Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Fedél nélkül

2013.01.10

Mire a metróval a Határra értem, egy novellát el is olvastam Zilahy Tamástól, aki Istent állítja ítélőszék elé a teremtésért, pontosabban a következményekért. El is képedtem volna a merész hangvételen, ha ma még el tudnék képedni bármin. A címen ugyan - Fele királyság - némileg elgondolkoztam, nem jöttem rá, zseniális írónk mire utalt vele. Egy októberi irodalompályázaton a 3. helyet szerezte meg, e pályázatot az Fn írja ki, minden évben, szerény díjazásokkal. Melyekre bárki küldhet adományt egyébként!

Aztán csak csodálkoztam: egy hajléktalan ilyet tud írni? egy színvonalas honlapon, ahova irodalmárok illetve kezdő írópályások írtak, és ahol tavaly előtt sok novellát végigolvastam, nem találtam ehhez közelítőt.

Mivel nem beszélem a kritikusok nyelvét, szavakat sem találhatok, mi ütött szíven annyira az írásban. Az mindenesetre nemcsak e novella után, de a versekből - no és a régen olvasottakból - is érezhető: "nagy a sirámok városa". Az elkeseredett, majd pimasz hangvétel a hajléktalantársadalom mintegy felére jellemző. Másik felük viszont határozottan rosszindulatú ugye, mindenki más hibás, csak ők a vesztesek. No de hát ez a nem hajléktalanok társadalmában is így van, egyik ilyen, másik olyan.

Ne feledjük, a hajléktalanok nem mind tanulatlan, ostoba emberek, sok tanár, egyéb diplomás is kikerül az utcára. Hogy miért, az most, e szempontból úgysem fontos. Tény, hogy bárki kerülhet oda. Bárki. Én is. Ha egyszer hozok egy rossz döntést.

Mit is akarok kihozni e mai írásomból? Semmit. Még az jut eszembe, hogy mikor épp megvettem az újságot, az aluljáró túlfeléről hangos rikácsolásra megfordultam, egy szörnyen öltözött nő bukdácsolt át onnan, miközben egy tiszta tekintetű másik épp előttem haladt el, lassított, majd megszólalt: na hát, nyolc hónapja nem váltott nadrágot! Most képzelje el, és amikor felkínálom neki, hozok egy használt, de jó állapotban lévőt ahelyett, azt mondja, nem kell! merthogy az ajánlatkor még hozzátette, felvétel előtt ki kellene mosni. Erre háborodott fel a zilált külsejű, feltehetőleg tompult agyú hajléktalan. Hogy ő nem mos! hol mosson?

Nem tudom, mit vár tőlem ez a nő, de hasonló szópárbajokra már elég sokszor került sor. Valami lehet a tekintetemben, amitől bátorságra kapnak, mondják, mondják. Talán együttérzést várnak, talán csak hogy kibeszélhessék, mit gondolnak a témáról, ami pillanatnyilag foglalkoztatja őket.

A nő határozottan megvár, míg a mozgólépcső előtt kiveszem és megmutatom a bérletemet, aztán, feledve a metrószabályt, hogy "állj a jobb oldalra!" csak odaáll, szembefordul velem és tovább mondja. Hiszen annyi helyen vannak szállások, szeretetszolgálatok tisztálkodó helyei - vagyis azt mondja, amit a média sokszor: a hajléktalanok elég helyük lenne, ők mégis valahogy jobban szeretik a meleg aluljárókat, egyéb helyeket, ahonnan nem lökdösik ki őket.

Nekem ilyen sirámok hallgatásánál első dolgom csitítani. Mivel nem látok a dolgok mögé és nem kántálom azt, amit ők,  azt szoktam mondani, nem tudhatjuk, mi zajlik ott, nem érezzük azt, amit ők. Tehát jobb, ha nem nyilvánítunk véleményt arról, amit nem ismerünk közelebbről.

Nem győzi meg, amit mondok, amit szintén elhiszek. Ő másként tudja, esetleg sokkal jobban ismer háttéreseményeket, én csak odaadom a pár száz forintot vagy a nálam véletlenül lévő süteményt, aztán odébb állok. Mi mást tehetnék? Ha fönn nem bírják a problémát megoldani, én miért tudnám?

Sok-sok évtizeden át nem voltak hajléktalanok az országban, egyenesen büntették például a munkanélküliséget. Ma más szemlélet, eltérő megítélések vannak, mert ami VAN, az ellen nemigen tudnak tenni. Akik tehetnének, sem teszik, akik meg nem tehetnek semmit, csak sajnálkozni, vagy éppen ellenségesen kárálni tudnak.

Még folytatja ám a nő a három megálló alatt, amit velem jön: pedig ki tudnának emelkedni, aki akar, az tud. Erre azt hozom fel, gondoljon bele, mit csinálna ő, ha egy ilyen helyzetben találná magát hirtelen. Mit csinálna ő, ott, akkor? nagy szellemek mindig léteztek, akik bármi szarból ki tudták vakarni magukat, de a nagy általánosság az, hogy kevés a segítség, sok a cápa. Ha csak egy honlapot olvasunk rendszeresen, a nyomor szélén-t, abból láthatjuk, milyen iszonyú nehéz behozni ötven éves lemaradásokat. Ha a híradót vagy a kék fényt nézzük, megtudhatjuk, hogy a bűnesetek többsége az emberi tudatlanságból, elmaradottságból ered.

(Most hozzátehetné valaki, hogy a legnagyobb disznóságokat épp a tanultak, a törvény-kiskapuk ismerői követik el - mivel a médiának szinte minden napra akad hasonló témája, ezekről aztán vagy örökre elhallgatnak, vagy csak évek múlva tudjuk meg a végeredményt. Ami sosem az, amit becsületes szívvel el lehet várni.)  

Eszembe jut egy régi kolléganőm, nevezzük Marinak, szülei egyke szemefénye, aki mindent megkapott tőlük, felnőve elpasszolt egy férjet. Akkor szülei lakást vettek a feneke alá, és valaki mástól megint szült egy gyereket, majd kisvártatva megismert egy latinamerikai férfit, akitől ismét egy fia született. Együttéltek évekig, végül összeházasodtak, bár akkor már folytonos volt köztük a veszekedés. Különváltak, Mari a lakást felcserélte másikra, de az se vált be, egy-két év múlva eladta. Az akkoriban (is) dívó stiklis építkező társaságok egyikébe lépve, egyszerre csak pénz és lakás nélkül találta magát, három gyerekkel.

Most mondjuk azt, hogy a szülők, ha csak egyet szültek, legyenek óvatosak, ne adjanak neki meg mindent, mert a kölök sose tanul meg a pénzzel bánni, azt persze elvárja, hogy mindenki őt segítse. Ezt ne mondjuk, mert nekem két lányom lett, és szó se volt arról, hogy mindent megkapnak, az egyik mégis olyan helyzetbe került, hogy bár tizenhárom éve együtt él valakivel, mégsincs semmije, semmijük. Mert neki meg az élete párját nevelték élhetetlennek.

De folytatva az előbbit, Mari tehát utcán maradt, míg emlékeim vannak róla, hajléktalan szállóról járt be dolgozni, a gyerekeit ismerősöknél, illetve a harmadikat volt férjénél helyezte el. Egyáltalán nem csodálkozni való, hogy többször fölvágta az ereit, ezután pedig megjárta a pszichiátriát.

Szóval, mondom, ne ítéljünk kívülről soha, kívülről könnyű kibicelni, kinek mit kéne csinálnia. A legtöbb esetben a saját problémáinkat se tudjuk megoldani - és a legtöbb esetben éppen akkor foglalkozunk a másokéval.

Nem?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Hajléktalan téma

(Zalán, 2013.01.10 10:29)

Szívemből beszéltél, Izabel, ahogy mindig is. Valóban külön regény mindegyikünk élete, akár hajléktalan, akár nem. Segíteni mindenkin csak néhány százalékban lehet, a többit magunknak kell megoldanunk. De úgy vagyunk, ahogy a romák, eleve hátrányos helyzetűek, mert kiemelkedni csak egyesek tudnak, azok meg nagyon kevesen vannak.

Re: Hajléktalan téma

(isabel-eoldal, 2013.02.04 16:54)

Zalán, bocs, hogy eddig nem reagáltam, valahogy elfelejtődött. Igazából nem is lehet - mert ahogy egy másik helyen épp mostanában írtam: sajnos, nem tudok sokat tenni én sem értetek. Nem is azért, mert nem vagyok Teréz-anya, hanem mert én is örülök, hogy lyuk van valahol, de nem esem bele. Régi vicc, szakállas is, de igaz...