Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Dera-patak, pilisszentkereszti szurdokvölgy

2012.04.18

Pilisszentkereszt és Csobánka között, a Dobogókőre vezető műúttól 200 méterre délnyugatra, azzal csaknem párhuzamosan található ez a szurdokvölgy, aminek földtana és geomorfológiája jelentős természeti értékű.

Krisztián unokaöcsém már tavaly is épp egy ilyen gránátkereső kiránduláson jött velünk a dömösi Malom-patakhoz. Az a környék is elég meseszerű, de melyik erdős-vizes-patakpartos terület nem? Nem is csoda, ha sokan kirándultak ilyen helyekre az emberek párjukkal, társasággal, gyerekeikkel.

Az idő elég hűvös volt most ahhoz, hogy nagy kedvem legyen, mert a nagy kánikulában csak elfárad, megizzad az ember, szenved a melegtől, szúnyogoktól. De épp emiatt csak kevesen, pontosabban csak öten vártuk a Pomáz 2-es buszálláson a Pilisszentkereszt felé indul buszra, amiről Nagykovácsi-pusztánál kellett aztán leszállnunk. Itt találkoztunk a gépkocsival érkező szentendreiekkel, akik szintén csak négyen voltak.

A buszmegállótól gyalogolnunk kellett egy keveset a flaszteron a pihenőhely-parkolóhoz. Nem tesz jót az országúti gyaloglás sem a lábaknak, sem a léleknek, bár én régebbi országjárásaimon eléggé hozzászoktam. De végül nem kellett sokat menni, közben pedig rókát is láttunk. A ravaszdi egyhelyben ült-állt a mezőn, időnként forgolódott, ide-oda nézegetett, sejthetően minket is észrevett, de félnivalója nem volt abban a távolságban, így ott is maradt. Mi is álltunk ott egy negyedórát a vörös állatot figyelve, Vera fotózott, druszám távcsövezett, én összegörbített ujjaimból csináltam távnézőkét, ami elég megbízhatóan hozza közel a figyelt objektumot – mert kis színházi látcsövemet mindig a fiókban felejtem.

A parkolóban Palira vártunk, aki vezet minket a szurdokban, megmutatja, hol merítsük meg szorgalmasan elhozott szűrőinket. Közben természetesen beszaladtunk a patak itteni partjaihoz, de nem találtunk semmit, viszont a parkoló talaján üvegszerű, likacsos bordó valamik csillogtak a napfényben. Kohósalak? az hát – a szurdok fölött valahol szén- vagy mészégetés folyt régen, onnan görgethette ide a víz a színes darabokat. 

Tízen léptünk be a hatalmas fáktól, szikláktól meseszerű szurdokvilágba, két kamasz, s a felnőttek. A patak két oldalát mára erősen lemosta az eső, erodálta a természet, talajvesztett gyökérzetek kapaszkodnak erősen az alattuk még meglévő földbe. A morzsalékos partfal meglehetősen lejtős, persze meg lehet próbálni fölmászni rá, bokrokba, fák törzsébe kapaszkodva. De a mienk ezúttal nem mászó expedíció, a kirándulók taposta ösvényen menetelünk, ha meg kifogy alólunk, nagy lapos köveken, rozoga fahídon kelünk át a túlra. A partfalon néhol kalcittelérek, onnan leszakadt barnavörös kalcitdarabokat találok később a meder mellett. Értékét az is adja, hogy kevés van, meg hogy a félhomályban gyönyörűnek tűnik, kopottasságára már csak otthon derül fény.

Nem volt itt már hűvös, csak a fák jótékony árnyékában félhomály, melyet a lombok között átsütő napsugarak kellemesen melegítettek. Megálltunk és letelepedtünk a Pali által jelölt helyen, elővettük merőkanalainkat és szűrőinket, kinek pesszimista volt, kinek optimista. A telitalálat elnevezést a tavalyi dömösi gránátvadászaton hallottuk először Gizustól. Az optimista szűrőn a nagy gránátok akadnak fönn, míg a pesszimistán már a pirinkók is, sajnos vagy jó, de ezek vannak többségben, s ez mindenre a világon jellemző.

A szűrőkben, merítőkben a félhomály ellenére is látni, mennyire feketéllik a mederkotralék a gránátoktól. A bordó gránát kristályok neve a latin granum  (gabonaszem) szóból származik. Keménysége 6,5–7,5 a Mohs-skála szerint, kristályszerkezete szabályos, az egyes példányok néha rombdodekaéderesek, gyakran legömbölyödöttek. Az almandin és a pirop gránátot szép piros színük jellemzi. Leggyakoribb gránátfélék: almandin, pirop, rodolit, grosszulár, hesszonit, demantoid, spessartin, uvarovit, andradit. Tulajdonképpen a gránát csoportba tartozik minden minőségű.

Jelen kotrásunkból almandin került ki főként, népnyelven szólva a karbunkulus. Igazán szép, hibátlan példány kevés van, sok félbe-harmadába törött az aranysárgás hesszonit illetve grosszulár minőségű, a gömb alakúak jórészt mattak, nem fénylik. Mire ideért valahonnan a hordalék, sok megpróbáltatáson eshetett át. Válogatásom legnagyobb darabja sem volt nagyobb egy díszgombostűfejnél, 3 milliméter, tökéletes rombdodekaéder, de matt.

Nagyon idilli vesztegelni a jóval a fejünk fölött összeboruló lombok védelmében, kellemes vízcsobogás és madárdal alatt. Néhányan lábukon gumicsizmával a patakban meregetnek elmerülten, én a parton guggolok, unokaöcsém mellettem áll és méla figyelemmel néz szitája (pesszimista) mélyére, miközben a konyhai eszközről lecsorgó víz a kövekről visszapattanva, rám fröccsen. Időnként szemeregni kezd, de mikor meglódul, akkor is csak én veszem magamra viharkabátomat, a többiek nem ilyen kényesek. Egyszerre úgy besötétül, hogy alig látni, Vera meg is szólal: valaki kapcsolja már fel a villanyt! Szinte kísérteties, nem látjuk a hatalmas fekete felhőket a lomboktól, de a hatásuk elural, s bár a belőlük kiszabaduló óriási vízcseppeket jócskán megszűrik fönt a falevelek, marad belőlük elég. De nem sokáig tart az égi áldás, megint kiderül az ég.

Sok kiránduló, sétáló jár erre, a környéken régről ismerhetik ezt a kiváló sétáló helyet, bár, ahogy mi is, lehetnek messzebbről jövők. Idős pár karonfogva, fiatal pár összebújva, apa két gyerekkel, míg az ebéd otthon el nem készül, de jönnek egész családok is. Látva a kétrét görnyedt társaságot, megszólítanak, hogy talán elvesztettünk valamit, s mikor meghallják, hogy gránátokat keresünk, némelyik rémülten visszakérdez: világháborús? meg hogy a parton nem veszélyes-e továbbmenni. Mosolyogva igazítjuk őket el, akkor megnyugszanak, kevésbé gyanakodva méregetnek. Kisgyerek kérdezi, nem félünk-e a „folyóból” előbukkanó szörnyektől, és ez érthető is lehet az ő szempontjából, neki a patakban álló nagy sziklák a meséinek óriásai. A laikusoktól legtöbbet feltett természetes kérdés az, hogy miért. Vagyis miért szedjük ki a gránátot a patakból – ha elmesélném, hány napig tart, míg otthon egy kiló hordalékból kiválogatja az ember az egyes kristályokat, és milyen különböző trükkökkel, ráadásul azért, hogy utána betéve egy üvegbe vitrinbe kerüljön –  de nem mesélem el.

Dél elmúlik vagy másfél órával, s ha el nem is unjuk szurdoki tartózkodásunkat, megelégeljük, mert semmi jó nem lehet jó, ha nincs vége egyszer, hogy jöjjön a következő jó. Összerakjuk cókmókjainkat, elbúcsúzunk a fa- és sziklaóriásoktól és bandukolunk kifelé.

A parkoló melletti tűzrakó hely asztalára vezetőnk ebédet varázsol, ami többeket nagyon meglep, akik éhesek, a padra telepszenek. Aki nem éhes, az is elfogadja a jófajta borocskát műanyag pohárban, aztán elbóklászunk, van, aki falra mászik, van aki a patak egy kiszáradt ágát veszi szemügyre, egyfajta termést szedünk, amiből később nyaklánc készülhet, a földön pedig itt is több színben csillogó salakdarabok heverésznek, ami, ha nem is ásvány, vagy éppen tűzben megváltozott ásvány! – érdemes a vizsgálódásra.

Innen még elautózunk egy másik szurdokba, ahol a kiszáradt patakmeder fala meredek, talaja morzsalékos, nem is mindenki mászik fel. A fal tetején a homokban már régebben üreget ásott valaki, egy fehéres réteg is látszik mellette, ami fosszíliákat rejt. Szűk a hely, én nem is férek már el, nadrágféken lecsúszok a rég kiszáradt patak mellé. Akik fönn maradtak, Ani, Mari, Krisztián meg a másik kamasz bőszen kotorják a homokkövet, aztán beszámolnak: sajnos, nagyon laza, mállós, gyűjteni lehet, de nem érdemes. Lentről nézve megcsúszni és lezúgni látszanak, de aztán mindenki ügyesen lavírozik, s épségben földet ér. Erőteljesen szemergő esőben autózunk ki a hév-állomásra, mikor kiérünk, áll el az eső, hazafelé pedig már tartós lesz a napsütés.

Mindenki nagyon élvezte a szurdokvölgyet. Aki otthon is foglalkozott még zsákmányával, annak több napra elegendő lehetett a mesevilág hangulata. Válogattam én is majd egy hétig, s jutott eszembe Ani, aki azt mondta, nem rontja a szemét tovább, majd az unokájára bízza a válogatást. Szegény gyerek! somolyogtam magamban, mert akár a csipeszes módszert választja az ember a töméntelen apró gömb forma szortírozására, akár az én, később jónak bizonyult tálcás módszeremet, elég időrabló foglalkozás. Nekem a csipeszről most állandóan elpattantak, a tálcás módszer jobban bevált. Egy maréknyi hordalékot szétkotrok a tálca egyik oldalán, aztán finom ecsettel meglökve a nehezebb kavics ott marad, a gurulós gránát pedig a másik sarokba gurul. Ha már kezd száradni, akkor a legjobb, néha nem is kell az ecset, csak a tálcát kell óvatosan imbolyogtatni, a gránátok maguktól is lefelé gurulnak, a szilánkos törmelék pedig odatapad a tálcához. Mindezen válogatást persze többszöri átmosás, „pesszimista szitálás” előzi meg, hogy legalább a homokot eltávolítsuk – bár, tudjuk, hogy abban is rengeteg drágakő van, mint ahogy minden homokban, csakhogy nagyon kicsike.

Azzal kezdtem az írást, hogy mesébe illőek a szurdokvölgyek, feltehetően az óriásokat, tündéreket tartalmazó népmesék is így születtek régen. Pedig ez VALÓSÁG!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.