Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Füle-dugói jáspisvadászatok

2012.04.27

Nagyjából ötvenéves koromig nem tudtam, a jáspist eszik-e vagy isszák, hogy ezzel az idétlen közhellyel kezdjem, mely műfajt általában másoknál is utálom. Mikor lányaimmal a veszprémi Zoo-ban voltunk, s egy sétányon drágaköveket, kütyüket s más borzasztóságokat lehetett venni, pár fillérért hozzájutottam egy 2 centis töredék, egyik oldalán csiszolt jáspishoz. E kő jó ideig, néhány apró marok-drágakő mellett díszítette valamelyik polcomat. 

banyakep3.jpgMég ezen vásárlás után is sok idő eltelt, mire az ásványklubba lépve, megkezdtem velük gyűjtő túráimat. 2008-ban sűrűn hallottam János bácsitól, hogy "á, a Füledugó! ott mindig meglepetések érik az embert!" Hogy nekem is  megjöjjön a kedvem, nekem adta a klubba behozott jáspisai egyikét, amiből otthonra ő már rengeteget gyűjtött. Csak ámultam, micsoda szépségeket lehet a természetben találni. Mert akkor még nagyon zöld volt a fülem az ásványoláshoz, hiszen csak előző évben, 2007-ben kezdtem. Persze hogy kíváncsian vártuk ezt a bányát. banyakep.jpg

A Gyöngyöstarján felé vezető út már akkor sem volt emlékezetes, magáról a gyűjtésről sem írtam, mert csak azt ez után következő négynapos zempléni túra után csókolt meg a múzsám. De az az írás a klubban többeknek szimpatikus volt, s azóta rendszerint megírom a bányatörténeteket. Hogy legutóbbi, 2011 őszén tett gyöngyöstarjáni kirándulásunk sem került számítógépre, annak meg az az oka, hogy oda kedvetlenül mentem, sok-sok apró butaság miatt, ami egy-két embertől ért, s rombolta odáig lelkivilágomat. Az volt tehát az utolsó ásványtúra, amin részt vettem. 

Most azért vágok neki két füledugói napunkat emlékezetből felidézni, hogy teljes legyen az Ásványtúrák összeállítás, de persze csak azt a fejezetet írhattam meg, amely gyűjtésen én is részt vettem.

Mi is volt hát első (vagyis nekem első) füledugói kurkászásunkon? A bánya maga olyan, mint - hát, mint egy bánya - nagy falakkal, bányaudvarral. A külső, már akkorra is elhanyagolttá bozontosodott bányaudvart nem használták régóta, de a belsőben bányagépek jöttek-mentek, folyt a munka. Egy rozzant kis fahídon lehetett bejutni, ha őrét, egy lelkesen-dühösen csaholó ebet a bányaember visszaparancsolta. 

Marival ődöngtünk jobbra és balra, még az embereket is alig ismertük, arról pedig fogalmunk sem volt, hogyan keressünk jáspisokat, opálokat. De hátul sokan jelentősen munkálkodtak a falak mentén. Bár mindig jó előre ki volt adva, hogy fal mellett tilos, mert az ledőlhet, a falat vésni pedig még inkább, mégis többen csinálták a régiek közül, és eredményesen is. Nekünk nemhogy szerszámunk nem volt ilyesmihez, de nem is mertünk volna nekiállni. Nem is volt rá szükségünk, mert a bánya udvarán is jelentős mennyiségű anyagra leltünk. 

gyongyostarjan-fuledugo-banya.jpg

Nem tudom, ki szeret kavicsrakásokban kincsek után vadászni. Én szeretek, Mari is szeret, és később egy másik Erzsike is szeretett, mert jó sok időt eltöltöttünk azzal, hogy a mellékelt kőrakásban kotorászva megszedjük magunkat mindenfélével. (A fotón látható, hogy öltözékem elsősorban a nyárnak és a praktikumnak szól.)

 

Egy ilyen rakás rendkívül izgalmas, mert nem tudni, honnan hozták s borították ide, s a közös bennük az, hogy fosszíliáktól kezdve a drágakövekig mindenfélét tartalmaz. Az itt talált kincsekről nincs fotóm, de a füledugói termés az alanti képen látható. Nemcsak vörös jáspist találtunk természetesen, hanem mindenféle színű más követ is, opált, főleg kalcedonüregeset.

jaspisaim.jpg

A bányák nincsenek felszerelve mosdóval, de ezt azt hiszem, már írtam más ásványtúra-írásomban is. Vagy keres az ember egy szimpatikus bokrot a szélen, vagy kiszalad a fából tákolt hídra, elkergeti a kutyát és beszalad egy ősi jellegű magyar fabódéba, aztán a magával hozott vizesflakont vagy a drogériában előre megvásárolt vizes törlőkendőt használja, ha kezet akar mosni.    

Már három év is eltelt a legközelebbi gyöngyöstarjáni túráig, és otthon már hegyekben állt Marinál és nálam is a töméntelen sokféle ásvány, tavaly ősszel úgy mentem el újra a Füledugóba, hogy igazán csak kirándulni, semmit nem hozunk haza. Mari ugyanígy volt vele. Ezúttal nem a kis fahídon keltünk át, a bányaember hátra vezetett minket, az emlékezetes fabódé közelébe, ami mellé egyébként beruháztak egy toi-toit is. Amiben szintén nincs víz, de legalább műanyagból van és levegőtlen, legyek, darazsak és egyéb légi háborítók ugyanúgy megvannak benne, mégis az embernek két pottyantós változat olyan luxusérzetet kelt.

Szóval emberünk a bányaudvar eme bejáratához irányított, megmutatta, hogy a jobbra fölvezető úton tilos fölmenni, és naná, hogy alighogy elment, egyik őskutató azonnal fölment. Mikor Gé rémülten rászólt, hogy ne tegye, mert kitiltanak minket innen is, megmagyarázta, hogy csak egy kies enyhelyet keresett bizonyos szükségletei számára. Ezek szerint nem látta a két egymás melletti bódét odakünn.

jaspis-voros-nagy3.jpg

Ahogy minden bányában, ha nincs nagyon hideg, akkor nagy a meleg, és ezúttal is így volt. Én mostanában már alig bírom a hőséget, ezért kinn maradtam a szélen, mondhatni, bánya partján, ahol még egy vizesárok is volt egyébként. Itt szépen megmaradtak a nagy fák, kellő védelmet nyújtva az égitámadások ellen, és ha egy kicsit jobban lehajoltam, s elővettem a jobbik látásomat, máris megszedhettem volna egy hatalmas táskát az itt heverő jáspiscsodákból. Nem is tudtam ellenállni és a fotón látható több mint kétkilós jáspiscsodát természetesen még elhoztam, mert nem tudtam a helyszínen kettéverni.

A vizesárokban is lehetett volna keresgélni, de akkora volt a bozót, rajtam pedig nem volt csizma és hosszú vastag nadrág fent említett időjárás miatt, hogy még akkor se mentem volna bele az árokba, ha eme feltételek jók. Mert nem lehet kitudni előre, milyen természetűek az árokba esett kövek, ha gurulnak, ha nem. Nem merek már olyasmit felvállalni, ami a második kapolcsi patakmederben történt, bizony féltem a lábikómat. 

Mikor megszedtem a saját magam által szigorúan behatárolt kiló követ, bejjebb mentem, ki mi szépet talál még. Itt sem lehetett egy normális szendvicset megenni anélkül, hogy egy-egy falat után ne kelljen azonnal visszacsomagolni. A méhek, darazsak, legyek hihetetlen messziről megérzik az étel illatát egy láthatatlan, ám annál érzékenyebb frekvencián és csőstől támadnak. Érdekes állati viselkedés egyébként, hogy sosem a földre dobott morzsákra jönnek, amiket pedig direkt azért szórtam oda, hogy azzal elfoglalják magukat. Mindig az kell nekik, ami az ember kezében vagy szájában van.

Kati is ugyane gonddal bajlódott mellettem, aztán meg azzal, hogy mit csináljon tönkrevált, sok bányatúrát elviselt bakancsával, aminek lejött a talpa. A levétellel nem volt gond, hozott váltócipőt, mert már reggel látta, hogy ez lesz, de hogy hova teszi majd a tökéletesen szétesett lábbelit. Mondtuk neki, hogy ne hagyja itt azért, mert nem valószínű, hogy a bányászoknak vagy egy utánunk következő ásványkereső társaságnak éppen jó lesz majd.

jaspis-kalc-285-gr-gytarj3.jpgNagyon rossz szokásomat itt is műveltem, tudniillik hogy szendvicsevés közben képtelen voltam a köveken ülve maradni, annyira kényelmetlen volt. Járkálás közben természetes, hogy a földet nézi az ember, már csak azért is, hogy ne süssön a szemébe a nap, mert ez még szalmakalap védelmében is előfordulhat. És nagy szerencsém volt, mert éppen ezen a részen (ahonnan tovább föl tilos volt az út) sok zöld opálka hevert (a kicsinyítő képző ujjnyi darabokat jelent). Nekem már olyan sokféle színű opálom van, de zöldet Gyöngyössolymoson is alig találtam, megszedtem hát, bár sajnos csak egy kis zacskónyi lett a gyűjtemény. De jött Andrea és javaslata kicsit megváltoztatta a következő órácskát. klorop-2.jpg

Nézzünk szét, mi van a két fabódén, és történetesen egy hatalmas bányagépen túl, mert ő tudja, hogy régebben arra nagyon szép dolgokat lehetett találni. Nagyon be van ugyan nőve, de hátha találnánk valamit, persze megkérdezzük a bányaembernek, lehet-e ott keresgélni. Nem szívesen mondtam igent azonnal, azzal próbáltam jobb belátásra bírni, hogy a csapatnak együtt kéne maradnia akkor is, ha nincs együtt, hiszen a hatalmas területen egy-egy ember között sokszor a hallótávolság sem volt meg. De hátha a "vezetőség", vagy a többiek rossz néven veszik külön útjainkat. Andrea azt mondta, hogy majd a bányamester eldönti. 

piros-ko-kvarcerekkel-gytarj2.jpg

Az meg éppen arra jött, a nő szól is neki, lehetne-e a bokrokkal benőtt régi bányában kotorásznunk. Az ember azonnal rávágta, miért ne? Menjünk csak nyugodtan, ha nem félünk a tüskéktől. Arra vettük hát az irányt, és nemsokára találtam is szép viaszopált, ráadásul egyik oldalán lecsiszolódva, aztán pedig tanácskozhattam magammal. Ugyanis akkora vérpiros, kvarcerekkel benőtt követ vettem föl, hogy nem szólhattam már egy szót sem, csak az volt a kérdés, el tudom-e vinni. A végén a táskámba tettem, a fotón látható annak a fele, mert itthon kettévágtam. Andrea semmi őt felcsigázót nem talált, "mert ahhoz föl kéne menni a falakhoz, de az lehetetlen" - látta be végül. 

Visszamentünk a többiekhez, és gondolkodhattam, mit tudok hazavinni. Miért kell nekem mindenféle előzetes ígéreteket tennem, ha úgyse tartom be? S mert nem szabad már cipekednem, csak négy kiló kővel tértem haza. 

Most pedig, ahogy ezeket írom, azon töröm a fejemet, hogyan tudnék ismét bejutni a Füledugóba. Egyrészt fél éve nem fordultam meg a klubban sem, kirándulásokon sem veszek részt. De ha vissza is térnék, vajon mikor megy a csoport legközelebb oda?  sok-sok kérdés itt áll előttem, amikre majd egyszer válasz érkezik valahonnan.

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.