Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Rongyrázás, rongyoldák

2013.02.11

Miközben az ország sokak szerint az elszegényedés felé utazik, én mintha éppen az ellenkezőjét látnám. Ócskapiacokon, turkálókban, ruhabörzén, jótékony célú csere-bere mozgalmakon. Tonnaszám utaznak ruhaneműt rejtő segélyszállítmányok. Mindenki, aki kidobott három pár egyszer használt zoknit, elégedetten hátradőlhet – ami neki szemét, másoknak még jó lehet!

Különös kert a világunk, használatlan-használhatatlan cuccok benne a virágok. Hervadnak jórészt, de néha kincsek. Imádjuk őket!

Szemfüles kereskedők nyugati országokban vadásznak ott kidobott, levetett, nálunk jól használható lomokra. Néha az erről a tapasztalatom, más életstílusból kiesett dolgok itt sem feltétlenül hasznosak.

Évtizedekig csak siránkozásokat hallottam magam körül (leszámítva azt az ötven évet, amikor sírni is csak suttogva lehetett). Tán épp ezért szoktak rá az emberek a panaszkodásra, nincs pénz, vagy nem annyi van, amennyi a szomszédnak meg aki rendszeresen operába jár. Azoknak honnan és miért?

Anyám mindig azt mondta: aki panaszkodik, attól el kell venni. Mostanára értettem meg csak ennek igazságát. Akinek volt, nem szellőztette, mije van, nehogy kérjenek tőle, vagy megkérdezzék, honnan jutott jobb életmódhoz.

De ma is mindenki panaszkodik mindenre, akiktől hallom, se ma kezdték a sírást, ebből is gondolom, már azt se tudja az illető, mit mond, csak mondja. Mert ha eddig se volt, ma sincs, miből halmozta fel kacattengerét, amitől most szabadulni próbál?

Gyerekemlékem, hogy csöndes (tévé nélküli) vasárnap délutánokon hatalmas zsák köré kuporodtunk. Egyedülálló anyámra mindenki maradék anyagokat sózott, ő engedelmesen haza is hozta, a zsákba tette, óvta, becsülte a használhatatlant, a szegények „majd valamire jó lesz!” felkiáltásával.

Nagyanyám este kifésülte a haját, a néhány leesőt összecsavarta, bedugta a fiókba. Kérdő tekintetemet elkapván, magyarázta: viszi majd a kertbe, nagyapa beássa a földbe. A kávézacc is beásásra került, állítólag lazította a földet.

Nagyapám minden rozsdás szöget rekeszes fiókokba sorakoztatott, de föl is használta alkalomadtán a többi, nekünk lomnak tűnő ócskasággal együtt, kerítésjavításra, kutyaól-építésre. Évente kimerte a kertben álló fabódé tartalmát, vitte a frissen felásott föld árkaiba. Bűzlött a kert, mikor fintorogtunk, azt mondta: gyerekem, ebből lesz a finom zöldborsó! nem hittük, elszaladtunk. Nyár elején asztalra került a galuskás zöldborsóleves az ujjnyi sárgarépácskákkal, friss zöldpetrezselyemmel, kétszer is kiürítettük volna a levesestálat. Nagyapának iszonyú humorérzéke volt, de ilyenkor mégse emlékeztetett minket a trágyázáskori párbeszédre. Csak később.

Néha varrt nagyanyám, anyám, de a hatalmas zsákokból hamar kifogyott a valamire még használható rongy, mégse dobta ki az ócska posztódarabkákat, szabászatokban leeső vékony, foszló szalagokat. Hiába könyörögtünk immár mi is felnőtten, dobja a kukába a még eltüzelni sem alkalmas rongyokat, nem engedte. Fel fogja ő még azt dolgozni. Igen ám, de szegény ahhoz már nem értett. Nem is ért rá, nem is értett hozzá.

De nem dobta ki a tejeszacskókat, hanem kimosta, majd hosszú vékony szalaggá vágta fel, gömb alakban föltekerte, majd kör alakú szőnyegecskéket horgolt belőle. Mai szemmel ezek elég rondák voltak, akkor azonban nagyon is megfelelt, sikerültebb példánya jól is mutatott a fürdőszobában, előszobában, jól átengedte a vizet.

Én már jobban ráérek, minden ruhafecniből csinálok zsákbamacskának, szárított levendulának zsákocskát, peccselek lábtörlőt, paplan-, párna-, matrachuzatot, válltáskát.

De van, aki a ruhafecnikből művészi alkotást készít, ilyen rongykép-kiállítást láttam a TIT második emeletén (február 18-áig még látható). Azt hiszi a betérő, csodálatos festmények vannak a falra aggatva, közelről látni csak, hogy azok bizony rongyból komponáltak. Jó pénzért meg is vehetők ezek a csodálatos képek, de én inkább csak ötletet merítettem belőlük.

Az ötvenes években nyugati csomagokból élt a vagyonától megfosztott arisztokrácia, emigráns rokonai által. A mi családunkba IKKA nem jött, a mi rokonságunk akármilyen szegényen is, de az ország különböző részein maradtak (később derült ki, hogy mi, budapestiek vagyunk-maradtunk a legalul, és ez sajnos, mára sem változott). Ha fentemlített zsákból nem jött ki már semmi használható, a bizományiból öltöztünk.

Jellemző gyermekkorom életszínvonalára, hogy mikor mi elvittük a bizományiba használni már lehetetlen ruháinkat, az átvevőnő undorral visszadobta, hogy azt lehetetlen értékesíteni.

Később, a gyerekeimet (sőt magamat is) tehetős nyugatberlini barátnőm csomagjaiból ruháztam, ha kinőtték vagy meguntam a szuper cuccokat, én is továbbadtam. Ezt ma is sokan teszik, főleg a nagycsaládosok. De már akkora holmihegyek vannak egyes ruhabörzéken, hogy senkinek nem kell a használt zokni, hiszen találni vadonatújat is, sokszor fillérekért.

Nagyjából húsz éve bejött az első rutibutik, én, belázasodva az olcsóságtól, teleraktam néhány szekrényt olyan holmikkal, melyekhez újonnan sosem jutottam hozzá. De a lányok akkorra kamaszodtak, egy darabot sem vettek fel, akkor kivittük anyámhoz, jó lesz a kertbe! felkiáltással. Tán mondanom se kell, bakfisaim akkor már nem öltöztek át, a kertben sem csináltak semmit.

A lényeg, amit ki akarok hozni ebből a mai filozofálásból, amit már az elején is említettem: hogyan lehetséges, hogy annyi mindent akarunk eladni, hogy mindenkinek annyi fölös vacka van - miközben elszegényedünk?

Szombat, vasárnap már rég nem pihenő, felüdülést szolgáló napunk, egybefolyik a hét. Az emberek moziba, színházba, múzeumba, kirándulni járás helyett mesterséges levegőjű szupermarketekben, bolhapiacokon ődöngenek. És költenek. Ha nincs pénz, akkor miből?

*

Tegnap a TIT-Stúdió egy termében volt csere-bere parti, én is elvittem, amit a délelőtti pesthidegkúti bolhapiacon nem tudtam eladni. Jó buli volt, tíz darab fölösleges cuccomat tíz másikra cserélhettem.

A város belsejében több helyütt vannak nagyobb, színvonalasabb turkálók, két-háromezres kilós áron adják a fölvehetőt. Itt, kijjebb, a szomszédos turkálóban már csak pár száz forintos kilóáron lehet hozzájutni, turkál is a lakótelep népe szépen. Azt lehet mondani, ebből halmozza a lakosság azt, amitől később szabadulni próbál.

Most nagy divat az újrahasznosítás. Úgy értem, nagy divattá propagálódott. Hiszen, ahogy írásom elején is olvasható, nagyszüleim és anyám is újrahasznosítottak mindent, ebbéli hajlamom is onnan gyökeredzik.

A rutibutikokból összehalmozott olcsó ruhák tömkelege régen nincs már itt, amit egy-két évig nem hordtunk, minden ment a Vöröskeresztnek, szociális irodába, de később ennek ajtajára kiírták: nem kérjük! Rengeteg ilyesmi felhalmozódott anyámnál, utálta, szólt, könyörgött, ne vigyünk már oda mindent, nem fér el. De időnként szépen kimosva visszarakta az előszobai nagyszekrény polcaira, hátha mégis valaki fölveszi valamikor.

Lányommal fogtuk két régi, de jól zárható útitáskát, teleraktuk a ruhákkal. Hova viszitek? kérdezte anyám, hangjában érezhető sajnálkozással – nehogy a kukába dobjátok! jönnek a cigányok, felborogatják, szétszórják az utcában, nekem kell utána menni, összeszedni! Nem dobjuk a kukába, nyugtattuk anyánkat, nekünk kell! a Béke téren már sötétedett, a rég bezárt mozi előtt leültünk egy padra, a pad mellé-mögé helyezve a cókmókokat. Ültünk vagy öt percig, mikor épp nem jártak arra, elsiettünk onnan, szálltunk föl a villamosra.

A berlini csomagküldéseknek akkor szakadt vége, mikor én magam vendégeskedtem ott, hazautazás előtt pedig barátnőm kiszelektált nekem egy-két bőröndnyi cuccot, sőt egy akkor meghalt néni örökségéből is kaptam. Hazaérve, nemsokára felcsöngetett egy régi iskolatársunk, aki szintén Berlinben tartózkodott akkoriban. Barátnőm küldeményét hozta két hatalmas útitáskában. Adakozó mosollyal hozzátette: nem baj, ha hozzáraktam egy-két darabot anyám rutibutikjából is?

Majd elhűltem a kukába való hatalmas férficipők, ócska ruhák láttán, mindent összepakolva éjfél után mentem le a lakótelep sétányára, s hagytam ott a nagy utazótáskát egy pad mellett.

Ma az a helyzet, hogy mióta itt van ez a szuperolcsó turkáló, ismét sok mindennek nem tudtam ellenállni. De már célzatos a vásárlásom, általában szétbontásra és újrafeldolgozásra veszek meg fillérekért lent, pamutot, vásznat, flanelt. Van két „peccs” flanel ágyneműm, matrachuzatom, csináltam két polártakarót sálakból (ajándékba). Varrtam szőrmegallérokból papucsot, csinálok ilyenekből téli talpbetétet.

Ami fölvehető-használható, idény szerint válogatva rakom nagy dobozokba s küldöm el olyan helyekre, ahol jól jön. Mivel sokan teszik ezt, nem csodáltam, amikor a nyomor széle blogban azt olvastam, egy asszony reklamált, hogy neki modern új cipőt adjanak!

Nos, Zalán, olvastam beírásodat, hogy hol vagyok. Kérlek szépen, újrahasznosítok! közben keresek egy nagy dobozt, amibe már gyűlik a belevaló.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Jó a kávé!

(Zalán, 2013.02.14 11:24)

Izabell, engem nem akarnál újrahasznosítani? amúgy is széteső tendenciában élek, persze összerakni már nem lenne könnyű.

Re: Jó a kávé!

(Isabel, 2013.02.21 15:41)

Zalán, te csak hasznosítsd saját magadat újra, nekem elég feladat ugyanezt saját magammal csinálnom, és az sem egyszerű.

Rongyrázáshoz

(Szuliko, 2013.02.12 12:42)

Szia Isabell, pont itt voltam, el is olvastam az írást. a témáról sokat lehetne beszélni, lényeg az, hogy például egy színvonalas patchwork igazából nem újrahasznosítás! gondolja végig mindenki a folyamatot: akkora hatalmas zsák, pontosan ugyanolyan, egymáshoz illő anyagokat akkora mennyiségben tartalmazó - NINCS csak úgy egy háztartásban. Persze én egy tanfolyamszinten és művészeti szinten beszélek!
A rongyképész művész már jobban tetszett, azokon a "festményeken" az égvilágon mindenféle rongy volt. én is megpróbálnám ha értenék hozzá, mert csak úgy összevissza nem lehet fölragasztani a fecniket, ahogy te nevezted.
régebben láttam a Praktika magazin ötleteit, ott is mindenféle drága és új hozzávaló kellett az "újrahasznosításhoz". Nem tudom, te ezzel mennyi időt használsz el "unalmas óráidban"?!
és ha megnézel néhány ilyen blogot, azokban is látni lehet, hogy például az általad peccsre magyarosított patchwork technikához bizony vadonatúj anyag kell, nagy mennyiséghez nagyon sok - ilyenek otthon valóban nem teremhetnek akár két évtized alatt se.

Re: Rongyrázáshoz

(isabel-eoldal, 2013.02.13 15:35)

Szia Szuli, csatlakozom a véleményedhez, a peccselésről! (Lehetne folttechnikát is írni, de az hosszú, én meg utálom az idegen szavakat. A hosszabb ideje honosult idegen szavakat már lehet magyarosítani, ezért írtam úgy, ahogy írtam.)
Szóval, ami a zsákot illeti, mikor én a flanel ágyneműt peccseltem, nyilván nem volt itthon annyi megfelelő minőségű, ugyanolyan vastagságú flanel, hiszen mindegyik más minőség. Az ötlet a turkálóból jött, mikor tavaly dögivel voltak ott flanel pizsamák. Később találtam flanelből párnahuzatot is, de azok nem mintásak, meghagytam eredeti funkciójában.