Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Hó, hó, hó

2013.02.22

Három dolgot kell ugyanis intéznem, kora reggel kardiológiai kontroll, 11-re a kórházba injekcióra, amit nekem kellett megvennem, és itthon tartanom a hűtőben. Szédületes árú, viszont fél évre szól. Állítólag nem sűríti be ez sem a csontomat, de a tasakosnál, amit három évig mindennap szedtem, jobb, nem a gyomromat gyepálja. 

A kardióról minden vizsgálattal együtt már jöttem is ki negyed kilenckor. Ha ezt tudom, nem cígölök mindent, most cígölhetem haza. Viszont van egy órám rendesen reggelizni, nem zsebdió, zsebkeksz van reggeli és ebéd helyett. Közben persze kinyitom a gépet, megnézem a leveleimet, ügyleteimet.

Rátartással indulok, mert hiába csak háromnegyed óra az út, ha a busz nem jön, ha az út csúszik a latyakos hótól. Kell esernyő is, mert zuhog a hó, de még a paraplé alá is beszemtelenkedik. Táskámban a szokásos folyadékflakonon kívül az unokámnak szánt süteménycsomag, egy kék-fehér delfin, és még egy süteményadag másik lányomnak, hátha találkozom vele valamelyik villamosvonalon (ahol vezetői állást, pontosabban ülést tölt be szegénykém). Ha nem találkozunk, cipelem egész nap.

A busz naná hogy kimegy előttem, félóra, míg nagyot zökkenve beesik a buszmegállóba. Mióta alacsony padlós társai rendre tüzet fogtak, előkukázták ezeket a régi nagy buszokat, melyekbe hálni jár már a buszlélek, a rozsda tartja csak össze őket, ajtóik alig nyílnak, fékezés közben nagyokat ugranak, de ettől még olvashatnék, de úgy tűnik, jeles írónk stílusa nem jut el hozzám. Ha lenne plusz tíz percem, ha nem esne ennyire a hó, ha nem lenne nálam plusz cókmók, le is szállnék kedvenc utcai ingyenkönyvtáramnál, és lecserélném ezt a könyvet másikra.

Bár szálltam volna le! ugyanis mikor már kiindul a busz, kapok észbe, hogy a hűtőben maradt az injekció, anélkül pedig nincs értelme kórházi jelenésemnek. A visszafelé busz szerencsére épp indul, déltájban alig van utas, van ahol meg se áll. Hazacsúszkálok, az ajtót se csukom be, az injekciót teszem a táskába, aztán megpróbálok telefonálni. Mert mörfi nem tréfál. Én ugyan hiába megyek egzakt időpontra bárhova, másfél órát akkor is várni kell. De mi van, ha én kések fél órát? holtbiztos, hogy akkor kiszólítanak.

Igazából utóbbit, egy másik időpontot szeretnék, megviselt ez a reggeli ide-oda rohangálás, máskor ilyen időtájt szoktam fölkelni. De mert a telefonközpontos huszadik csörgésre sem veszi föl a telefont, muszáj indulnom, majd a helyszínen megoldjuk a problémát. Háromnegyed órát kések, bepofátlankodom, vállal a doktornő még tizenöt percet a munkaidejéből, aztán vége a második felvonásnak.

A harmadik felvonás az unokám. A másik nagyanyjánál van éppen, bölcsőde helyett, és alszik, vagy nem. A lányom most indul a munkahelyéről, hogy fölvegye és hazavigye. Illetve ez esetben velem találkozva közösen döntjük el, átmegyünk-e lébecolni a Corvin Plázába. Gyanítom, hogy az lesz a vége, ugyanis folyton vásárolni kell, ezeknek ez a szórakozásuk, legalábbis amikor én velük vagyok. Igaz, rendszerint én fizetek...

Addig is plázázok egyedül, körülnézek minden emeleten, sorsjegyet kaparok, vesztek, aztán visszanyerem a befektetett pénzt. Nézem a hosszú tömött sort a véradásnál, eszembe jut, hogy harminc évig én is rendszeresen vért adtam, aztán egyszer szépen elintézték a jobb karomat, fekete volt már az egész, akkor egy hétig adtam a hasamba a heparin injekciókat. Utána már nem adtam vért, hívott a Vérellátó, meséltem, miért mondok nemet.

Másfél óra eltelik, utódom, s annak utódja sehol. Már biztos, hogy Jázmin aludt, mikor a lányom érte ment, muszáj megvárni, amíg felébred. Szerencsére itt ebédelni is lehet, méghozzá rengeteg fajta konyhából. Ilyen helyen jobban szem előtt vannak, nagyobb az ellenőrzési kockázat, így tán nem tanyáznak patkányok meg csótányok a beltérben. Vagyis, a kínait választom, elmajszolok egy kis adag illatos csirkét rizzsel, közben telik az idő. Már két és fél órája, hogy itt vagyok, rám sül mindkét gyapjúpulóver, de ha egyiket leveszem, a kabátommal egyetemben azt is cipelnem kéne.

Akkor szólal meg a mobil, hogy jönnek végre, szerencsére Jázmin kialudta magát, ilyenkor nincs hiszti, becsületére legyen mondva, máskor is kevés. Természetes, hogy megint kell valami, de hogy pont most kell a kesztyű, mikor egész télen nem volt. Illetve ami volt, az valamiért nem jó. 

Bemegyünk két ruhaboltba is, zoknikat veszünk, kesztyű egy szál nincs. Én titkon örülök, mert pár nap múlva már úgyse kell, sőt most sincs annyira hideg, amilyenek már voltak az idei télen. Később átmegyünk a CBA-ba, szerencsére ismét van nálam egy reklámszatyor, mert a lányomnál sosincs, pedig adtam már neki nem egyet. És nap mint nap vásárol, mégse tart magánál.

Jázmin kiválaszt valami rémes aprócukros baba forma rémséget, ilyesmik már a lányom kicsikorában is voltak természetesen, szülők réme, gyerekek csábítása. Gyönyörűen, celofánoszlopba van csomagolva, alig lehet kinyitni. Miért szeretik ezt a gyerekek? amíg a húsz apró cukorka elfogy, haza is érünk.

Mama, te is feljössz? szabódom, hogy már nagyon sok volt nekem ez a mai nap, majd máskor fölmegyek. De Jázmin még kétszer kéri, sőt, nem is kérdezi, hanem kér. Jó, felmegyek egy félórára, örülök is meg nem is, egy hatalmas kutyájuk is van, a fél szobát elfoglalja, mostanában az is nagyon rám szállt, ha leülök, már jön is oda, rakja a borjúfejét a térdemre, néz azzal a két barna kutyaszemével esdeklőn. 

Két emelet, Jázmin hisztizik, hogy az anyja vegye föl, a vásárolt cucc már azóta nálam van, hogy a téren hanyatt vágódott, persze a vastag bundakabát, sapka megvédte, csak megijedt. A lányom nagyon jól nevel, nem veszi föl, nehéz vagy, mondta, én hozzáteszem, nagylány vagy, hiszen nemegyszer közölte velünk már. Azt is, hogy azért nem volt ma bölcsiben, mert nem akar mindennap bölcsibe járni. Sőt, inkább oviba akar járni, meg iskolába is.

Kialszik az automatára állított világítás a lépcsőházban, Jázmin bőgése abbamarad, iszkol utánunk föl a lépcsőn. Megérkezünk, és abban maradunk, hogy egy kicsit bemegyek, megnézem Jázmin újjáalakított ágyát.

Igen ám, mennénk, csakhogy a lányom nem bírja kizárni az ajtót. Mostanában nehezebben nyílik, mondja, talán megvetemedett, mint az enyém, mondom, én is ugyanígy szoktam játszani a kulccsal, finoman ide-oda bizgatva, aztán csak kinyílik. De eltelik tíz perc, a zárral tényleg baj van, föl kell adja. Elmegyünk, cicám, apa elé, majd ő kitalál valamit. Szerencsére apa munkahelye alig tizenöt perc innen. A cugehőrt összekötjük, ott hagyjuk az ajtó előtt, szerencsére a lakás egy kis, ráccsal zárt folyosón belül van, de amúgy sem jár erre senki, hogy elvigye.

Búcsúzunk, én más irányba indulok hazafelé, mint ők. Ez a busz is pont olyan csotrogány, mint ami felénk jár, de legalább azonnal jön. Ez egyébként a romavonat, átmegy a nyolcadik kerületen, Csepel felé, ott szintén sok barnabőrű lakik. Épphogy le tudok ülni, mielőtt egy tízéves roma gyerek odatelepszik, mert ezeknek valahogy nem tanítják az előzékenységet. Annyira nem, hogy a gyerek sértődött, mert kiszemelt helyére ültem, egyre-másra rám dől a kanyarokban, arcán ott ül a néni elfoglalta a helyemet kifejezés. A Kálvária térről kanyarodva egyszerűen az ölembe ül, persze elnézést nem kér, azt sem tanítják otthon. No nem is lett semmi bajom, vidáman kérdezem: nem sikerült megkapaszkodni?

Később ellenőrök jönnek, a szemben ülő pufók nő nyugodtan veszi elő a jegyét, ami nincs kezelve. Az ellenőrnő elkezdi a szokásos szekatúrát, ami persze a munkája. Eszembe jutok saját magam, amikor munkanélkülivé váltam, megvettem a jegyet, de elfelejtettem lyukasztani, mivel a bérlethez szoktam több évtizedig. Igaz, volt olyan is, hogy direkt felejtettem el, ez a nő is így gondolhatta. 

Hosszú megállókon át megy a huzavona, a nő előbb állítja, hogy nincs nála semmi igazolvány (ez már nagyon lejárt szöveg, de nincs helyette más). Akkor színre lép a másik ellenőr is, aki férfi, mégpedig hatalmas - a buszokon ilyen párok járnak, nem véletlenül. Persze ha nagyon úgy néz ki, az ilyet is megverhetik, meg is tették. Együtt nógatják, de nagyon udvariasan és nyugodtan a szegény nőt, aki hiába kéri, lyukasszák vagy tépjék el a jegyét, aztán kész, annyi, elégedjenek meg. De ő is nyugodt, sőt közben eszébe jut, hogy fogyatékos gyereke van, és az elől akarják most elvenni a vacsorát.

Nem is bírja tovább, elveszíti lélekjelenlétét, megtalálja az igazolványát is, visszakapja a jegytömbjét, sőt egy szép csekket is. Zokogni kezd, kezdem sajnálni, és eszembe jut, hogy hány ellenőr volt akkoriban, aki az én jegyemet tépte szét, vagy legyintett afölött, hogy nem kezeltem. Más most a világ úgy tűnik, vagy ez az ellenőrnő megtalálta a maga áldozatát. Már-már szólok neki, de sikerül visszafognom magamat, hiszen nem az én dolgom, egyébként pedig ide a rozsdás bökőt, hogy bliccelni akart a nő. Azért sajnáltam, hogy mégse bírta megállni, mégis elővette az igazolványtömbjét, nem állt föl, hogy ő akkor most leszáll. Lehet, hogy mégis jóindulatú volt, és megtehette volna ez a nagyon udvarias ellenőrnő, hogy szemet huny, lekezeli vagy eltépi neki? különösen, mert úgy láttam, hogy egy fickó ott szemben szintén nem mutatott föl semmit, viszont nemsokára leszállt. Őt hát elengedték?

Nem bírtam nézni, ahogy ez a nő zokog, hüppög, de azt kellemetlen volt már tőle hallgatni, hogy biztos megkapják a jutalékot, és költsék gyógyszerre. De megálltam, hogy nem szólok most se, inkább leszálltam kedvenc ingyen könyvtáramnál. Találtam is könyvet, a Háború és békét. Ez nekem sose volt meg, mikor kötelezőként olvasni kellett, könyvtárból kértem ki. Utazáshoz persze nagy, de legalább felelevenítem Natasa Rosztovát, meg ha jól emlékszem, Bezuhovot. Rémlik, hogy kedvenc színészem játszotta, de ki volt Natasa?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Pénteki gyorstalpaláshoz

(Izlandilinda, 2013.02.26 01:41)

szia Izi! itt gyilkolom a szememet, de még megírom, hogy hasonló zsufi napjaim nekem is vannak ebben a szintén zsufi világban.
Ásványbörzén is voltál, ha jól látom, majd igyekszem elmenni a hétvégén valamelyikre én is. Pusszantás!