Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Én is fölneveltem őket

2013.03.08

 

Nóra blogjában is erről volt szó, valaki bizonygatta, hogy ő sem tanult, ő is megbukott az iskolában, mégis itt van. De erről azt is tudni kell, hogy akiről Nóra ír, az az esélytelenek köréhez tartozik.

 

"Fölneveltük, fölneveltük..." ha ezt hallom, mindig hozzágondolom, még jó, hogy nem rakta intézetbe, nem ütötte agyon stb. Mert ilyenek is történnek, nem is olyan ritkán. 

 

Anyósom és a hozzá hasonlóan megnyilvánulók óriási életprogramnak tartják, hogy megszültek és fölneveltek iksz számú gyereket, és az mindjárt elég is. Nyugodtan ülnek a babérjaikon, teljesítették az ötéves tervet, vagy mondjuk legyen húszéves terv.

 

Apósom totál-alkoholista volt, nagyjából hatvanévesen halt meg. Az öt gyerek közül három (a fiúk) alkoholista lett, köztük volt férjem is. Öccse negyvenévesen halt meg májrákban, a bátyja sose volt józan, hozzá napi két doboz olcsó cigarettát szívott - az ő mai sorsa ismeretlen előttem, ugyancsak vidékről származó felesége tartotta össze vasakarattal a családot, de az ő kulturálódása, tanultsága is csak egy iskolai konyhai munkásságig vezetett. Férjem mai állapotát nehéz lenne minősíteni, tizennyolc éve már predelíriumban volt, agyát megtámadta a betegség, a lányai nem érdeklik. A munkahelyén forszírozták, akkor nagy nehezen elvégzett egy pártiskolát, nem is volt teljesen agyatlan akkoriban, csakhogy nem bírta ki a munka utáni kocsma nélkül, ráadásul láncdohányos volt. Nemrég fölhívott, hogy az anyját nem bírja, halna meg már az öreglány. Ő sem hagyta abba a dohányzást.

 

A közös az volt a gyerekekben, hogy egyikőjük sem azért tanult, hogy többet tudjon, de egy szakmunkásképzőn azért mindegyik átvergődött valahogy. Kultúra csak a legfiatalabb fiút érdekelte, járatta az Interpress magazint, de képtelen volt kitörni abból az igénytelen életszínvonalból, amit a szüleik egy dunántúli faluból hoztak magukkal. 

 

A legidősebb lány nem lett alkoholista, "csak" erősen cigarettázott, és ő az általánoson kívül nem végzett iskolát. Első férje keményen ivott, egy szűk kamrában laktak két kisgyerekkel, mikor én a családba kerültem. Az én pénzemből adta be a nő a válókeresetet, elvált, majd egyedülálló gyerekesként lakást is kapott. Évek múlva megismerkedett egy rokonukkal, összeházasodtak, született közös gyerekük is. Néha meglátogattuk őket, de egy könyvet nem láttam. Később vidékre költöztek, ott végre jól érezték magukat, hiszen vidékről is származtak. 

 

A legfiatalabb (lány) sem lett alkoholista, nem is dohányzott, nagypofájú volt, keményen bírálta az anyját és az életkörülményeket. Ki is ment belőle hamar, fogott magának egy vidéki (szintén tanulatlan) kezelhető férjet, szült két fiút, azért egyenesbe került.

 

Ha ez a család ott marad a dunántúli kisközségben, anyósom igénytelen életvitele (ami jelentősen tovább gyűrűzött gyerekei gondolkodásában, általában az volt a szlogen mindenfajta előrelépésre, hogy minek az, jó a régi) talán már ott sem lenne elegendő. De a lottó négytalálatos megbolondította őket, s mint az egyszeri szegénylegény, szerencsét próbáltak, egyenest a fővárosba. Mert akkoriban lottó négyesből házat lehetett venni, igaz, csak Pest peremkerületében, komfort nélkül. A házba aztán valami kezdetleges fürdőszobát mégis tettek, ami többnyire nem működött, maradt a lavór, és a mai napig ugyanúgy néz ki minden, mint negyven éve. Mert a két lányon és a legfiatalabb fiún kívül egyiknek sem volt igénye tanulásra, kulturálódásra. Csak a pia, a cigaretta, a hangos beszéd. Anyósom is megitta a magáét egy időben, mikor már a lakótelepen laktunk, sűrűn idejött, leült a parkoló betonszegélyére és felüzent a férjemért.

 

Visszakanyarodva a kezdeti gondolathoz, hogy minek tanuljon az ember, továbbfűzve, hogy minek szépítse, gondozza a környezetét, ahol lakik, hogy szidások, verések helyett több időt töltsön gyereke szellemi fejlődésével - ez egyfajta emberi igény kell hogy legyen, és vagy önkéntelenül születik meg az egyénben, vagy otthonról hozza. Fent említett fiúk-lányok otthonról hozták, és érdekes az, hogy akinek igénye lett volna, a többség őt is lehúzta. Ő inni csak sokkal később kezdett,  mint a bátyjai, viszont sokkal korábban bele is halt.

 

Semmiképpen nem minősíteném, ki mikor mit nyilatkozik, hogyan él, milyen igényei vannak. De az biztos, hogy belső igények nélkül, tanulás nélkül egy idő után elveszejti magát, mindenki mást hibáztat, mert nem tudja, a probléma ott rejtőzik, a tudásvágy hiányában.

 

Érzem, hogy kicsit összeszedetlen ez a filozofálgatás, de azt tudom, sose fogom büszkén kijelenteni, hogy fölneveltem két gyereket. No nincs semmi baj a lányokkal, persze tanulhattak volna még többet, amilyen fejük volt, erre való biztatásban nem szenvedtek hiányt. De természetes, hogy amit vállaltam, kötelességem teljesíteni, gyerekvállalásért, azt felnevelésért nem jár különösebb dicséret, öndicséret meg a legkevésbé.

 

Kissé keményen fogalmazva, mindenki fölneveli a gyereket, akit megfogant, akár akarta, akár csak lusta volt a gyermekáldás ellen védekezni. Már ha nem adta intézetbe, nevelje őket az állam - de ez is más kategória. De a szülőnek az is kötelessége, hogy gyerekeit saját színvonalán túl léptesse.

 

Most jöhetne az igazság meg a mérleg kedvéért az, hogy az én anyám verhette volna-e a mellét, mert ő meg négy gyereket nevelt föl, ráadásul egyedül, férfi nélkül. De nem is kezdem el, mert mindjárt kalapot emelnék az anyósom előtt. Mindenki úgy érzi, ő mindent megtett, és ezért, vagyis saját hitéért senkit nem ítélhetünk el.

Mégis úgy érzem, tanulásra serkenteni igenis kell a lusta kölköt. Azzal védekezni egy szülőnek, hogy ő is megbukott, áment mondani a gyerek nemtanulására, egyenesen bűn.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

én is fölneveltem

(Szuliko, 2013.06.21 19:32)

hahaha, így igaz! pont A nyomor széléről jövök - ott lehet olvasni az igazságot. A kisebbség, barna bőrrel (kimondani nem illik ám, kik ők, de mindenki tudja) - furakodnak, nyomakodnak, nekik minden ülőhely jár azonnal, még a gyerekeknek is külön, öreg, fájós lábú, bottal járó néni-bácsi állhat felettük, miközben azok ott ordítoznak át a fülén. Szólni mer az ember? meg ne próbálja.
Láttam, sok helyen, hogy te sokszor védted őket, ezt is megértem. De az igazság ott van, a nyomor szélén. Ami bárhol másutt is lehet, de arról nem szokás írni.

Én is fölneveltem őket

(Rózsika, 2013.03.11 10:06)

az emberek ebben a témában kétfelé oszlanak (nagyjából). Az egyik csoport állandóan retteg, mit csinál jól vagy mit ront el a gyereke nevelésében, kiteszi a lelkét emiatt. Mikor felnő a gyereke és valami nem sikerül neki az életben, még akkor is lelkifurdalásai vannak, hogy bizonyára ő a hibás.
Van aztán a másik csoport, akik úgy hiszik, óriási áldozat, hogy gyereket szülnek, hogy mondjuk nem csapták intézetbe. Viszont folyton szidják a szerencsétlent, netán verik is, miközben ők vidáman ugyanazt csinálják, amit neki megtiltottak.
Mindegyik hibás szemlélet, de senki nem tudja előre megmondani, az ő gyerekénél mi lesz a biztosan jó módszer.
Vannak köztes kivételek is nyilván elegen, de még az se a száz százalék. A lényeg, hogy szeresse azt a kölköt, akkor mégiscsak jól alakul majd. Két említett példámnál nyilván nem a szeretet a legfontosabb, hanem önmaga teljesítményének ócsárlása, ellenkezőleg, égbe dicsérése.

Re: Én is fölneveltem őket

(isabel-eoldal, 2013.03.11 10:23)

hát van valami igazságod, én is sokszor tűnődtem, elrontottam-e valamit, és tényleg egy-két hibámra rájöttem. De abban is a jó szándék vezetett, én is szüleimtől tanultam dolgokat, aszerint neveltem.

Re: Re: Én is fölneveltem őket

(isabel-eoldal, 2013.03.11 10:23)

Én csak egy fülest kaptam anyámtól, azért emlékszem rá, mert nem voltam hibás, szerintem csak azért adta, mert rettentően ideges volt, más miatt.

fölneveltek?

(Zalán, 2013.03.11 10:10)

most kezdjem én is azzal, hogy néha agyba-főbe vertek, ha nem tanultam, közbe meg mindenkinek odavoltak, hogy ők bezzeg mit meg nem tesznek azért, hogy az a büdös, trehány kölyök többre vigye, mint ők. Többre is vittem, de nem az ütlegek miatt és nem azért, hogy az őseimnek jót tegyek vele. Ha most megint lenn vagyok, az más miatt lett így, de lehet, hogy közük van hozzá az ősöknek is.