Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Adria, egy régi nyaralás

(A külföld nálam - Adria. Kétszer voltam életemben az Adrián, 29 év különbséggel, de mindkétszer tíz napig élveztem a Földközi-tenger szépségeit. Szóljon a dal először a Rijeka-Dubrovnik vonalról.)

1973. július 13. délután 5 óra, Deák téri buszpályaudvar. A helyfoglalásnál mindjárt zűr lett, az utazási iroda két jegyet adott el egy ülésre. Az idegenvezető tehetetlen, a sofőr indulni akar, az utasok sem érzik át jogos problémánkat. Felváltva ülünk tehát Zsikével egymás ölében, amihez képest pihenés, hogy később felváltva kapaszkodva nézzük a tájat a tizenegy órás utazás alatt. Zsikét Miskolcról vetette Budapestre a sors egy évig tartó levelezésünk után, és hamarabb megtanulta a fővárosi tájékozódást, mint én, aki itt születtem.

A viszontagságos utazás reggel 6-kor ér véget Rijekában, a kikötő mellett. Kilenc nap múlva ugyaninnen, ez a busz visz majd haza is. Egy férfi les szállóvendégekre, látva tétovázásunkat, azonnal ki is szúr és leszólít, hogy 38 dínárért ad szobát. A szoba hótiszta, a feleség vendégszerető, de nem annyira, hogy akár egy üveg vizet odatenne az éjjeliszekrényre. Alszunk pár órát, aztán városnézésre indulunk, este beatkoncertre megyünk a sportcsarnokba. Rijeka kikötője ronda, a vízen olajfoltok, a parthoz nem lehet közelíteni a szállítóktól, de beljebb, a szép épületeknél jó sétálni.

Másnap jó délután a Splitbe tartó hajóra szállunk, előre örvendezve, milyen jó buli lesz éjszaka a tengeri utazás, méregdrágán bérelünk nyugágyat, jól kialusszuk magunkat. A rengeteg hasonszőrű utas egymás hegyén-hátán próbál meglenni, sokan leterített pokrócra fekszenek. Nálunk alvásról szó sem lehet, mivel nincs takarónk, hajnalig fagyoskodunk, persze fáradságunk elszáll, mikor fölkel a nap, s beragyogja Split fehér szikláit.

A Diocletianus palota hatalmas és gyönyörű, napfény, ragyogás, negyven fok. Még nem volt akkor szokás vizes palackkal mászkálni, ahogy ma, szökőkutak vizét isszuk, alájuk állunk hűsölni. Az étkezés sem gondtalan, itthon könnyen legyint az ember, hogy útközben megveszi, ami kell, beül éttermekbe, presszóba. Csakhogy az ilyen úri élethez sokkal több pénzt kellene. A szökőkút melletti büfében a narancslé isteni ugyan, csak iszonyú drága a mennyiségéhez képest, ötször ennyi is azonnal lecsúszna. Vízcsapokra is vadászunk, kevés sikerrel, aztán nem ittunk órákig. De ez húszévesen föl se tűnik.

   Egy olasz donnához szállunk, aki nonstop hangosan gesztikulálva beszél. Kaja nincs a szobaárban, boltokban próbáljuk kitalálni a kínálat mibenlétét, angol feliratos dolgokat keresünk, mert azt legalább értjük, de nemigen van. Egy sajtnak látszó csomagon felirat: Roquefort. No ezt legalább tudjuk, mi, bár sose ettünk. Irtó sós, de legalább több napig kitart, ráadásul a só pótolja kiizzadt nedveinket.

Másnap strand, ami az itthonihoz hasonló betonmonstrum. Zsike megismerkedik egy helyi autós sráccal, este kölcsönkéri a szoknyámat, és eltűnik. Későig marad, a donna jön is balhézni nekem, hogy ez itt nem szokás. Olasz tudásomat gesztikulációkkal bővítem, be is látja aztán, hogy én nem tehetek a barátnőm dolgairól. Kiinvitál csillogó tiszta konyhájába, főz egy jó kávét, majd kistányéron jégbehűtött őszibarackot tesz elém. Na most ezt elfogadhatom? ki kell majd fizetni? Már egy éve nyomom az olaszt az intézetben, mert mikor előző évben Zolival még semmi tervünk nem volt, Balatonföldváron Giannival nagy szerelembe estünk. Leveleiben Comóba már akkor hívott, el is kezdtem tanulni a nyelvet. Történetünket talán máshol majd elmesélem, most azonban egy terjedelmes donnával kell megértetnem magam. A végén egész jól sikerül. 

Aztán kimerülünk mindketten, aludni megyek, Zsikém még csak ezután kerül elő, bentről hallom, ahogy a madám kiosztja. Kicsit én is neheztelek, hogy programjából kihagyott, de mikor kiderült, miféle program volt ez, már nem irigylem. A fickó szépen megfizettette vele a benzinpénzt. Zsikében volt annyi becsület, hogy azonnal kimosta legjobb szoknyámból a csillagtúra emlékeit.

Másnap elhatározzuk, kerül, amibe kerül, eszünk a strandétteremben. A tengerpart köves-sziklás, barátságtalan, úszni sem lehet benne, napozunk hát, ebédidőben pedig leülünk egy asztalhoz. Az odasiető pincérnek szalvétára rajzolunk halat, bólogatva ellohol, de nagy sokára kerül csak elő, ráadásul egy hatalmas tál fekete kagylóhéjjal. Nézünk egymásra, lehetetlen, hogy ezt a moszatos külsejű valamit megegyük. Szemezünk a kagylókkal éhezve, aztán kiáltozunk, integetünk, míg végre a pincér újra megjelenik.

Kézzel-lábbal mutogatunk, vigye előlünk ezt a tálat, aztán újra rajzolunk. A végén megérti, elviszi a kagylót, hozza az étlapot. Az érthetetlen nyelvű listán végre találok valami ismerőset: kotlet, amiről halvány sejtelmem már volt. Félóra múlva elénk teszi a frissen sült disznószeletet krumplival és paradicsomsalátát, ami merőben más az általam ismerteknél. Otthon a salátákat bő lében áztattuk, ez meg friss, ropogós volt, vágott hagyma frissen ráhalmozva, az egész leöntve olívaolajos, citromos lével. Azóta csak így szeretem a paradicsomsalátát, nem sózom az uborkát sem.

Zsike fiúja beállít, elhúznak azzal, hogy majd a piacon találkozunk. Egy hosszú, éhes szemű srác már addig is nézett, hogy egyedül maradtam, odamerészkedik, mutogat, hogy menjünk le a tengerparti sziklákhoz. Mit csinálhatnék mást? a tenger föl-fölcsap a sziklára, mossa a lábunkat.

A piacon veszem észre, Zsikéhez pakoltuk a ruháimat, de még nincs sehol. Banánt veszek, ami ehetetlen, éretlen. Miért gondoltam, hogy a zöld banán ehető? Szerencsére nem dobtam ki, hazahoztam, az ablakban napok múlva szép sárgára érett. Bejárom a standokat, mindenki jól megnéz, mond is valamit, amit szerencsére nem értek.

Egy nagypapa korú pasas magyarul szólít meg, felcsillan a szemem, honfitársra leltem. De kiderül, hogy már rég nem magyar, olasz ő több évtizede. Mikor megtudja, hogy olaszt tanulok, átvált, de lassan beszél. Magyarázom, miért piacozok fürdőruhában, jót derül rajtam, aztán félénken megkockáztatja, mi lenne, ha… Mondom, annyira foglalt vagyok, hogy ősszel lesz az esküvőm, szó se lehet kalandocskáról. Megdicsér, végre egy magyar lány, akit nem lehet azonnal fölcsípni, akkortájt ugyanis az olaszozásról sok szó esett. Igaz, tavaly én is beleestem egy ilyen kalandba, na de Gianni nem olyan, és nem azért, különben is már vége.

Nagypapa elkéri a címemet, hadd írjon nekem képeslapot Olaszországból. Belemegyek, tényleg írt is később, magyarul, dicsérő szavakat, hogy íme egy becsületes magyar lány. Anyámnak büszkén mutatom, bár eddig is tudta, hogy engem senkitől nem kell féltenie.  

Zsike csak nem jön, már mindenféle probléma gyötör, kénytelen vagyok hazaindulni. Kerülő utakon megyek, mert errefelé nem veszik jó néven az utcai fürdőruhai lófrálást. Hagyján, hogy Budapest peremén úgy mászkálunk, de ez itt mediterránia. Rengeteg az apáca, hogy meg nem sülnek a hosszú fekete ruhában.

A szállást nehezen találom, már majdnem pánikba esem, senki nem beszél angolul, magyarul pláne nem. Mikor a donna ajtót nyit, összecsapja a kezeit, nagy kiabálást rendez. Minden olasz tudományom előszedem, hogy megmagyarázzam hiányos öltözékemet. Barátnőm megint csak este kerül elő, már zabos vagyok. Fordított helyzetben tán másképp állnék hozzá. 

Másnap indulnánk Dubrovnikba, de Zsike a nagy szerelmi zűrzavarban rosszul nézte meg a menetrendet, nem volt hajó. A jegyet szerencsére visszaváltják, a buszra is fölférünk. Szerpentineken száguld, de olyan szűk utakon, akkora hajtűkanyarokkal, hogy egy idő után ülve is szédülök, nem merek lenézni a szakadékba.

Dubrovnikban teljes ellátásunk van egy tengerparti szállodában, nem kell kaja után vadásznunk ismeretlen nyelvű üzletekben. De nem itt szállunk meg, hanem szemközt egy magánházban. A kontinentális kaja a mi ízlésünk szerint ehető, és kellemes meglepetés, hogy mindennap hoznak egy palack vörösbort. Ebédnél nem fogy el, a pincér ráteszi a tikettünket, vacsorához kihozzák. Kellemes könnyű ital, ez itt megszokott, hiszen nem túl jó a víz, nem rúgunk be, de jobb a kedvünk. A szerb djuvecset ismertem már az MTI-ből, ahol Ica sűrűn főzött ilyet. Mikor glóriázott szakácsnőnk elhagyta az intézményt, soha többé senki nem ismételte meg a bravúr fogást. Próbáltam itthon megkreálni, sosem sikerült.

Kis határidőnaplóba szójegyzeteket csináltam, most ott olvasom: "Pár lépés, egy lépcső, és a strandon vagyunk. A víz nagyon tiszta, botrányos a hőség. Itt is mindenki csapja a szelet. Zsike megint fölszed egy hapsit, este elment vele." Unatkozhattam, mikor bezárt a strand.  

dubrovniki-sziklak.jpgA tengerpart szebb, jobb a splitinél, körös-körül sziklák, a parton apró kavicsos föveny, a tenger a parttól nem messze már mélyül. Nem tudtam, mennyire merek úszni a kis-dunai rémemlék után. De meglepetésemre a sós víz bár hidegebb, jobban fenntart, mint a Balaton. Elhatározom, hogy bele se gondolok a mélységbe, így félelem nélkül elúszom a kiszemelt szikláig, vagy száz csapásnyira. Az első siker után többé nem is félek.

Egy hosszú szerb fiú száll aztán rám s lovagomul szegődik. Bár Zolival az esküvő napja is ki van már tűzve, az udvarlás jólesik, pláne, hogy barátnőm magára hagy. A sráccal éreztem, hogy szerelem óne, nuku, egy szót nem értünk egymás szavaiból. De csak azt mondogatja: moja Liz.

Délutánonként fölfedezzük Dubrovnikot, és megállapítjuk, hogy tengerparton élni a legjobb lehet a világon. Este még gyönyörűbb, s bár a strandolás meg a kánikula kivette az erőnket, táncolni is szeretnénk, minden éjjel halljuk a szomszéd klubból a zenét. A lovag meghívása azonban késik, a belépőre nem merünk több pénzt reszkírozni. Zsike vigasztal, hogy az ablakból halljuk a zenét, ami persze nem ugyanaz, én a táncra itthon minden alkalmat megragadok. Éjjel is negyven fok, a levegő is áll, vizes lepedőbe csavarva hallgatjuk a szobát elárasztó Goombay Dance Bandet.

Még itthon elláttak tanáccsal, mit érdemes Jugóban venni, no persze hogy aranyat. Nézzük is a kirakatokban, de az én pénztárcámból még egy olyan vékony karikagyűrűre sem telne, amilyet a lovagom hord a kisujján. Mutogatok, kérdezem, zsenya? nem lehet tudni, mit integet, de ráhúzza az ujjamra. Jó érzés, de a fiút hárítom, nem is tetszik, na és Zolira gondolok. Mikor még másnap sem akarok csókolózni, hisztizik, adjam vissza a gyűrűt. Jó, mutatom, hogy fenn felejtettem a mosdón, mindjárt hozom, itt várjon. Az ablakból aztán elegánsan ledobom, nem tudja elkapni, nyilván káromkodik, mikor a porban keresve megtalálja.

Egy hét múlva véget ér a dubrovniki álomnyaralás, Splitbe buszozunk. Ismét ki kell bírni a szerpentineket, bár éjszaka, félig szundítva, alig érzékeljük. Egész nap Splitben lődörgünk, Zsike fiúja itt nem tűnik fel, nyilván nem beszéltek meg semmit. Este indul a busz Rijekába. A táj, amíg látjuk, csodálatos, majd a leszálló fekete éjszakában felvillanó fények lesznek megragadóak, de mikor a szerpentinre nézek, inkább gyorsan lecsukom a szememet.

Hullafáradtan érkezünk a kikötőbe, de még csak másnap este indul Budapestre a busz. Bekopogunk a múltkori házaspár hótiszta házába, de sajnos most foglaltak a szobák, a végén egy öregasszonynál találunk szállást. Még kicsik vagyunk és elég fáradtak ahhoz, hogy visszakozzunk, reklamáljunk, mert egy ágyért kétágyas árát kéri. Már alig vonszoljuk magunkat, lefekszünk hát lapjával, egymás hátát melegítve. Előző nyáron Balatonakarattyán ugyanez volt, egy ágyon nyomorogtunk, de akkor se mertünk szólni. Akkoriban divat volt a turistákat ily módon átverni, örüljenek az idióták, hogy letehetik magukat valahová, kevés volt akkor a szállás. Hiába vagyunk húszévesek, nem szoktunk hozzá az élet nehézségeihez, alig tudtuk elképzelni, hogy jogos reklamációval éljünk. A busz-ülőhely mizériával meg is van a három disznóság.

Másnap délelőtt csomagokkal tekeregtünk, múlattuk az időt, de nemigen néztünk várost, a buszon helyem ugyanúgy nem lesz, ahogy lefelé nem volt. Senki nem maradt Jugoszláviában, hogy fölszabadítson nekem egy ülést. Megismétlődik tehát a tíz nappal előtti tizenegy órás tortúra. A határnál szúrópróbaszerűen ellenőriznek, az ablakon át mutogatnak rám, szálljak le, mutassam a bőröndömet. Nincs pad, ahová tenném, és nagyon megalázó, ahogy a földre tett táskába túrnak, új melltartómat kiemelik, magasra tartják, majd visszadobják. Alig tudom visszazárni a bőröndöt, az összeturkált ruhák több helyet foglalnak.

Vasárnap reggel futunk be a Deák térre, s mivel az engedélyezett 400 forintomat nem volt hol elkölteni, urasan hívok egy taxit. Anyám lelkendezve vár, átadom neki csodaszép rozsdabarna pulóver ajándékát, aztán lefekszem, hogy kialudjam magam. Zoli délután jön, meséléssel telik a nap, a másnap is nagy izgalom, ovációra megyek a szerkesztőségbe, persze hogy mindenki mindent kérdez. Biztatnak, hogy az Ibusznál reklamáljam meg az ülőhelyhiányt, kérjek kártérítést. De hiába vagyok menyasszony, nyuszi vagyok, nem értek az ilyesmihez, örülök, hogy nagyobb baj nem történt külföldön. Rég elfelejtettem a tortúrákat, utólag vicces a história, lehet mesélni. Nagy szerencsém van, hogy Zoli nem kezd hülyeségeket feltételezni, mit is csináltam én őnélküle Jugóban. Ilyenekre már csak a házasságunkban kerül sor, később.

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Adriai nyaralás

(Rózsika, 2013.03.08 19:20)

Kedves Isabel, egy ilyen egyszerű utazás is milyen szép tud lenni ennyi év távlatából. És olyan jópofán írtad le, hogy azt éreztem, ez ma történik, de nem én vagyok a barátnőd természetesen.
Később mi lett vele? barátnők maradtatok?

Re: Adriai nyaralás

(isabel-eoldal, 2013.03.11 10:20)

A nyaralás után még egy-két évig találkoztunk, de már nemigen voltak közös programjaink, ő is, én is fiúztunk, férjhez mentem. Ő is férjhezment, erről azonban csak hétfőn kaptam táviratot, az esküvő előző szombaton volt. Úgy éreztem, ez nem lehet véletlen, kapcsolatunk már nagyon lagymatag volt - hagytam a fenébe, és ő is engem nyilván, mert utána sose hívott, nem keresett.
A nagy levelezgetés még a középiskolai korból, arra lehetett jó, hogy Budapesten keressen valakit, mert ide akart költözni. Az a röhej, hogy a végén még jobban el is igazodott új lakosként, mint én, aki itt születtem.