit valami erezett kőben lesz, s mit tesz az ösztön, tényleg találok is pár ilyet, de nem sokat teszek a táskámba, mert ha hófehérek is a baritocskák, túl aprók. Van egy üreg a falban, belenézek: mintha borsókővel meg kalcittal vakolták volna be a csőszerű lyuk falait. Lefelé lejt az egész, vajon meddig? Hát bemászni nem fogok, egyrészt a kerülete szűk, másrészt minek. Kár, hogy nem hoztam a fényképezőt, impozáns látvány.

Közben fölnézek a falra, s úgy érzem, ha netalán a kobak rajtam is lenne, akkor sem úsznám meg az ibolyaszagolgatást, ha rám szakadna egy termetes kő- vagy földdarab, s ez bármikor megeshet. Ráadásul hűvös is itt, gyorsan kidobálom a köveket az út mellé, kimegyek, s egy lapos kőre telepedve kezdem őket szétoperálni.

Aztán nekilátok a szortírozásnak: a teljes gyűjteményemet kiszórom, szétválogatom. A Nap elől nem győzök odébb húzódni, a bányafal árnyékol valamelyest. Morgok, hogy miért nem mentem vissza a kalapért, de hiába, másnap reggelre virít is a két arcom.

A busz felől zárórát kiáltanak, fél három. Útközben eszembe jut az előbbi nagy kalcit, a valóság megment, sehol nem találom, s jobb is, túl nehéz lett volna. A buszon fölhajtom gyógynövényből készült elixíremet, aztán elmutogatom Zsének a leleteimet. Sajnálja, hogy nem jött arra és nem szedett ő is. Ő kék kalcitot is talált, de nem irigykedem, nekem is van fehér, rózsaszínű, sárga, barna. És van markazitom tömeges, gömbös, piritem kockás, lapos, töpörödött, vágott, hintésekben is. És baritom is van. Érdemes volt eljönnöm, kezdek beleszeretni Keszegbe. Olyan ez, mint a házasság, az eleje élvezetes, aztán egy ideig unalmas, de ha tovább csinálja az ember, még érdekesebb lehet, s ha keresi benne az ember az újat, meg is találja. Jövőre talán még fluorit is lesz valahol, még ha mikroméretben is.

A busz megtelik, a retikülök középen mintha kicsit többen lennének, a hajléktalan szatyrok dőlnek mindenfelé, a kerekes kocsik egymást tartják. Újfent megrakodott a társaság, szerencsére.

Történt pedig ez a legutolsó keszegi túra 2009. szeptember 19-én, szombaton.

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.