Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Kapolcs, Bondoró-hegy

2012.04.16

Ezért gondoltam, hogy kettecskén már ne igen kiránduljunk, jobb lenne a csoportos ásványtúra. Na de, ide a Bondoró-hegyre nem szerveznek, mert veszélyes, nehéz, alig járható utakon van, a patakmeder telidestele nagy bazaltkockákkal, amik a hegyről gurulnak lefelé, út nincs is, csak patakmeder. A bányákban már előre ki vannak termelve a kövek, csak sétálgatni és kurkászni kell, meg föl szedni, amit mások ott hagytak. 

(Mikor először itt voltunk, 2007 halottak napján, a kapolcsi buszmegállótól visszafelé indultunk el balra, ahogy egy ember irányított. jokai-utca-kuhaz.jpgAz itt látható fotót a Küház felirat miatt tettem ide - hogy mit jelent, hátha valaki megfejti nekem.



 

 

 Fölfelé ezután nem sokat mentünk, mindjárt találtunk egy tanyát, birkákkal, ócska gépekkel, kutyával. Innen gyorsan távoztunk, s nemsokábirkak-vagy-juhok.jpgra egy patakvölgybe értünk, aminek a talajáról néha fölvettem egy-egy érdekes gumót, aztán - sajnos – szépen vissza is dobtam. Pedig ha megvizsgálom a lupéval, bizony elteszem a kis olivinbombákat.

 

 

mari-a-patakvolgyben.jpgDe akkor még alig tudtam valamit bármiről. A táj szép volt, araszoltunk is fölfelé, míg egy borpince-sorral nem találkoztunk szép lankás vidéken.

 

 

 

 ebed-a-bondoroi-szolohegynel.jpg

Mindjárt be is ültünk reggelire, kifli, tea, egyéb finomságok. Ami nem látható a házacska oldalában, vagyis egy kulturált deszkavécé, szintén jó szolgálatot tehet más erre jövőknek is. 

 

Az időjárás szeszélyéből hol le, hol meg föl kellett venni kabátunkat. Innen még elég sokat bandukoltunk erdőkön-mezőkön át, aztán jött megint egy patakvölgy, és ott végre kopácsolni kezdtük az őrült kemény nagy bazaltokat.

Érdemes volt, gyönyörű szép olivinnel töltött üregeket találtunk. Hiába mentünk azonban fölfelé, a rozzant kilátóhoz is eljutva, melyre nem is lehetett fölmászni, olyan korhadt volt, sehol nem találtuk a Pokollikat, vagyis a nevezetes barlangot. kapolcsi-olivinbombak.jpg

Maradtunk a kopácsolásnál, és a kemény munka után tényleg szép zsákmánnyal távoztunk. Egyenesen Veszprémbe, onnan pedig Siófokra mentünk, bár buszozás közben elkapott az ördög: mi lenne, ha e budapesti buszról nem szállnék le Veszprémben, hanem szépen elkushadnék egy jó benti ülésen, alvást mímelve, s egyenesen Budapestre mennék. Megspórolnám a siófoki járat, másnap pedig onnan a budapesti vonat költségeit. De a nagy élményt együtt akartuk Marival végigcsinálni, ez pedig az volt, ahogy másnap az olivinnel töltött bazaltokat vizsgálgattuk, persze beiktattunk egy jó kis biciklizést is, mielőtt hétfő hajnalban felbuszoztam volna Pestre, hogy beérjek a Természetbúvárékhoz, ahol dolgoztam.)

Fenti rövid beszámoló volt először, s még a bevezetői gondolat motoszkált bennem folyvást pénteken, tudniillik hogy inkább csapatosan kéne ilyen helyeken mászkálni. Azért készültem, minden szükségest összepakoltam, jókor lefeküdtem, fölhúztam a vekkert. Reggel ötkor nem ébredtem föl a csörgésre, de valamit érezhettem azért, mert hat előtt tíz perccel meg fölébredtem. Kutyafáját – sziszegek a vekkerre, aztán egy gondolat: maradok itthon, de utána jön a következő: dehogy, minden be van készítve, csak öltözni kell. Tíz perc alatt elkészültem, usgyi a buszmegállóba. De a busz húsz percig nem jött, utána meg mint a csiga, mászott egyik megállóból a másikba, a harmadiknál meg útját állta a sorompó. Majdnem fél hét, isten csodája, ha mégis elérem a 7.45-ös veszprémi buszt, és isten ezúttal nem tett csodát, a busz három perccel azelőtt elment, hogy kiértem a Népligetbe.

Kezdtem érezni, hogy itt nálam erősebb erők működnek, ekkor éreztem harmadjára: lehet, hogy mégse kellene elutaznom? A mobilomban is bedöglött az akkumulátor, elfelejtettem másikat venni, egy telefonfülkéből akartam fölhívni Marit, hogy ne induljon a hétórás siófoki busszal, mert én is kések, sőt ne is menjünk aznap sehová, nagyon utálatos a idő. De nem vette föl, hiába csengettem egy percig. Mi legyen? Ha már itt vagyok, elmegyek a következő veszprémivel, de az csak 9.35-re fut be Veszprémbe, így nem érjük el a kilenc órás kapolcsi járatot.

Hát Mari ott dekkolt a veszprémi buszpályaudvaron, a 6.20-assal jött, hogy időben ideérjen, meg persze keresztlánya miatt, mert az is akkor utazott, addig is együtt akart vele lenni. Hideg szél fújt, de ilyesmi minket nem szokott zavarni. Én két gézkendőt is vittem, a homlokomra kötöttem egyet, a fejemet meg beburkoltam a másikba, s nem elegáns, de közel-keleti kinézetem lett. mi-lehet-a-kovon-belul.jpg

Kapolcs felé később is ment busz, persze csak tizenegyre értünk oda. Ezúttal nem hátrafelé, hanem előre indultunk az országúton, keresve a feljárót. Az országút mentén ezt az üregszerűséget találtam, vizsgálgattam is, de nem ez volt a barlang. S nem találtuk a képződmény turisztikai jelét, a fehér omega felfestést, ami a múltkor még állítólag valahol itt volt.

kapolcs-kek-csiga.jpg A feljárónak gondolt részen jócskán túlmentünk, de vissza kellett fordulni. E gyönyörű kék csiga látványáért talán mégis érdemes volt? Az idő jelentősen haladt előre, már dél volt, mire visszaértünk s megállapítottuk, hogy a jel azért nincs itt, mert nincs min itt legyen, időközben a fát kivágták. Aki kivágta, ott is volt a helyszínen: két helyre öreglegény terepjáróval. Fölmentünk hozzájuk és a következő párbeszédben próbáltuk kideríteni a dolgokat. 

-   Jó napot kívánok! (se jó, se nap nem volt, egyre erősebben szemergett az eső, sehol se volt a tegnap bezengett hétágú napsütés). Tessék mondani, merre van a Pokollik?

-   Az mi?

-   Barlang! bár minden kis lyukat fölfestenek a térképre, amibe egy róka belefér. De nézze, imhol jelzi a térkép.

-   Hát én ugye veszprémi vagyok, de itt van a területem éppen ezen a helyen – mondja a jóképűbb hetvenes cinkos szemekkel. De még sose hallottam a Pokollikról.

-   Hát pedig a Pé (az ásványos megszállott) azt mondta, itt a keresztnél kell fölmenni.

-   Keresztnél? az innét több mint egy falunyira van!

-   Az nem az a kereszt lesz akkor, mert a Pé ezt meg azt mondta. Mindenesetre volt itt tavaly november 2-án egy nagy fa, azon volt egy fehér omega-jel, a barlang turisztikai jele. De akkor hiába mentünk föl a magaslesig, barlangot nem találtunk.

-   Hát nem tudjuk, mer ugye én veszprémi vagyok, habár itt is van egy házam.

-   Múltkor a falu másik vége felől jöttünk fel a hegyre, sok borospince és borászházikó volt ott. Az egyiknek az elölzetén asztal is volt két paddal meg budivécé – itt reggeliztünk meg. Az eső akkor is szemergett, de néha kisütött a Nap is.

-   Na hát! az a borház az enyém! vigéckedik a cinkos mosolyú szem.

-   Szóval van magának itt háza? kiadja nyaranta? egyszer eljönnénk két napra, amikor a Művészetek Völgye van.

-   Jó, ámbár nem lakom benne, hanem a lányom, de megbeszéljük.

-   Tessék megadni a nevét meg a telefonszámát, majd fölhívjuk.

-   Ez meg az vagyok, ez és ez a telefonszámom.

-   Fölírtam ide a többi információhoz. Még azt tessék megmondani, tud-e faluból elkóborolt kutyákról, akik hőzöngenének fönn a patakmedernél vagy a hegyen?

-   Á, nem kell ilyenektől félni, még a vaddisznóktól se, nem bántanak, ha őket sem bántják.

-   Mindenesetre ha baj lenne, majd telefonálunk, most már tudjuk a számát!

-   Csak nyugodtan, mi itt leszünk egész estig.

-   Mi erre jövünk lefelé, de ha mégse jönnénk, induljanak a keresésünkre. Isten áldja.

Pár lépés után

– Várjanak! - Megyünk vissza.

-   Itt egy térkép, látják, itt a Pokollik. A patak medre elágazik kétfelé. De ne a bal, hanem a jobb oldalin menjenek föl, aztán ha eljutottak idáig, akkor ne balra nézzenek, hanem jobbra, viszont ne menjenek túl ezen a részen…

Nem is lehet, mert ott már a szakadék van! tudjuk múlt novembertől.

-   Szóval ha erre fölmennek és látják, hogy nem mehetnek át, akkor balra forduljanak.

-   Ott lesz a barlang?

-   Igen, de ne várjanak óriási barlangot, mert csak éppenhogy, nem is nagyon látszik.

-   Jó, köszönjük, most már megyünk!

Elindulunk fölfelé. Tíz lépés után:

-   Várjanak! (holnap se érünk a Pokollikba, ha ez így megy) – ezt elfelejtettük az előbb!

Egy hatalmas műanyag palackot hoz, benne feltehetően bor van, így első saccra gondolom. Szerencse, hogy a veszprémi kávéautomata műanyag poharát kimosva elhoztam. Kóstolom a bort, módjával, fél korty. Üm-üm, mi van ebben? Nyújtom Marinak a poharat, ő is iszik. Úgy tartjuk a műanyagot, mint borszakértők, de nem sikerül kisütni, miből fejték a lét.

-   Hát van benne még rizling is egy kevés.

-   És még?

Mosolyog a cinkos szemű, de nem mondja.

-         Igyanak még!

-         köszönjük, ennyi épp elég volt. (Pláne az előbbi kupak pálinka meg unikum után, ami tíz lépéssel előbb, ott följebb történt.)

-   Köszönjük és tényleg mennénk! A négyórás veszprémit el akarjuk érni.

-   Majd elvisszük magukat, ha a buszt lekésik!

(Na éppen ezt nem szeretném.)

-         Ha valami baj lenne, telefonálunk!

Egy óra, bosszankodunk, hogy már csak két óránk van, hála az öreglegények kedélyeskedésének – ámbár csak az egyiknek, mert a másik csak a legelején szólalt meg, akkor is azt mondta: kérdezzék a másikat, az tudja! De végre elszabadultunk tőlük és elkezdtünk fölmászni a patakvölgyben, kicsit imbolyogva, mi a fene, mit adtak ezek inni. Hát persze, reggeli meg ebéd előtt unikum, aszútörköly kortyok, utána meg ez a borzalom (nem volt olyan rossz, csak nem szeressük az ismeretlen kotyvalékokat), az eső megeredt, de kisvártatva elállt.

ulok-az-avarban.jpg

Leültünk egy sziklára és madárzsivaj mellett reggeliztünk. Csodaszép volt! Mari ekkorra összeszedett fél mázsa krizolitkristályos bazaltot, én elhatároztam, hogy csak a tényleg szépeket viszem el, van otthon éppen elég a rondából. Ahogy mászok fölfelé, minden másodpercben hallok egy kalapácsütést, utána pedig: Hű, ez de gyönyörű! hú, ebben meg micsoda szép van! később már nem is válaszoltam.

Följebb másztunk, de annyi sok lett hirtelen a kő a lábunk alatt, hogy nehéz lett volna feljebb menni. Itt depóztunk, keresgéltük a Pé által bezengett hatalmas olivinbombákat. mari-gombakat-fotoz.jpgHát volt bomba, de nem olyan krizolitos-gyönyörű, amilyen nekünk kellett volna, a kisebbeket is ki kellett operálni. Mari félóránként referált az idő haladtáról, és a kalapácsolások közti szünetekben gombákat fényképezett.

 

mari-gombai-1.jpgHárom órakor kellett indulni lefelé, a busz 4-kor jön, el kell menni, mert Mari fél 8-ra haza akar érni Uri Gellerre, az országúton három-négy kilométer, és innen is még le kell mászni. Közben megint esett, úgyhogy nagyon csúszott a frissen kinőtt fű, alatta meg a kövek.

Egy ilyenen bokrosodott meg a bal lábam, cipővel együtt. Érdekes, hogy míg a cipőm feje a lábujjaimmal együtt a talpam alá csavarodott, ugyanakkor én hátrafelé estem, teljes hosszomban, márpedig a fizikai logika szerint előre kellett volna esnem. Káromkodtam nagyot, fájt a lábam meg a hátam, de két perc múlva fölkeltem, mentünk tovább. Éreztem aztán a lábikómat rendesen, úgyhogy leérvén a helyre-legényeknek csak odaintegettünk, nehogy leállítsanak – a terepjáróban ültek, mivel sűrűn esett, addig sem kell dolgozni –, igyekeztünk a buszhoz. A terepjáró búcsúzóul még ránk kiáltott: ott följebb van buszmegálló, de nem volt kedvünk visszamenni. 

Lőtávolt elhagyva, a kis unikumos zsebpalackot végleg kiürítettem. A falu kihalt volt, de nagyon szép kirándulóhelynek ismertük meg múlt decemberben. Majd az ásványvizes palackot vettem elő, ivás után öntöttem kicsit a cipőmbe, mert igen fájt a lábam. Mari vihogott, mi a fenét csinálok, mondok: borogatok addig is, míg haza nem érünk. Tényleg jól leblokkolta a fájást. Azért menni tudtam, bicegve.

Mi az istent csináljak? kérdeztem magamtól meg Maritól is a buszban, ami történetesen Budapestre ment. Mondom neki (mert újra eszembe jutott a régi gondolat): te, ha én Veszprémben nem szállnék ki, hogy a siófoki buszra átszálljak, a vezető észre se venné, egy ezressel olcsóbban utaznék haza. Az biztos, hogy nem venné észre, mondta Mari, de csinálj, amit akarsz. Igen ám, de nem voltam túl jól, ezért inkább a társasutazást választottam, hátha mégse jó lesz egyedül. Jobb a biztonság Siófokon, meg a segítség, amivel otthon nem rendelkezem. És ha a Népligetben nem tudok lábra állni? Úgyhogy mégis leszálltam én is Veszprémben.

Veszprémben várni kellett a csatlakozásra – a váróteremben ücsörögve imbolyogtam, szédültem, étvágyam se volt. Persze ez előfordulhatna velem többször is, mert mostanában igen tehenes külsőre tettem szert. Aznap este semmit nem ettem és ezt egészen vasárnap délután 6-ig kibírtam. Ajándék böjt! Sajnos, akkor Mari megmelegítette az előző hétvégéről maradt sült pulykát, csinált hozzá rizsköretet. Mintha véletlenül tenném, kiválasztottam a három közül a legnagyobb pulykaszárny combot és fölfaltam.

Másnap délelőtt nem mertem ráállni a lábamra, talán eltört; szép nagy vörös folt volt a rüsztön, vagyis a lábháton, ha van ilyen elnevezés, a lábfej többi része pedig gyönyörűen kéklett-feketéllett, és meg volt dagadva. serult-labfej-2008-014.jpgA kórház egy ugrásra – Mari a fiát hívta, vigyen el odáig, de mind a két kis kocsi rossz, volt a válasz. Akkor hívunk taxit. Elkészültünk, a cipőből papucsot csináltam, vagyis letapostam a kérgét hátul, belebújok, próbaképpen fölállok, meg. Nincs taxihívás, lábélen egész jól meg tudtam tenni a fél kilométert, gyönyörű napsütésben.

Nem voltak sokan, egy óra alatt végeztünk, röntgennel, mindennel együtt. Az orvos összevissza nyomogatott, hol fáj, visítottam is derekasan. De nem tört el a lábam, csak a szalagok sérültek meg, ne nagyon használja pár napig a lábát – vagyis pihenni, ülni, feküdni, hangzott az ukáz. Később a bal hátam is megfájdult, nyilván oda is ráestem. Próbáltam mozogni, de egy lábon csomó mindent nem lehet csinálni. Még a kádba is nehezen tudtam belemenni, kijönni még nehezebb volt úgy, hogy ne a balra érkezzek.

Kedden fájdalmasan gondoltam rá, hogy 5 órakor kezdődik a játszóházi foglalkozás a gyermekjátékok második részével, a gyönyörű lófarkas népművésszel. A hétfő reggel volt kellemetlen, föl kellett hívnom a bentieket, hogy nem tudok bemenni dolgozni. Más kérdés, hogy ásványolni se tudok, sms-t se tudok írni, pedig ha döglött mobilomat elhozom, Mari tudna bele itt akkut venni. Legfőbb tennivalóm tehát a lábam kenegetni, borogatni hideg vízzel, citromlével kenegetni, Marit ugráltatni – tény, hogy hétvégére egész jó lett a lábam. És ez olyan feketeség után, ami volt, szinte rejtély. Volt Marinak egy lámpája, hogy bioptron, de mikor hozzátette, ajándékba kapta egy előadás után, mindjárt lefokoztuk, ingyen nem osztanak olyat. Mindennap gyorsírtam is, mert akkor már készültem Lipcsébe, Mari ha otthon volt, diktált, én áttettem a számítógépen. Ha nem volt otthon, csak másoltam vagy a tévéből írtam, azt tettem át.

Háromszor egy nap lámpáztam a lábamat, Mari kihagyta a hétfői kehidakustányos buszkirándulást, szerdán viszont elment Grazba, pénteken meg Mariborba. Utóbbira hívott, de ülök itthon eleget, ott se lámpázás, se gyorsírás, amellett utálom a termékbemutatós néphülyítést, úgyhogy visszaaludtam, Mari este 11-kor ért haza. Közben eceteztem a köveimet meg törögettem a teraszon, néha volt napsütés, de jobbára hihetetlenül fújt a szél.

Hát így telt a kényszerszünetem, nem tudom, itthon jobb lett volna-e. Végül is Mari behozta a kávét, a kaját, amikor itthon volt, de mosdanom és egyebeket azért egyedül kellett. De bevásárolni, főzni, mosogatni, ágyazni otthon nem tudtam volna egykönnyen.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.