Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Kontinentális reggeli

2013.01.17

Itthon fenekelek már ötödik napja, délben kelek, éjfél után fekszem, nincs kedvem ebben az influenzás levegőben emberek közé menni.

Néha jólesne, ha Zalánon kívül más is beírna egy-egy sort az írások alján a hozzászólásoknál. Csodálkozom egyébként, ide bármi regisztráció nélkül beírhatna bárki, mégse teszi, bezzeg a blogomba mindenki azonnal beírt. Nohát, vagy senki nem olvassa végig az írásaimat, amit megértek, vagy nem tetszik neki, és azt is megértem, vagy nem tudja, hogy hozzá lehet szólni, mert odáig már nem teker a gördülősávon. Ezért most újra beírtam a Főoldalra, hátha valaki a fejéhez kap. 

Tegnap este Grandpierre Attila volt az A38-ason Vágtázó életerőjével. Hát én még a Vágtázó halottkémeket sem ismertem, mert én csak hallgatom a zenéket, sose jegyzem meg, ki kicsoda, sokszor húsz év múlva esik le a tantusz. Eleinte fura volt az ének meg a zene is, aztán mégis tetszett, lefekvés előtt még én is ráztam magamat és csápoltam, ahogy a közönség, aztán egész jól aludtam reggelig. Ami figyelemre méltó... Úgy döntöttem, ezek után hajcsi előtt mindig keresek valami jó mjúzikot. 

Ez a Helen Miller azóta ismert a fejemben, mióta Az ajtót beharangozták. A könyvet akkorra legalább hússzor olvastam, kíváncsi voltam, mit tud ez az Erzsébet-hasonmás kihozni Emerencből, és már a film első tíz percében azt mondtam, le a kalappal. A királynőben is láttam, de akkor nem jegyeztem meg a nevét, hát most örökre. Tegnapelőtt éjjel látom a Film Cafén a Tavasz Rómában-t, olvasom, miről szól és látom, hogy Helen Miller játszik. Immár célzottan néztem meg a filmet, és újfent azt mondom, le a kalappal. És még egyszer le a kalappal, Helen nagy színésznő, úgy bizony. Persze a magyarok közt is van több ilyen, róluk majd máskor.

A film témája egyébként szörnyen szomorú, de a magam korabeli nők megszokhatnák, hogy elmúlik az idő. Igaz, hallok meg látok is ellenpéldát, állítólag hatvan-hetvenévesen még nő lehet a nő, és olyan kapcsolatokról hallok, hogy égnek áll a hajam. De talán én vagyok lüke, s az öregkori szerelmet csak én tartom lehetetlennek. Tíz éve, igaz, akkor még csak ötven voltam, szerelmével üldözött egy húsz évvel fiatalabb, csodaszép fickó. De filmre visszatérve, mert ott is a fiatal fiú, öreg, gazdag nő volt a téma, nehezen bírom elképzelni, hogy egy ilyen viszony normális lehet. Igaz, azt mondják, sötétben minden tehén fekete, én azonban sose szerettem a l'art pour l'art szerelmeket. 

Aztán tegnap este véletlen kapcsolgatásnál ismét egy ilyen öregkori szerelembe botlottam, igaz, ott legalább a fickó se volt fiatal, egymáshoz illett ezzel a Virna Lisivel, akivel anno egy filmet láttam, a Szüzet a hercegnek, utóbbi volt Vittorio Gassman. Ja meg a felújított Pál utcai fiúkban is csinált miatta/neki egy pótepizódot a rendező, ami ugyan sehogy se illett Molnár Ferenc eredeti céljaihoz, gondolom, a hetven körüli Virnának kellett egy szerep. 

Az is lehet, hogy csak én nem vagyok normális ezzel a romantikus felfogásommal, ami a szerelem nélküli lamúrokat illeti. Egy ismerősöm meg folyvást arról regél, hogy már nem tudna senkivel élni, akivel tudott, rég elvált tőle, no és miért, hát mert az is egy évtizeddel volt nála fiatalabb. Miért gondolják a nőcik, hogy a férfi, aki amúgy is vadászatra van beállítva és egy bizonyos testrésze irányítja az életét, majd a nála sokkal gyorsabban öregedő feleségénél marad... No ez az ismerős nő a randivonalra is feliratkozott, pénzt áldozott rá, találkozott is a pasival. Nagy reményekkel jött haza, aztán azon kezdett hisztizni, hogy jaj, a pasi megint találkozni akar. Nem hittem a fülemnek, miért, mire számított? később bevallotta, hogy ilyen nehézségek meg olyan akadályok vannak, de az ő részéről, persze nem hallottuk a pasi véleményét, őróla. No de más szempontból is, az élet által tálcán eléje kínált dolgokat is elpasszolta ez a lányzó - akkor miért várja, hogy térden álljanak előtte a lovagok? Olyan rozzant térddel? 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.