Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Jön a múlt!

2012.12.19

Az első lehetőségben reménykedve, megnyomom a visszahívás gombot, bár az ilyet rendkívül utálom, mert az én kontómra megy, no de hátha egy jó üzlet vár épp. Furcsa, gépies férfi felel: igen, én hívtam, X. Y. Annyira ismeretlen, szürke a hang, hogy visszakérdezek, akkor megismétli. Kapcsolok, hiszen ez a volt férjem neve, de még mindig nem hiszek a fülemnek, annyira másmilyen a hangja. 

Kiderül, semmi tévedés, tíz év után kissé megváltozott a hangja, azt nem állítanám, hogy mélyebb borízű a fekvése, még csak nem is bagótól repesztett. Most a mindennapos becenevén újra rákérdezek, te vagy az? Akkor már ezer közül is megismerném, Hallgatok, mondja már, mit akar tőlem. A volt férjem. Semmi dolgunk egymással, rég lezártuk közös dolgainkat, ugyan nem haraggal, hiszen eladta nekem a lakásrészét, mikor kifizettem, gyűltünk össze a közjegyzőnél, hitelesítésre, hogy nincs őfeléje tartozásom, enyém lett a lakás. 

A lányok, akik már akkor is felnőttek voltak, néha szóba hozták, milyen furcsa, hogy az apjuk nem érdeklődik irántuk, mondtam, érdeklődjenek ők iránta, erre a biztatásra aztán egyszer-kétszer el is mentek hozzá, mikor az unokám megszületett, be is mutatták neki. Sok köszönet nem lett a látogatásból, a férjem kedves volt velük, fölírták egymás telefonszámát, de aztán sose hívta föl őket.

Hallgatok kicsit a telefonban, hátha mindjárt mondja, miért hív, mivel semmi válasz, rákérdezek. Úgy válaszolt, ahogy azokban az időkben, mikor már bármit mondtam, felfortyant rá, játszva a halálra sértődöttet, holott a házasság elromlásában ő játszotta a főszerepet.

Kérdezem, hogy van az édesanyja, mert igen idős lehet már, és bár sose szerettük, bajunk nem volt vele. Már látom szétdurranni a fejét, ahogy annak idején, mindennel és mindenkivel elégedetlen, legfőképpen saját magával, gondolom, némi pszichológiai tanulmányok után.

Mindenesetre eléggé életben van ahhoz, hogy a saját anyját szidja, hogy az micsoda hisztérika lett, már meghalhatna, pedig a siófoki orvosnő már 1991-ben megmondta, hogy halálos beteg. De tudjuk, az alkohol és a cigarettafüst is tartósít, én már csak erre tudok gondolni. Még egyben van, mondja az anyjára, de már halálra idegesít. 

No aztán mondja, beszélt a lányokkal, egyikkel a másik után, és gondolta, engem is felhív, mi nyugdíjasok csak tudunk egymással mit beszélni. Mondom, éppen a karácsonyi mézest sütöm, egyszerre vigyázom a sütőt, nehogy a benn lévő sütemény elégjen, de közben már sodornom kell a többi adagot. Karácsony! mondja flegmán, mit karácsony, az is olyan nap, mint a másik... nem akarok vitába szállni vele, érzem, olyan elégedetlen, talán kirúgta a csajszi, akihez járogatott. Szóval, beszélgessünk el majd valamikor, mondja még, rábólintok, hogy jó, majd hívjon fel később, valamikor, keresünk egy időpontot, helyet. Miközben tudom, eszem ágában nincs találkozni vele, ez a néhány flegma önkifejezés, amit most hallottam, elég volt huszonhét évig.

Na jó, be is fejezem, mondja, még mindig sértődötten, és hozzáteszi, a lányoktól nyugodt volt, de én megint felidegesítettem. Hogy mivel? nyilván annyira elszállt az agya, hogy más csatornákon érzékeli, ami tőlem felé árad. Eszembe sincs vele trafikálni, ez persze piszkálja a csőrét, ahogy mindig is. 

Hát, ez van. Mindenesetre nevet adtam a telefonszámnak, hogy ha tényleg felhívna a jövőben, úgy vegyem vagy ne vegyem föl, hogy legalább tudom, nem egy üzleti partnert szalasztok el. De a volt férjemből elég volt negyedszázad, álmomban ne jöjjön elő.      

 

     

     

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.