Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Budakalász - egy barátság kezdete is

2012.04.12

Péntek reggel főnököm első kérdése volt, megúsztam-e kéz- és lábtörés nélkül a kirándulást. Szerintem nem volt még bányában, s már nem is akarja ezt elkezdeni, nincs fogalma nehézségekről, veszélyekről, viszont ismer engem. Nem is olyan régen nővérem siófoki ágyikójából telefonálgattam föl egy hétig, miután elcsúsztam a bondoróhegyi patakvölgy vizes avar borította hatalmas bazaltkockáin. A lábam ugyan nem tört darabokra, csak hatalmasra és kékre dagadt, az orvos mégis egy hét pihentetést javasolt.

Nos, a november 6-ai csütörtökön olyan gyönyörű volt az idő és olyan élvezetes volt tízünk kis kirándulása Budakalász mészkőfejtőjében, hogy egy óra tovább maradás sem tudta volna ennél jobbá tenni. A Batthyány téri HÉV-végállomásán találkoztam Tikával, JuJóval, Ilóval, Jánnal, Milóval, aki egy ujjnyi faragott idolt mutogat. Sok percig ezt csodáljuk, közben fölszállunk a hévre, Békáson Gi csatlakozik hozzánk, majd a Lenfonónál Zsi, An, Fe is. A találkozás ürügyén csapunk olyan zenebonás csókolózást, hogy a kutyák is megirigyelnék holdtöltekor.

Nem gyalogtúrára, hanem ásványkurkászni jöttünk ide Budakalászra, ezért Gi jó előre gondoskodott iránytaxiról, ami a megfelelő kövek mellé szállít bennünket. Ján szokott humorával megjegyzi: megtette ő már ezt az utat oda s vissza gyalogszerrel is – de mikor? Én is megtettem ennél ötször is nagyobb távot nemrég, de jelen társaságnak nincs ehhez kedve, úgyhogy leperkáltuk a koponyánként két százast az alkalmi taxisnak. Jó találmány az iránytaxi, elsősorban is üzemeltetőjének, nekünk viszont szükségünk van rá s a néhány falubélinek, aki velünk száll fel, mert utcájuknál teszi le őket a fuvaros.

Az út futamidejét nem figyelem, de nem tűnik rövidnek, s jobb is, hogy nem gyalogolunk a tüdőnket köpve, elpocsékolva energiáink jó részét, lejtőn fölfelé.

A bánya egy édesvízi mészkövet kitermelő és feldolgozó cég, hírek szerint aragonitot, kalcitot lehet a mészkőben találni. Munkaidő van, drabális munkagépek nyüzsögnek, mindenfelé hatalmas megmunkált kövek, pofára összerakva. Ha ezekből falakat húznának, kiváló hőszigetelő lenne.

Egy-két macskaugrásnyira onnan, ahol leugrunk a kisbuszról, több terítetlen asztal vár minket e jópofa tojáshéjszín mészkőből. Szó szerint asztal, mivel a csinos kisebb és nagyobb szeletek elhelyezve egymáson még össze is vannak fogva vastag nylontakaróval. Emellé gányolták a bányamunkások óriás kupacba a selejtet, ami valamiért nem felelt meg építkezési manővereknek, talán a benne lévő aragonitos lyukak miatt, talán mert jócskán összetörtek és már nem lehet őket összeragasztani. Megfut az agyamban, vajon mire használják majd a törmeléket: feltehetően a törőgépre kerül, majd zúzalékként eladják valamely park útjainak feltöltéséhez, esetleg egy mesterséges aranyhalastó medrének.

Gyönyörűen süt a Nap, a kabátok lekerülnek, a bőr párolgása megkezdődik. Sebaj, ezért jöttünk ma. Kétfelé oszlik a társaság, Tika és Juék maradnak meg én, s heves kurkászás és krampácsolás következik. Iló zergét megszégyenítően igyekszik fölfelé a kupac ingó kövein, Jó időnként szól, de Iló nem foglalkozik párja intelmeivel, viszont soha nem esik, meg sem botlik, csak egymás után talál különböző szépségeket. Ani, Gi, Miló és Ján eltűnnek balra. Én is csak néhány gusztusos tortaszelet formát halmozok föl azzal a mellékgondolattal, hogy gyűjteményemet bárki nyugodtan elviheti. Tika ismeri már ezt a fajta mészkövet, lakásában is jelentős szerepet játszik. Fe kiokosít, hogy ez az a bizonyos travertino, azaz édesvízi mészkő, aminek a nevét már én is hallottam valahol. Úgy szeretem ezeket az olasz neveket, csupa hangulat és bűbáj lengi körül még a kimondásukat is.

Megunva az egyhangú kőmenüt, hátrébb igyekszünk, a bánya belseje felé. Én a legutolsó vagyok, mire összeszedem magam és végre elhatározom, hogy a sok irány melyikét válasszam, a többieket elnyeli a föld. Csak Zsét látom a kőfal előtt a jól ismert ásványturász testtartásban, azaz derékszögbe hajolva, kalapál. Előttem hatalmas kőszelet fekszik elegánsan, rézsút helyezték rá néhány kőgombócra, ráhevenyészem kabátomat. Ez napozóágynak kiváló, mivel a Nap sugarai és a fekvőhely szöge ideális szöget zár be e célra. Elhessegetem az orromra szállt szemtelen legyet; a mozdulattól majdnem orral esem rá egy másik „napozóágyra”.

Most átgondolva, főnököm pénteki kérdése valós történést igazolt volna, bal lábam ugyanis hatalmas aragonitkölteményt kerül ki az utolsó másodpercben. A kéttenyérnyi kőgubanc darab úgy hever itt, mintha valaki már találkozott volna vele, s úgy tette volna ide a két kőlap közé, hogy visszajön érte. Ezért mielőtt fölvenném s táskám mélyére süllyeszteném a leletet, kalapácsot, sarlót, miegymás jelzést keresek mellette, de még egy használt papírzsepi sem jelzi, hogy valakié lenne. Egy áttetsző süteményes zacskó teszi magáévá, de úgyse viszem haza, százszor szebbeket találok ezután; mert eddig is így történt. A félnap végén mégis ez lesz gyűjteményem fő köve, mert a legérdekesebb a többi után, amit aznap szedtem. Gerebenezetlen gyapjúgubanc, amit épp most vágtak le gazdájáról, és próbálom itthon hófehérre varázsolni, ami persze leányálom, mert ennek ilyen drapp a színe.

Hazafelé a vonaton Fenek mutatom, elismeri, hogy kapitális. Ha a domesztosz rendesen megárt neki, fölkínálom a decemberi kiállításra, feltéve, ha alkalmasnak találják erre a kitüntetésre. Nincs kizárva, hogy a legelső lenne a legrondább kövek kiállításán, mert arra föltétlen benevezném. De ami ennyire ronda, az egyúttal nagyon szép is. (Fél évvel később már egy darab nincs ezekből a lakásomban, mert érdekes mód, másoknak tetszett, megvették, elajándékoztam.)

Az első pofátlan legyet sűrűn követi a többi, és egész délután ez a műsor. Jönnek a melegszagra, amit az ezerágra tűző Nap csalogat elő az ember arcbőréből. De a heves légycsapdosás közepette is eltökélem, hogy használom az ingyen napozót. Kövem már van, elég lesz ezt hazavinni, aztán ennék is pár falatot, mivel közeleg a dél, s aznap még nem vettem magamhoz egy falást sem. Számban a második falás prágai sonkás kenyérrel csak egy combedző térdhajlításig jutok, leülni már nem sikerül: Zsé integet és kiabál lelőhelyéről, hogy menjek, mert kincs van. Visszakiabálok: nem baj-e, ha megeszem ezt a reggeli ebédet, ha barnára már nem is sülhetek. Bal kezemben a szendvics, jobb kezemben a vászonszütyő, steppelt kabátkámat a ráhelyezett s becsomagolt kővel itt hagyom, majd fogaim közé szorított hátizsákkal Zsé felé indulok. Föl van dobva, szőrös-földes kődarabokat tart elém, mint megviselt körömkefék vagy kifordított sündisznóbőrök, de eddig a föld foglyai voltak. Leleménye tehát semmivel sem marad le az enyém mögött. Kár, hogy nincs fotóm erről – ahogy másról sem, fényképezőgépemet ezúttal is az előszobába készítve hagytam. Amúgy helyes kis kövecskék ezek, gondolom, tűs aragonit lehet, mivel itt szinte minden az. (Később persze megtudom, hogy a „tűs” merőben más, de most itt, így tudtam.)

Zsével úgy döntünk, megkeressük a többieket. Én közben egy telhívást várok s csodálkozom, hogy nem érkezik meg. Egy-két szükségkitérő után a többiekhez érünk, az egész csoport különböző köveken meg rakásokon áll, ül, futkos, iszonyú lázas kopácsolás közepette. Ki vagy kapcsolva? kérdezi Gi, hívtalak, hogy gyertek, mert a világ legcsodálatosabb izéit szedegetjük mázsaszám, a végén nem marad nektek. Fejemhez kapok, lekapcsoltam a hangot a tamagocsimról, és igaz, hogy berreg, mielőtt csöngene, de ha a hátizsák le van téve a földre, messzebb azt se észlelem.

Lecuccolunk, kétfelé széledünk, Jó sűrűn lelkendezik, hogy fürge felesége mindig és azonnal a legszebbeket találja. De hallom azt is, hogy amaz mit mond: már nem kell több kő, tele minden szatyor. Miló és Ján a kalcitdomb felé közeleg. Közben mindenki arról tudósítja a másikat, hogy náddal töltött köveket találni, vagy kvarccal töltött nádat, tudjisten, már összefolynak előttem a szófoszlányok. Viszont fölvillanyozódom, mert eszembe jut a Hercegkövesen talált csodálatos kvarccal töltött kis náddarabkám. Kiválasztok egy sarkot az iszapágy közepén, s mivel a meleg egyre nagyobb méreteket ölt, kardigánomat ráhajítom egy száraz kőre s elkezdek bögyörészni. Szinte mindegyik kő ugyanolyan nádtörmelékes szivacs, konkrétan aragonitgubancokból összeállt izémizé. Fölveszek kettőt-hármat, de úgy érzem, ennél többre vágyom, és persze egyik sem hasonlít a rátkai lelethez. Nem tudom, tufa vagy nem tufa, de most ez jut eszembe, a könyvben egy mészkőtufa néz így ki.

Ján és Miló nagy kupacon trónolnak, amiről kiderül, hogy színegytiszta kalcit, de mivel homok borítja, messziről ez nem látszik. Odasomfordálok, két kövön egyensúlyozva vizslatni kezdem a domb kalcitszintjét, és tényleg! Kalcitunk törik-zúzódik az ellenőrizetlen csapások alatt, nem túl szép, viszont hófehér kristályokat alkot. Moderálom magamat, gondolva a kilós aragonittömbre, ami odakinn vár kabátom rejtekében, s emlékezve az eddig összeszedett nádas csodákra, csak két maroknyi kalcitot gyűjtök. A többiek, mikor épp odébbállnak, igen húzkodják tatyóikat, persze az enyém se könnyű. An zergeugrásokkal végleg eltűnik a szemünk elől – ha jól látom, visszatér Zsé előző helyszínére. Egy idő múlva a Juházaspár is arra tart, de aztán leparkolnak egy kőrakatnál ebédelni – csak mi Jánnal, Milóval meg Fevel őrizzük dombunkat. S nem véletlen a maradni vágyás: a tetőn állni, lefelé nézni: fölemelő érzés. Biológus Fe egy emelettel alattam, hasznos információkat tartalmazó kiselőadásokat tart.

Ezekből, szakszerűségük miatt, kevés raktározódik el agyamban, bezzeg megmarad a gyönyörű halványrózsaszínű mészkő, amiből épp hatalmas darabokat nyes ki. Ebből feltétlenül haza kell vinni néhány kilót! határozom el, le is szeletel belőle nekem még egy-két darabot. A két öklömnyi kő dögnehéz, de csodaszép, apró rózsaszín kalcitkristályokból áll. Persze hezitálok, hogy ami itt kinn, a különleges napfényes megvilágítás miatt mesés, az otthon, kies panelomban esetleg gyötrelmesen szimpla lesz – végül elteszem, de ezzel vége is a gyűjtésnek, mert már most húzza a hátamat a zsák.

Odébb Zsével újabb kurkászásba fogunk, közben kiderül, hogy születésnapjaink egy-két napra vannak egymástól, sőt Ján báé közibénk is állt: ennek megörülünk. Még hányan lehetnek skorpiók a klubban? Találok egy darab követ, benne egy egész csigával, ámbár a csiga miniatűr, csak lupéval látszik. Mindenesetre igyekszem lekalapálni a hatalmas kőről, aminek a része, ez annyira sikerül, hogy picisége miatt alig tudom hova tenni az elveszés veszélye nélkül. Később még egy érdekes követ látok, amiről Zsé azt mondja, hogy jé, ez ruditella, majd a közeledő Jánnak is mutatom. Ö nem szögezi le, ellenben saját ruditellájáról kezd beszélni, miközben továbbhajt. Milónak és Fenek is szólok, hogy nézzék meg ezt a dolgot itt, de Fe szerint ruditella nem lehet, hiszen itt csak édesvízi mészkő van, az elegáns nevű pedig tengerlakó. Ha nem lehet, nincs is, de nézhet úgy ki, s hogy én sem ismertem föl, az aztán végképp nem jelent semmit, mert ruditelláékkal annak idején sem voltam közeli viszonyban.

Időközben sikerült megennem délelőtt megkezdett szendvicsemet, majd Feékkel kávézó állófogadást rendezünk. Most hoztam otthonról kávét, mert ilyen kirándulásokon nincs benzinkúti megálló, kocsma sincs a közelben. Kínálom a kávét a kis tupperban, féldecinél is kevesebb fér bele, de méregből egy korty is elég. Kiderül, hogy Miló is hozott kávét, úgyhogy fekete lével el vagyunk eresztve. Fe udvariasan kéreti magát, és pont emiatt el is fogadja a feléje nyújtott pohárkát, lesz, ami lesz, talán nem hal bele, tartalmát hősiesen megissza. Udvariasan meg is dicséri, és csak én tudom, hogy tényleg hősi tettet hajtott végre. Én jövök, kóstoljam meg Miló feketéjét, azonnal tölt is. Ha két éjszaka nem alszom is, belekóstolok, és meglepő, de az enyémnél jobban ízlik, mert konkrétan csak kávéból van, nincs elrontva mézzel, tejszínnel. El is határozom, hogy a mézet én is inkább a süteménybe vagy teába teszem. Egy kollégám is azt mondta, mikor kérdeztem, mit tegyek a kávéjába (főztem többünknek némi kávépénz ellenében), hogy kávét. Lehet, hogy tudott valamit a kávéivásról, mert se cukrot, se tejet nem tűrt. Egy könyvben olvastam, hogy nagy színésznőnk is úgy itta meg a véletlenül megsózott kávét vendégségben, ahogy Fe az enyémet – arcizma sem rándult, nem akarta megbántani lámpalázas házigazdáját. Gyerekkoromban én is megsóztam egyszer a kávét, mert hülyegyerek osztálytársaim szerint lázat csinál, és nem akartam másnap iskolába menni. Tipródtam, míg le nem gurítottam a torkomon a borzalmas lét, utána azonban rohantam a kertbe, hogy megkínáljam vele az anyaföldet. Sajnos, az iskolalátogatás sem maradt el másnap.

De térjünk vissza a bányába. Egy óra kettőkor szedelőzködtünk, bár nekem még ez is korai volt. Ez a napsütéses, szélcsendes finom langyidő pont arra való, hogy a szabadban töltsem, ne zsúfolt járműveken. Letett cókmókomhoz térek meg, az összes követ szétrakom, hogy azon nyomban megfelezzem számukat. Van időm, mert Zsé első lelőhelyét megszállták. Végzek a pakolással, odabandukolok és hébe-hóba krampácsolok. Miló hatalmasakat csap egy sziklára, egy elbitangolt kő eltalálja a homlokomat, szerencsére nem a legnagyobb, ezért inkább csak meglep, gyorsan odébb ugrom. Mindenki mondja, hogy jobban figyelni kell, ezeknél a köveknél sose lehet tudni.

Idő van, fél háromra jön értünk a kocsi a műútig, odáig gyalogolni kell, mert az állítólag nem tud feljönni a bányáig. Idefelé uraskodtunk, most cígölés következik, de An előbb megmutatja a fűrészgépet. Vízzel működik, ami egyáltalán nem lep meg. Egy kövön kék csillogást látok: élettelen, másfél centis rovar, szárnya szivárványos színekben pompázik, túlsúlyban az indigóval. Fe kész a szakszerű magyarázattal: kék fadongót találtam, ami elég gyakori, ezt meg azt csinálja, s mint a szivárványlepkében sem, őbenne sincs festékanyag, csak a fénytörés miatt látszik sokszínűnek. Ilyet sose láttam, mondom Fenek, akár gyakori, akár nem, nyilván mert a levegőben száguldozik, itt pedig abszolút mozgássérült.

Előszedem a kis tuppert, kiöblítem a kávé nyomát ásványvízzel, belehelyezem a kékszárnyú rovart és előre örülök a látványnak, ami otthon a mikroszkóp alatt fogad. Senki nem hinné például egy unalmas szúnyogról vagy egy légyről, hogy az is milyen tökéletesen kidolgozott alkotása a természetnek. Ettől függetlenül még lecsaphatom, ha az orromnál kotorászik.

Sietősre vesszük az utat, egy felénk rohanó kuvasz elől a pasik közé helyezkedem, kóstolja meg először az ő nadrágjukat az eb. A kocsiúton fölveszünk néhány érdekes követ, Zsé egy breccsát talál, amit közös erővel kiásunk neki, én egy málnaszín kavicsot, aminek a vágata még málnaszínűbb. A mikroszkóp alatt is megtartotta málnaszínét, sőt a málna kis gömböcei is szinte ott vannak. Nagy málnakövületre akadtam ezúttal, gondolkodom is, ne terjesszem-e föl mint új ásványt, lelőhelye a budakalászi lovaskocsiút, a neve huszkovitosz málnaitesz lehetne, szerényen utánam.

Együtt várjuk az iránytaxit, közben eszembe jut, hogy a félutat már megtettük, félárat kell majd fizetni. De miért nem tudott feljönni értünk? előbb egy ugyanekkora nagyságú járgány vidáman feljött. Nézem a kerekét, de nem látok rajta tűsarkakat. Arról sincs szó, hogy fele útért fele pénz, három perc gurulásért ugyanúgy kétszázat kell adni. Gi vidáman megjegyzi, hogy igen, így kell pénzt keresni. A kisbusz belseje barátságos, körben vannak az ülések, tehát egy kerekasztalhoz hasonlít, mindannyian egyszerre látjuk egymást. Zsével telefonszámot váltunk, majd ötletből mindenkinek adok egy névjegyet, talán valakinek egyszer eszébe jutok, s fölhív. Igaz, szerdánként és kirándulásonként is találkozunk. A hév érkezéséig, nem válunk szét, de kissé fásulttá válik a beszélgetés, néhányan kávéznak, kürtőskalácsot esznek a sín melletti büfékocsiból. Búcsúpuszik, ölelések, fölszállás. A vonat zsúfolt, így sokfelé széledünk, Fevel néhány megálló erejéig egy irányba tartunk, közben okosodom.

Hazaérek és nyomban vízbe rakom szerzeményeimet. Mindig így teszek, mert kezdetben előfordult, hogy néhány hívatlan kövönlakó vagy ott alvó bogárka fölébredve felfedező útra indult vagy szállt a lakásban. A mosdatás után a rózsaszín kövek szép halvány rózsaszíne megmaradt, mégse cígöltem hiába. Bár lesújtó panelvilágításomban nem tudom úgy élvezni, mint a bánya lágy ölén, s persze más körülmény sem ugyanolyan. Szép volt a kirándulás, meleg volt az idő és érdekes köveket találtunk. Remélem, a többiek is jól érezték magukat és azt is remélem, hogy nem olyan soká Dunabogdányba is elmegyünk. An mindenesetre ígérte, hogy igyekszik engedélyt szerezni.

Ui.: igyekeztem, de ezúttal sem sikerült rövidebb dolgozatot Írnom. De mit csináljak, ha annyi minden történik pár óra alatt?

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.