Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Gyöngyössolymos

2012.04.12

Gyöngyössolymos először, még 2007 őszén

Opál, opál – ha meghallom a bűvös szót, mindig kisnánai próbálkozásunk jut eszembe: 2006. március 16-án azt se tudtuk, mi fán terem az opál, hogy milyen egy bánya. De irtó gyorsan megszokja az ember...

A Cser-kő hatalmas falai és a heverő sziklák látványa szép barnás hangulatba kerít. Gizus megint kioszt papírokat a buszon, olvasom: miocén piroxénandezit a kőbányászat nyersanyaga, néhol andezittufa is megjelenik. Ezek nekem semmitmondóak, bár azt tudtam, hogy az andezit nevű átmeneti vulkáni kőzetet az Andokról nevezték el. Az írást rövid átfutás után a hátizsákba süllyesztem, úgyis csak a kalcit meg a kvarc ismerős valahonnét, na meg az opál, amit Kisnánán kaptam... az opált az ásványok közül a legjobban szeretem, tán emiatt.

Az emberek itt is szerte szélednek, Mari sem szorul a társaságomra, egyedül maradok. De van idő, letelepszem egy nagy sziklára és evés közben legeltetem a szemem: a terület nem nélkülözi teljesen a flórát, egy felfelé vezető kocsiút végén csomó bokrot látok. Szendvicsem végeztével fölkaptatok, de az út csak a horizontig tart, ott hagyom tehát a nagy semmit.

nagyopal.jpgNemsokára magamtól rájövök, hogy kell művelni az ásványkeresést. Először jól körülnézek, átgondolom, mit és hol keressek, majd arra is rájövök, hogy ha nem annyira keresek, de minden követ megvizsgálok, előbb-utóbb találok is. Ebben a bányában igaza lehetett volna annak a tévériporternek, aki a kisnánai bányával kapcsolatban ezt mondta: az udvaron hevernek az ásványok, csak le kell értük hajolni. Nos, hát ott akkor nem (vagy nem tudtuk, mit hol kell nézni), de itt tényleg hevernek, csodálatos barna, sárga, zöld ásványokat szedünk össze. Igaz, ezek eleinte csak mások törzúzásának törmelékei, de már kezdjük megtapasztalni az „anyagot”, közben lassan az embereket is. Mindenesetre a fotón látható óriási, több mint kétkilós opált először - szégyenszememre - próbáltam szétcsapni, de nem lehetett. Kénytelen voltam hazacipelni.

gyongyossolymos-cserko-banya-opalok.jpgS íme, itt látható a zsákmány - egy része.

Két órakor indul a busz hazafelé. Zord volt a levegő eddig is, de isten megvárja, míg mindenki fölszáll a járműre, s az még ki sem döcög a bányából, a hó nagy, sűrű pelyhekben kezd hullani. Csodaszép a látvány, még nagyobb az öröm, hogy ilyen kegyes az ég hozzánk.

Másodjára a következő évben járunk Gyöngyössolymoson, amikor is egy felsőbb szinten szép fekete opálra találok, markazit bevonattal az alján, egy másik, zöldes kőre pedig Regina azt mondja: szeladonit. És nemcsak markazitost találtam, de egy nagyon figyelemre méltó, borzalmas rozsdás szeleten a markazitbevonat alatt sugaras-fényes ásványt is, ami a mai napig azonosításra vár.

Harmadjára szintén egy év múlva kerül sor Gyöngyössolymosra, de ezúttal csak délelőtt. A szokásos fél nyolcas családi összejövetel a József Attila színháztól már nagy csókolózásokkal indul, s mivel már túl vagyunk jó néhány túrán, ismerem őket. A buszon elhangzik a keresztkérdés: hogy állunk a kobakokkal? ami a működő bányákban kötelező. De alig öt embernek van kobakja, a többiek lazán otthon felejtették, én is. De nem ellenőrzi senki.

Már szinte hazajárunk ide, ismerős az út, a kövek mint oroszlánfókák heverésznek. Jó hír, hogy előző nap robbantottak, mert akkor rengeteg kincset találunk. Az időjárást megrendeltük: ne legyen se hideg, se meleg, legyen felhős az ég, de a felhőkből ne essen nagy eső, lengedezzen szél, de ne támadjon orkán. Mivel nyár közepén járunk, az évszak uralkodása jogos.

opal-gyos-zold-6x4x3-masodik.jpgMarival elhatároztuk, hogy miután előző két túránk alatt fél mázsa opált már gyűjtöttünk, több ilyen darab innen már be nem teszi a lábát hozzánk. Legfeljebb, ha olyan gyönyörű szépeket találunk, amilyenek még nincsenek, megbocsátva saját gyengeségünket. Különben se cipelhetek az április 5-ei szívmerénylet óta.

S megint összecseng szándék és lehetőség: ahol két éve, s tavaly sárga, barna opálok tömkelege volt szétszórva, most semmi. Persze ahogy a szemünk megszokja a kövek látványát, egyre több embert látok hajoldozni, s nem a reggeli torna okán. Én is fölveszek egy szépen lecsiszolódott okkersárga darabot, s mert az első követ mindig meg kell tartani, tanultam az ősigazságot egy nem létező iskolában, beteszem a hátizsákba. Mások többszínű opálokat találtak odafönn, mondták, hogy csak le kell hajolni értük. Már épp elhatároztam, hogy én is fölmegyek, amikor kapok egyet ajándékba.

opaljaspis-gyujt1.jpgA nap szinte leégeti a fejemről a budaörsi passiós reklámsapkát, amit a lányom hozott tűzoltés tagsága jóvoltából, az esemény felügyelete kapcsán volt ilyen a csapat fején. Leülök a busz árnyékába enni-inni, közben nézem a kisebb csoportot, aki elmélyülten, szó szerint kapirgál. Egy idő után megelégelem a nézelődést, odabotorkálok, és tényleg szépen fénylő sötétbarna opálok hevernek szanaszéjjel, kalcedonos erekkel. Egy maréknyit fölszedegetek, mégse menjek haza üres kézzel.

Odébb mangándendrites kődarabokból szednek szép számmal, de nekem ilyen nem kell, otthagyom őket, árnyékos helyet keresek, a lejtőn lefelé találok is egy fácskát. Addig üldögélek ott, míg egy szimpatikus felhő jó időre el nem takarja az ádázul támadó égitestet, közben el is költöm szerény ebédemet. A felhő nagy, mindenkinek jólesik, de mikor eltakarodik, csak úgy szakad ránk a forróság, enyhely pedig már csak a busz benzingőzös oldalában van. A monstrum hátsó felével ráül egy enyhe emelkedőre, emiatt pihenő tehénhez hasonló. Van ok jókedvű tanakodásra, hogy fog fölállni. És fölállt!

Indulásig nézelődöm a közelben, s ahogy az lenni szokott, az utolsó tíz perc alatt találom meg legfőbb zsákmányomat, néhány élénkzöld opál képében. Pont ez a szín hiányzik otthoni készletemből! Este, villanyfénynél szürkék, semmitmondóak, el is keserednék, ha nem tudnám, hogy másnap az ablaknál megint ugyanolyan szép zöldnek fogom látni. 

Asztagkőre a busz egy órakor indul, itt jó néhányan még nem voltunk. A bánya egy erdő közepén terült el, de már régen felhagyták. Mielőtt bemennénk a fák közé, nagy kenekedések és gázos befújások történnek a kullancsok riasztására. Menet közben biológus Feri elmeséli, hányfajta kullancs terem a világban, honnan támadnak, mivel táplálkoznak, hogy lehet ellenük védekezni. Természetesen ez a beszélgetés is inkább vidám, mint vérfagyasztó, az emberek szeretnek szörnyűségekről kellemesen elcsevegni, a bajok úgyis mindig csak másokkal történnek...

Az erdei úton kis emelkedőn kaptatunk, majd kisvártatva visszajövünk, másikra térünk. Regina dühös, hangoztatja, hogy a múltkor könnyen odatalált, biztosan átírták az erdő kreszét... Az erdei ösvények nincsenek kitáblázva s jórészt egyformák, mi pedig nem vagyunk nyomkeresők, így az újólag választott útról is vissza kellett fordulni, de a harmadik bejáró végül a helyes út lett.

Fölfelé menet filozofikus társalgásba merülünk, sok poénnal, mert szeretünk bármiről… szó szót, mondat mondatot követ, s ez jó, megfeledkezünk a bejárandó út nehézségeiről. A téma, hogy harminc méterre lesz a bánya, igen ám, de honnan? kezdjük a fejtegetést a századik méternél. Hát a kanyarodótól. De hányadiktól? a vicces csevegésnek vége, mikor hirtelen megpillantunk egy nagy falat, ami után az utolsó kanyarodó jön, a rejtély is megoldódik: innen számolva jön ki a harminc méter. Persze senki nem méri meg és nem lépi le, ahogy egykor egy kollégám tette a Mátyás-templommal. A világhírű építményről kellett cikket írnia, de a méretekről lusta volt adatot keresni, inkább odament és „lelépte”. Ezután is föl lehetett tenni újabb kérdéseket, például hogy mennyire pontos mérce egy férfilépés. Meg hogy az illető hangosan számolta-e a lépéseket, tápot adva a járókelők mosolyos érdeklődésének…

Bocsánat, hogy ásványoló témától elkanyarodva közjátékkal untatom vagy szórakoztatom az olvasót. Az újságírók néha megcsinálják, ha nincs elég adat vagy újság egy témában, akkor dumálni kell, s hogy ez mennyire érdekes, az úgyis mindig az egyes olvasó fogékonyságától függ.

Asztagkő addig nem érdekes, amíg be nem laktuk a terepet, szét nem vertünk néhány gyanús követ. Tudós kolléganőnk beígért baritlemezkéket, hematitos, goethites hintéseket, antimonitot, kvarcot stb., de ahhoz föl kellene mászni a fal tetejére. Én színes köveket lelek, némelyik stendhali hangulatot gerjeszt fekete és vörös bevonataival, de van köztük élénk sárga, bordó, sőt rengeteg zöld is, amimeglehetősen „él” a rajta lévő mohateleptől. Míg egy ilyet vizsgálok, mindig mosolygó tudós emberünk jő arra és megjegyzi: malachit? rábólintok, mert tudom, hogy viccel, hiszen nem Rudabányán vagyunk, és annyit már én is megtanultam, hogy ami valahol nem lehet, az nincs is, hacsak el nem szórja valaki direkt. Mert ilyen is van.

Az új emberek közül többen hozzám fordulnak, miből van valami, én mondom a magam hitét, hozzáfűzve, hogy „inkább kérdezz meg egy szakértőt”. Jó hangulatban telnek az órák, a végén mindenki talál, majd cígöl. Négy órakor senkit nem kell nógatni az indulásra, tudjuk, hogy alig negyedóra és bevehetjük magunkat az ismerős kocsmába. Ásványvíz nincs, de van szóda, sör, s hátat lapogató vécéülőke. Amiről kisebb gyerekem jut eszembe: már sokáig ücsörög a vécén, benyitok, nincs valami baj? nincs, de mivel meztelen, fázik, ezért a hátára terítette a fedőt és közben elégedetten dünnyög.

Öt órakor bevesszük magunkat a buszba és hazáig sóhajtozunk ablakfüggönyök és légkondicionálás után. Persze itthon még hátravan egy másfajta élvezet: kőmosás, szortírozás, aztán telnek a napok és várjuk a következő kirándulást.

Ez a három gyöngyössolymosi túra volt 2007 őszétől 2009-ig. Évzáró kirándulás Keszegen lesz, amiről addig nem is hallottam, csak a hal jut róla eszembe, méghozzá az a fajta, ami iszonyú szálkás.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.