Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Számvetés a barátságról

2013.07.14

Az egyik azt mondta: barátság, ha bármit kérhetsz tőlem, akármit, és én azt megteszem, feltételek nélkül, akár bűnözöm is, ha kéred. Vagy, ahogy egy másik mondta: az a barátság, ha fölhívhatsz éjjel háromkor, ha gondod van, én fölveszem a kagylót és beszélgetek veled, vagy választ adok arra a fontos kérdésedre, ami arra indított, hogy e kései-korai órában telefonálj.

Életem fontos határköveinél én is föltettem a kérdést, volt-e valaha barátom. Éjjel nemegyszer járkáltam néhány órát a lakásban, mikor rosszul voltam, és eszembe sem jutott, hogy bárkit fölhívjak. Annyira megszoktam, hogy nem hívhatok föl, hogy később, mikor ez eszembe jutott, akkor is ellegyintettem: miért hívnék föl barátnak nevezett akárkit, hiszen csak gondot okoznék az illetőnek. Rokonaimmal ugyanígy voltam, egyszer fordult elő, hogy egy vendégségben rosszul lettem, s mivel a húgom nem lakott onnan messze, bekéredzkedtem hozzá. Nem fogadott túl szívesen, a gyerekei meg hozzám se szóltak, csak sértődött arccal jártak-keltek. Hát hiszen értettem, egy péntek késő esti órán hirtelen beesik egy nagynéni. Később gondoltam csak át, én mit csináltam volna - hát egy teát csak főztem volna tán fordított esetben, vagy orvost hívtam volna. Ő nem tette, hajnalban piacra ment, és odaszólt, hogy ha visszajön és még igényelem, kimehetünk a sarki ügyeletre. Ezt nem vártam meg, fogtam magam és elszédelegtem onnan. Sem aznap, sem másnap nem hívott föl, hogy vagyok, élek-e még, voltam-e orvosnál. Igaz, a gyerekeim se - nem volt ez szokásban, pontosabban én föl-fölhívtam őket, fordítva azonban nemigen történt meg.

Életem első szakaszában, talán a középső szakaszban eszembe sem jutott föltennem a barátságra vonatkozó kérdést. Valóban, barátra nem volt szükségem, megvolt a gondom és a bajom, amit mindig magam intéztem el, és sosem fogadtam el senkitől amúgy sem tanácsot. Ha lett volna egy barátom is, a tanácsát még neki sem fogadtam volna meg. Vagyis, azt hiszem, én saját magam barátja voltam mindig, a problémákat magamban-magammal oldottam meg.

Szegény jó föcitanárom nemegyszer kiküldött a folyosóra, mert folyton beszóltam valamit. Egyszer rákérdezett, hogy mit mondtam, azt válaszoltam: semmi, csak magamban beszélek. Erre azt felelte, akkor a lipótmezőn a helyem, és hagyjam el az osztálytermet. Fogalmam se volt, mi az a lipótmező, az osztály pedig dőlt a röhögéstől, vihogva ki is mentem a folyosóra. Szerencsére mindig ődöngött egy hozzám hasonló beszóló, akit szintén kiküldtek, jót szórakoztunk hát.

No és mit tanultunk később e témában? a legjobb társaságban vagyok önmagammal. Csak akkor még a föcitanárnak nem tudtam ezt beszólni, mivel nem tudtam ezt az igazságot megfogalmazni.

Amikor életem harmadik, jelen szakaszának elején is ráébredtem egy sajátos igazságra: van-e nekem barátom, egyszerűen szembesültem azzal, hogy nem, nekem nincs. Ha volt, rövid ideig lehetett, mert elmartam őket sorra egymás után. Pontosabban, akit a barátomnak véltem és reméltem tőle némi támogatást, viszont nem kaptam, még olcsó segítséget sem, óriásit csalódtam benne, nem kaptam tőle érdemben semmit. Vagy csak azt, ami bennem már úgyis ott volt.

Szükségleteim szerint, és szó szerint is, használtam tehát a barátokat addig, ameddig nekem megfelelt, ameddig szükségem volt valamiért rá. Amikor ráébredtem, hogy nem is a barátom, mert többször idegesít, már nem vagyok képes vele kapcsolatban több toleranciára - hirtelen ráébredtem, hogy már nincs szükségem rá, mert ez nem is barátság. Kimondtam a végszót, másnap már meg is feledkeztem róla. Tán nem ilyen drasztikusan történt.

Aztán, egy bizonyos pszichológia órán, egy bizonyos nézőpontból, bár igen keményen fogalmazva mondta egyszer az előadó tanár, több diplomával és megfelelő emberszeretettel fűszerezett ember, például a házasságról: addig áll fenn csak, ameddig az adott életünkre vonatkozó feladatokat meg tudjuk oldani vele. Ennél tovább kétfelé válik az út, már nem vezet sehová, egyik megy balra, másik jobbra. A barátsággal is így lehet. Befejeztük egymás okítását, az egymás elé való tükrök tartását, keményen vagy óvatosan fogalmazva, ezután már csak kész nyűglődés az egész.

Most, jelen pillanatban sincs olyan ember, akit fölhívhatnék. Csak eszembe jut az a bizonyos sensei, a karatemesterem, aki egy szörnyű eset kapcsán azzal "vigasztalt": az ember egyedül van. Barátságról beszélni? Mikor egy anya ugyan kihívja a mentőket a lányához, de aztán nem kíséri be a kórházba, sőt, egyetlen egyszer sem látogatja meg a szülészeten? és két évvel később, egy újabb unokája születésekor sem? Akkor mit várunk a barátságtól?

Barátom tehát nincs, használok embereket néha barátként, és ők is használnak engem barátjukként. De soha senkit nem tudnék még a tükörbe nézve sem mondani, akit éjjel kettőkor fölhívhatnék. Ma már, szerencsémre, nincs is szükségem barátra - vagy csak kímélem azt, akit esetleg mégis fölhívhatnék?

Legjobb tehát, ha nem ültetünk rózsabokrot és nem szelídítünk rókákat. Még a végén elfelejtjük megöntözni, megetetni őket.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

barát

(Zalán, 2013.07.17 00:20)

szia Izabel, van barátod, csak nem öntözöd és nem eteted - szerénységem.

Re: barát

(isabel-eoldal, 2013.08.07 15:00)

Zalánom, hiszen emailben úgyis megbeszéljük! egyébként sokszor nem is tudom, beír-e valaki, mert a rendszer nem képes az új emailcímemet felfogni, és odaszólni.

Barátok

(izlandilinda, 2013.07.17 00:27)

Most itt is őszinte leszek neked: én is a barátod vagyok, bár talán tényleg nem szeretném, ha éjjel fölhívnál. Reggel ugyanis nagyon korán kelek. De én azt hiszem, boldogulsz te is a problémáiddal - mi lenne a haszna, ha ketten nem aludnánk?