Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Hatvannyolc éves agya

2013.01.03

A tévesen emlékezés nem feltétlenül a korral halad előre, noha tagadhatatlan, hogy jórészt idősebbeknél fordul elő, akiknél az érelmeszesedés már megindult, illetve a rövid vagy hosszú távú emlékezet sérül ilyen-olyan mód. Szinte vihogunk adott öregen, hogy mindenre emlékszik, ami ötven éve volt, de a tegnapot elfelejti. Legalábbis a következő húsz évre.

Szeretett hatvannyolc évesem legutóbbi esetét mesélem. Négy éve tettem föl egy virtuális vásártérre néhány eladandó cuccát, mert neki nincs internetje, már nem is akarja megtanulni. (Sokszor évekig hiába hirdetek valami árut, többnyire azt ütik le, amit előző nap tettem föl.)

Kedden megvették hatvannyolc éves egy könyvét, ami tavaly még halálbiztosan itt volt a polcon. Elkezdtem keresni, az egész lakást átrámolva sem találtam. Azonnal fölhívtam, nem vitte-e el, hogy eladja a bolhapiacon, mert ott is próbál üzletelni. Egy óra múlva visszahív, hogy nála nincs, szerencsére van egy másodpéldánya belőle. A haza meg volt mentve, nem kapok negatívot.

Ma reggel újra hív, hogy jegyzetei szerint (minő jó ötlet a könyvelés!) tavaly májusban adta el több más könyvvel együtt, mégpedig egy budai bolhapiacon. De miért nem szóltál? hogy vegyem le akkor a vásárlistáról... ez az én kérdésem volt. Válasza, mint egy gyereké: de hát te is ott voltál! vagyis, az eladásról nekem is tudnom kellett volna!? igaz, egymás mellett standolunk, de ritkán vagyunk mindketten a helyünkön, bár akkora forgalom lenne, hogy el se tudnánk mozdulni onnan. Olyan kevés a vevő, hogy unalmunkban felváltva bóklászunk eladótársaink standjainál, közben másikunk vigyáz a dolgainkra.

Akkor eladott még két könyvet, s tán mondanom se kell, a mai napig azok is hirdetve voltak a nevem alatt. Most összes cuccát kidobtam, és levontam a tanulságot: e megbízásokkal vigyázni kell.

Remélem, nem az olvasható ki fentiekből, hogy haragszom rá. Dehogy! ezek csak tények, nagyon szeretjük egymást, és sose veszekszünk, csak szót váltunk. Nemcsak börzézni járunk együtt, hanem kirándulni is, sok év óta, egymásnál is gyakorta vendégeskedünk.  

Budapestről negyvenöt éve elkerült, azóta lakik a Balatonnál. De mikor néha feljön, s járjuk a várost, nemegyszer köti az ebet a karóhoz, hogy merre kellene menni - vitatkozik - velem, aki budapestiként nap mint nap járok mindenfelé! 

Hogy ez nem egyedi probléma: egy barátnőmmel Alsógödön kirándultunk, ő sose járt ott, én százszor. Hazafelé őszerinte balra kell menni a vasúthoz, majdnem elrángat, mikor jobbra tartok... hát persze, a vonatról leszállva még arra volt, de most visszafelé vagyunk.

Karácsony után lemegyek hatvannyolc éveshez, bicajozni indulunk. Keresem cipőmet, mert három párat tárolok nála, meg néhány ruhát, hogy ne kelljen oda-vissza cipekednem. Hatvannyolc éves kinyitja az előszobai szekrényt: 

- Ez van, mutat fel egy nyári szandált. - A fekete edzőcipőm is itt kell legyen, mondom én. - Nincs, elvitted. - Dehogy vittem el! (persze magam is lázasan gondolkodom, valóban elvittem-e, kidobtam-e...) Ismeretlen cipőt tart most elém, még ez van! - Ez nem az enyém. - Dehogynem, te hagytad itt a múltkor! - Életemben nem láttam a cipőt! tán ezt is Marcsi után kaptad, emlékeztetem, hogy tán még nem ismeri mind a tizenhat pár cipőt, amit meghalt barátnője után örökölt, egy szekrényre való ruhával együtt. Mikor mondta és mutatta is, gondoltam is, legalább már rendes cuccai vannak ennyi év után, ők ugyanis sosem öltözködésre költöttek, valami lógott rajta is, a férjén is, miközben a világot járták.

A cipő, amit most elém tart, csak a többi tizenöthöz képest ronda, azokhoz képest gyönyörű, amilyeneket hatvannyolc éves az évtizedek során képes volt hordani, mindig kérdeztem is, miért nem vesz egy rendesebbet, volt - akkor még - miből. De neki mindig drága volt cipő, ruha, miközben nagyságrendekkel többet költött termékbemutatós vackokra.

Forrósodik a hangulat a megfejtetlen rejtvény előtt. - Te hagytad itt, én ilyen ronda cipőt nem tartok! (Ohó, gondolom, milyen gyorsan megszoktad a minőséget, hogy ingyen jutottál hozzá.) 

A parttalan vitát azzal fejezem be, hogy én is emlékezhetek rosszul, veszem föl hát azt a csizmát, amiben lejöttem, majd vigyázok, ne csússzon le a pedálról, mert nem bicajozásra tervezték. De ekkor hatvannyolc évesnek eszébe jut az előszobaszekrény alsó rakodótere, na ott még megnézi. Mit tesz isten, a cipőim ott vannak. Mintha mi se történt volna, indulunk biciklizni, de egy pici szuri bennem maradt. 

Remélem, nem tűnt panaszáradatnak a két fent említett dolog, hiszen nap mint nap szembesülök én is a ténnyel, nem emlékszem, mit hova tettem, mi mikor volt, vagy hogyan. De mások ugyanezt mesélik vidáman, és nemcsak a hozzám hasonló hatvanasok, fiatalok is. Nemrég két kismackómat két hétig kerestem, mert én alig viszek játékot az unokámnak (vizet a tengerbe? kap mindenhonnan annyit, hogy elképzelem, mi lesz még az évek során abban a kis lakásban). De ha valamelyik itt lévőbe beleszeretne Jázmin, máris viheti. Tudtom nélkül, sutyiban sose vinnék el. Így már ötször rámolom át a gyerekszobát, nézem a kinyitható szekrények aljában is, mert a két és féléves legutóbb becsomagolt pelenkáját is oda dugta el. Rakodás közben teszem ide, teszem oda a szép színes játékdobozt is, végre tegnap este kinyitottam. Hát oda voltak begyömöszölve a macik...

Az idő halad fölöttünk, éles eszűbbek nem leszünk, bár hatvannyolc éves híres arról, hogy élő lexikon. Kívülről ismer celebet, színészeket, hírességeket, ki mennyit keres, hol vett házat, ki hány felesége-férje-gyereke van, mi történt vele mostanában, mi régen, kinek ki a kicsodája-micsodája. Kenyérre nincs pénze, de a Story magazint megveszi.

És hatvannyolc éves rengeteg oldalú. Bejárta Magyarországot, beutazta a mediterráneumot, imádja a természetet, nemzeti parkokról, természeti helyekről sokat tud, s minden apró szuvenírról azonnal tudja, honnan hozta, márpedig ezekből sok van.

Tavaly ismét börzére készültünk, előtte este vidékről jön, itt alszik, mert korán együtt szoktunk elindulni. Már itt kéne lennie, készítem is a teát, mikor telefonál. Otthonról. Mert fölszállt ő a vonatra, de mikor elő akarta venni a személyijét, nem volt sehol. A legközelebbi megállónál leszállt, következő vonattal hazautazott. Eljöhetett volna még a következő, vagy a hajnali vonattal, ha megtalálja a személyit, de egy hét múlva még mindig kereste.

Máskor a Velencei-tó szabad strandján egy terjedelmes fa oldalt kinyúló ágára pakoltuk a ruháinkat. Délután, mikor már az állomás felé indultunk, néztem rá, vajon miért hagyta magán a törölközőszerűen magára tekert szárongot, csak úgy, a melle fölött volt összecsomózva. Térdig ér a sárga selyemfüggöny, mindent takar, van aki még ennyit se vesz magára, nem is jut eszembe rákérdezni, hát felöltözik, mire a vonathoz érünk. Már a vasútállomás közeli úton imbolygunk fáradtan, mikor megáll, s a fejére csap: ott hagytam a ruhámat! a kistáskámat, benne a zsebkésemmel! Most mi legyen?

Hullák voltunk, a kánikulában hosszú az út a vasútig. Mondom, hasonlóan ócska pólód és vászonnadrágod van otthon több, visszamehetünk értük, de mi garantálja, hogy a kistáskát, benne a késsel gyorsan föl nem kapták onnan? - No de így fölszállhatok a vonatra? néz végig magán. Miért ne? mindened takarva van, máson még ennyi cucc sincs. Persze nem a meztelenül rohangáló cigánylurkókhoz mérve...

Sorolhatnám saját feledékenységem emlékeit is, de jó módszert találtam ki. Ismételgetem, bizonyára mindjárt előkerül, eszembe jut az elfelejtett dolog. Ez rendszerint meg is történik, ahogy tegnap a kismackókat, múltkor a szemüvegemet találtam meg, igaz, a gyógyszeres doboz mellett, a szekrényben.

Hatvannyolc éves minden alkalommal elmeséli, mit felejtett el újfent. Szobája falán egy papírlap, rajta lista, mi tűnt el mostanában, áthúzva, ami közben előkerült. Én momentán egy mappát keresek az unokám eddig előhívatott fényképeivel, hogy belerakhassam az újabbakat, és keresem a szemüvegtörlőt rejtő tasakok dobozát, mert biztosan tudom, van még jó néhány. Amíg elő nem kerül, marad a Jar.

Csak néha nehéz - és fájdalmas - fölismerni, hogy kezdünk szenilisek lenni, ámbár, ahogy írásomban már említettem, sokszor a fiatalok is felejtenek. Azért mind gyakrabban találkozom azzal a tendenciával is, beleszámítva a hatvannyolc éveset is, hogy már nem mindig hülyézi le a másikat, hanem belátja, ő a hunyó.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Hatvannyolc éveshez

(Isabel, 2013.01.27 18:41)

Aranyosfodorka, aranyos vagy:-) hogy beírtad, ami gondolatod támadt. Épp most akarom beírni legújabb felejtős kálváriámat.

aranyosfodorka@gmail.com

(aranyosfodorka, 2013.01.27 12:36)

:-) No, ezen jót mosolyogtam....
Hát bizony...ilyenek (is) vagyunk mi, hatvannyolc évesek....Nehéz velünk...
A vigaszunk csak annyi, hogy aki nem hal meg előbb, az is lesz 68 éves...és akkor talán eszébe fog jutni az a másik, aki már valahol egy felhő szélén ül, és hangosan kacag rajta....